-

-

2009. október 15., csütörtök

Duatlon Diákolimpia Országos Döntő


Az őszi versenyszezont a Duatlon Diákolimpia Országos Döntővel zártam, ami október 10.-én, Lakitelken került megrendezésre. Kicsit sajnálom, hogy a szezon utolsó versenye pont egy országos döntő volt, ugyanis már elég fáradt lettem így október közepe táján, 8 versennyel a hátam mögött.
A készülésem kifogástalan volt. Úgy gondolom, futás terén sikerült csúcsformába kerülnöm, ezt az őszi szerepléseim is igazolják. A bicikliedzések száma, arányait tekintve még mindig elmaradtak a futóedzések számától, de jelenleg ez nem ígérkezett hátránynak. Szerencsére sokat fejlődtem kerékpározásban az elmúlt félévben, ráadásul a diákolimpián csak 12 km-t kell teljesíteni. Szóval jó edzések, és sikeres versenyek sorozata előzte meg az október 10.-ei megmérettetést, ezért magabiztos voltam, sőt oly annyira is, hogy győzelmet terveztem. Úgy éreztem, ha kellően koncentrálok, és nem ütközök semmilyen technikai akadályba, akkor rengeteg esélyem lehet az első helyre. És nemcsak a formám miatt éreztem esélyt, hanem a papírforma is ezt igazolta. A versenyre csupán két olyan ellenfél jött el, akik veszélyt jelenthettek számomra, ők Balog Bence és Tarnai László voltak. Bence közel sem volt olyan jó formában, mint szezonban szokott lenni, Laci pedig még csak V. korcsoportba számított.
Sajnos a valóságban több szempontból sem úgy alakultak a dolgok, ahogy simán alakulhattak volna, ezért csak a 3. helyezést sikerült megszereznem. Természetesen örültem a dobogónak, de a rossz szereplésem miatt kissé csalódott lettem. Nézzük is meg pontról pontra, hogy hol és mit hibáztam. (Rendhagyó módon most nem írok felszínes dolgokról, mert már unalmasak, amúgy egy átlagos duatlon verseny zajlott le.)
A probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy későn értünk le Lakitelekre, a verseny helyszínére. Ebben én vagyok a hunyó, mert az indulást én terveztem. Sajnos rosszul. (Tehát félreértés ne essék, Kriván Andris apukája egyáltalán nem felelős ezért, sőt ezúton szeretném is neki megköszöni, hogy készségesen levitt engem és segítségemre volt!) Ugyan a rajt előtt másfél órával már ott voltunk, de a bemelegítést csak később, sietősen tudtuk elkezdeni. Azt hiszem a bemelegítés a következő kifogásolható pont. Sajnos a versenyközpont alkalmatlan volt egy olyan minőségi bemelegítés lebonyolítására, amit egy kemény edzés, vagy verseny előtt szoktam végezni. A hely szűkös, zsúfolt és nyugtalan volt. Nem találtam egyetlen olyan helyet sem, ahol le tudtam volna ülni lazítani, és nyújtani tudtam volna. A bemelegítésem nem eredményezett kellő ellazulást és ráhangolódást. Ráadásul az idő hamar eltelt, ezért a technikai előkészületek stresszesen oldódtak meg. A felhalmozódott stressz és elégedetlenség kétségbe ejtett. Ennek pedig semmiképpen se szabadott volna megtörténnie, hiszen ez egy nagy akadályként zuhant elém. Izgulva álltam a rajthoz, fejben pedig nem voltak rendezve a dolgok. Szerencsére a rajtot hamar ellőtték, ezzel pedig végett vetettek az izgatott és nyomasztóan zaklatott lélekállapotomnak. Azonban itt jó pontként meg kell említenem, hogy a rajtom jól sikerