5vös 5km 2013 tavasz

Nyolcadik alkalommal álltam rajthoz az egyre népszerűbb „5vös 5km” egyetemi futóversenyen. Valószínűleg utoljára futottam ELTE-s színekben, így ez a futam most különösen fontos volt számomra. Mindenképpen szerettem volna ezt a korszakot egy kimagasló szerepléssel lezárni – egy pályacsúcs például nagyszerűen klappolt volna az alkalomhoz. Habár papíron sikerült ezt elérnem, a csúcs végül mégsem hozzám fűződik, mert Dani Áron barátom most is megleckéztetett a végső hajrában. Jó lett volna megnyerni ezt a versenyt, már csak azért is, mert az utóbbi időben Áron kolléga vette át az általam korábban elkezdett „aranyszerző” sorozatot, és ez már kezd unalmas lenni, tehát mindenképpen változásra van szükség ezen a téren. Egyébként nagy verseny volt, mert nagyjából egyforma állapotban vágtunk neki, és egy ideig nekem úgy is tűnt, hogy a merész kezdésbe Áron fog belebicsaklani. Ez nem jött be, így az utolsó egy kilométerre maradt a harc, amit a sereghajtó kocogók igazán megnehezítettek és egyben kiéleztek. A tusában elég jól helyt álltam, de az utolsó szakaszra érve egyszerűen már nem tudtam Áront lerázni, így hát maradt a célegyenes taktika, ami nekem kifejezetten nem kedvezett – kaptam is egy két másodperc hátrányt, és végül 14:28-as időeredménnyel zártam a futást. Az idei pálya sajnos rövidebbre lett vágva, így nem tudjuk pontosan a reális időeredményeinket, mindenesetre a körülbelül 100 méteres hiány számbavételével is egy stabil 15 percen belüli eredmény könyvelhető el. A pályacsúcs már egy nehezebb ügy – de hát az elmúlt idők során többször is változott a pálya, így a hitelesítés nem volt szigorú. Örültünk Áronnal, hogy egy edzés keretében is ilyen jól tudtunk szerepelni. Ez mindkettőnk számára biztató volt, és azt hiszem a soron következő 5vös 5-ökhoz pedig komoly inspirációt adott.

10 000 m-es OB

A tavaszi versenyszezon kiemelt versenye számomra a 10 000 méteres Országos Bajnokság volt, amit idén is április utolsó hétvégéjén, a Vasas pályán rendeztek meg. Ezúttal még félmaratont se futottam a bajnokság előtt -mondjuk ebben az alapozás eltolódása is szerepet játszott. Habár inkább utcai futónak tartom magam, a 10 000 méter még azért elég közel áll hozzám, illetve kikerülhetetlen feladat is, hogy ezen a távon gyorsuljak. Mindezek tükrében elég komolyan készültünk a 25 körös megmérettetésre.

Idén szerettem volna egy percet javítani az egyéni csúcsomon (31:09), ami az elvégzett edzésmunka fényében nem is tűnt lehetetlennek. Habár mennyiségre még most sem futottam igazán sokat, a 3 perces tempó ritmusa könnyedén ment, amihez még a viszonylag jó monotonitástűrő képességem is hozzájárult, mint esélynövelő tényező. Szóval ezt a versenyt inkább minőségi szempontból közelítettük meg (egyébként máskor is ez jellemző): Jól éreztem magam egy adott iramban, azt viszont nem tudtam reálisan megítélni, hogy ezt a tempót vajon meddig fogom bírni. Így utólag nézve azért túlkapás volt a tervem. Sajnos közel sem sikerült úgy a bajnokság, ahogy szerettem volna. Részben a taktikai bakik, részben a még nem elég érett edzettségi állapotom miatt a 30 perc körüli eredményt nem tudtam teljesíteni. A próbálkozás végül inkább csak erőlködés volt, ezért a verseny végére nagyon elfáradtam és sajnos le is lassultam. Kellemetlen élményként maradt meg bennem ez a futás, de azért hálás vagyok, hogy még így is sikerült az U23-asok között megszereznem a bronzérmet, sőt a gépi mérés szerint közel egy tizedmásodpercet még javítottam is! (tehát idén is 31:09-et mentem)

A rajt után hamar felzárkóztam az élbolyhoz. Az első körünk elég laza is lett, ezért Szabó Sanyiék átvették a vezetést, hogy legyen egy 3 perces iram az élbolyban. Fel is sorakoztunk úgy hatan-heten, akik erre a tempóra vállalkoztunk. Az első két-három kilométer elég ambivalens érzésekkel töltött el. Viszonylag könnyedén ment a futás, de elég változékony volt az iram, a harmadik kilométernél pedig már nagyon kellett figyelni, mert előjöttek ez első kényelmetlen benyomások. Ezt követően pedig egy hirtelen robbantás következett, amiről az előttem haladó Koszár Zsolttal jól le is maradtunk. A Szabó Sanyi, Józsa Gábor, Kovács Ádám alkotta élboly egy 10-15 méterrel lépett el tőlünk. Döntés elé kényszerültem: Most akkor vagy maradok ebben a helyzetben és diktálom a saját erőviszonynak megfelelő iramot (az elkezdett tempó ugyanis túl feszesnek tűnt), vagy pedig ragaszkodok az eredeti elképzeléshez, és tartom a 3 perces iramot. Tavalyelőtt például az első verziót választottam, ami akkor még jól is sült el, és amúgy hosszútávfutóként rám inkább ez a taktika jellemző. Most azonban vállaltam a keményebb utat. A közönség egyértelműen ebbe az irányba inspirált, másfelől még nem voltam annyira fáradt, hogy ne tudjak felzárkózni. Neki is kezdtem az araszolgatásnak, ami jóval nehezebb feladatot jelentett, mint arra előzőleg számítottam. Gyakorlatilag egy kilométeren keresztül kellett 3 percesnél valamivel gyorsabban szaladnom ahhoz, hogy utolérjem az élbolyt. Hála Istennek sikerült az akció, ugyanakkor nagyon sok erőt vett ki belőlem. Amikor mögéjük kerültem, akkor szerettem volna kicsit megpihenni, de itt nem volt erre lehetőség. „Robotolni” kellett tovább. Az 5 kilométerünk egyébként 15:12 lett, ami meglepett, mert keményebbnek érződött (változékony iram miatt), viszont ez azért még egy jó alapot jelentett egy gyors 10 km-hez. 

A hatodik kilométer környékén megint volt egy rántás az élbolyban, amit szintén nem sikerült kellőképpen kezelnem. A kisebb leszakadásom ezúttal stabillá vált. Elsősorban fizikailag volt megterhelő a helyzet, de kétségtelenül mentálisan sem tudtam megfelelően helyt állni. Talán az előző eset kellemetlensége rendített el attól, hogy továbbfussak a leggyorsabbakkal. Sajnos ez a törés rányomta a bélyegét a további szereplésem egészére. Sokféle inger és befolyás vett körül, így végül leuralt az a bizonyos fizikai-mentális lebénulás, ami minden távfutónak a réme. Innentől kezdve már nem sok mindenre emlékszem. Arra még igen, hogy rápillantottam a körszámlálóra, és sanyarúan állapítottam meg, hogy még 8 kör van hátra… Azért az elég soknak tűnt ebben a zsibbadt állapotban. Közben a közönség nagy elszántsággal drukkolt nekem, ami most elég furán hatott, mert egyelőre azon igyekeztem, hogy valahogyan végigfussam ezt a versenyt. Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy egy üldöző boly robog a sarkamban. Valahogy nem számítottam erre. Talán jó lehetőség lett volna egy kiegyenlítésre, ha elfutok velük, de annyira fáradt állapotban voltam, hogy csak egy fél kört tudtam velük loholni. Ők (Minczér Albert, Szögi István, Farkas Dáriusz) egy egészen más dimenzióban mozogtak: egy óvatosabb kezdés után kezdtek erősíteni, és éppen az önfeledt hosszú hajrájukat kezdték vívni. Az én helyzetképem pedig pont az ellenkezőképpen festett… Valahogy aztán az utolsó körök is lementek, az utolsó 600 méterre pedig még kicsit erősíteni is tudtam. Végül az abszolút 8. helyen, az utánpótláskorúak között harmadikként, 31:09-el értem célba. Jó érzés volt túl lenni rajta! Nem voltam túlságosan feldobva, de a versenyt követően inkább a pozitív oldalát ragadtam meg az esetnek. Hála Istennek, hogy egyáltalán végig futottam, és ha úgy vesszük az a 3:10-es tempóra való lelassulás még azért nem a vég… :)

Vivicittá 10 km

Április 21-én rendezték meg a Vivicittá városvédő futást, amelynek 10 kilométeres távján én is rajthoz álltam. Habár különösebben nem készültem erre a versenyre, mégis egy lényeges állomásként szerepelt a tavaszi versenyszezonomban. Fontosnak éreztem, hogy utcai futóként részt vegyek Budapest egyik legemblematikusabb futóversenyén, és lehetőleg dobogóra is kerüljek. Hála Istennek sikerült szépen helyt állnom, így végül az abszolút 2. helyezést értem el.

A verseny előtti napjaim elég zsúfoltak voltak (szakdolgozatírás, ügyintézés…), így a versenyre érkezésemkor nem a frissesség, hanem inkább e felüdülés igénye volt meghatározó. Próbáltam ezért amolyan rekreációs oldalról megközelíteni a helyzetet, persze a tervezett 3:10-es tempót ez nem zárta ki. A bemelegítésem kifejezetten jól sikerült, a hangulat is kellően felrázott. A rajtnál népes élmezőnyre lettem figyelmes, de ez csak még nagyobb kedvet adott a futáshoz. A rajtolást követően hamar előre futottam, és Radics Csabával vezettük fel az első három kilométert. A kezdés számomra kiegyensúlyozott, a tervezettnek megfelelő tempójú volt. Éreztem, hogy habár sokan jönnek még mögöttem, a verseny egyik domináns résztvevője lehetek. Mozgásilag és erőnlétileg könnyedén ment a futás, viszont a zaklatott idegállapotom miatt a taktikázás és a versenyhelyzet eléggé megterhelt. Ehhez hozzájött még a meleg és az erős napsütés is, ami az elhúzódó tél miatt meglehetősen szokatlan és nehézkes volt. 

A táv feléhez érve meg is tört a lendületem, szó szerint holtponthoz érkeztem. A kezdeti könnyedség után nem igazán értettem ezt a változást, mindenesetre előre engedtem az élboly többi négy tagját, hogy megpihenhessek egy kicsit. A tempó azonban folytatódott, én pedig még rosszabbul kezdtem érezni magam. Kicsit elgondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy ez azért indokolatlan, és ennek nem kellene így lennie. Még mielőtt átadtam volna magamat a teljes kétségbeesésnek, gyorsan imádkozni kezdtem a megújulásért, és tapadtam az élbolyhoz, nehogy leszakadjak. Időközben a tempó valamivel lassabb lett (a többiek sem érezték már magukat túl jól), és nem sokkal később megjött felülről a friss erő is. A hetedik kilométer környékén meglepő módon kezdtem felfrissülni, végül valóságosan megújultam! Olyan könnyedén kezdtem el lépegetni, hogy szinte már előzni is bírtam volna. Egy kilométert még azért vártam, hogy elég erőm legyen majd a tervezett hosszú hajrához. A 8. kilométer után ugyanis volt egy emelkedős szakasz (Margit-híd eleje), ahol határozottan elléptem a többiektől. Az akció jól sikerült, hiszen egyedül Kovács Ádám tartott velem, aki hegyi futó lévén valószínűleg nem sok terhet érzett a tempóváltásban. A hajrámnak most kedvezett a Margitszigetre hosszan benyúló lejtő, viszont az utolsó bő egy kilométer egy monoton, egyenes úton haladt végig, ami sohasem akart véget érni. Kezdtem fáradni, mivel 3:05 körüli tempót diktáltam, viszont a vezetői pozíció megtartását reálisnak láttam. Sajnos azonban ellenfelemet nem sikerült eléggé leszakítani, ezért az utolsó 200 méteren felfutott rám. Keményen futottam tovább, de a hajrában végül alul maradtam. Akkor egyébként valahogy úgy voltam az egésszel, hogy a korai holtpont tükrében ez a második hely is egy csoda. Talán ezért sem tudtam a végén még egy lapáttal rátenni. Így utólag nézve azért mindenképpen hálás és elégedett vagyok, persze élénken mozog bennem az a vágy, hogy a hajrá képességemen még fejlesszek. Emellett törekednem kell e gyors regenerálódásra is, hiszen jövő héten 10 000 méteres Országos Bajnokság lesz, ahol szeretnék egy jót futni!

Bosch Szarvasűzők

A Szarvasűzőkre már két éve mindig meghívnak, de valami miatt sohasem jött össze a részvétel. Idén elhatároztam, hogy ha csak lehet, mindenképpen elindulok az ELTE színeiben ezen a rangos egyetemi futóversenyen. Egy 75 km hosszú váltófutóversenyről van szó, amit Eger és Miskolc között rendeznek meg, és az ország szinte összes egyeteme, főiskolája versenybe száll. Tavaly az Eötvös Loránd Tudományegyetemének futócsapata nyert, így most a címvédéshez készültünk, amihez megpróbáltam én is hozzájárulni. A verseny kifejezetten tetszett, és összességében jól is sikerült. Mivel a maximálisa 12 fő helyett csak 8-an voltunk, ezért többek között nekem is dupla szakaszt kellett futnom. Először a Felnémet és Szarvaskő közötti 7,3 km-es szakaszt futottam le (24:22), ahol sikerült behoznom a félperces lemaradást, majd végül az első helyen, 1:40 másodperces előnnyel adtam át a „stafétát”. A többiek is nagyszerűen teljesítették a Bükk-hegységet átszelő szakaszokat, így a dobogós helyünk már a verseny első felében biztosnak látszott. A vége felé a latolgatások alapján azonban inkább a második helyet tartottuk valószínűbbnek (három szakaszonként újraindították a versenyt, tehát nem folyamatos váltóról van szó – ennek megfelelően az összesített időket sem tudtuk pontosan). Az utolsó miskolci szakaszt (Városi sportközpont – Avas – Egyetem) is én futottam. Habár a pontos esélyeket nem ismertük, azért éreztük, hogy nagy jelentősége lehet ennek a futásnak, ezért próbáltam itt is minél jobban helytállni. A délelőtti futás és az utazás miatt egy kicsit már fáradt voltam, ezért óvatosan kezdtem az Avas megmászását. Nem tudtam, hogy mennyire lesz nehéz a szakasz, ezért nem akartam hamar ellépni. Majd ahogy laposodni kezdett a terep, gyorsan tempót váltottam, hogy az esélyeket minél inkább növelni tudjam. A sorra következő lejtőkön már 3 perces tempóban döngettem, így az egyetemvároshoz is hamar megérkeztem. Sajnos a végére még egy jó egy kilométeres kacskaringót, sőt a legvégére egy 400 méteres kört is beiktattak, ezért fejben igencsak megpróbált ez a változatos 5,6 kilométer, amit végül 18:45 alatt teljesítettem, több mint egy perces előnnyel célba érve. A csapattal elégedettek voltunk, és nagyon jó hangulatban töltöttük el a hátralévő időt. A közös vacsora és némi várakozás után elérkezett az esti eredményhirdetés, ahova úgy igazából ezüstérmes identitással ültünk be. Ahogy haladtunk előre az eredmények kihirdetésében, a második helyezett csapat felolvasása pillanatában szinte már kezdtünk felállni, amikor elképedve hallottuk meg, hogy Szeged végzett a második helyen. Nagy meglepetésünkre tehát megnyertük a Szarvasűzőket!! Nagy ünnep volt ez számunkra, főleg hogy ezt a 75 km-es versenyt végül mindössze 12 másodperccel nyertük meg! Még sohasem örültem így egy Bosch sarokcsiszolónak, igaz ilyen ajándékot sem kaptam még. Az eredményhirdetés után nagy örömmámorban csomagoltuk ki az ajándékokat, a nap egyik fénypontja pedig az volt, amikor átnyújtottuk az egyik csiszológépet a Mome csapat egyik futójának, aki nagy hálálkodás közepette mesélte el, hogy ez mennyire fantasztikus ajándék számára. Emellett ez a csoda-eredmény egy nagy személyes bizonyság is volt. A nap folyamán ugyanis többször imádkoztam konkrétan az első helyért. Végül is ezért jöttünk…! Az imakérést tehát meg is kaptuk, Hála Istennek! A 12 másodperc is mutatja, hogy volt valóban volt felső támogatás! Örülök tehát, hogy részt vehettem az ELTE színeiben ezen a különleges sporteseményen, amire talán máskor is még ellátogatok.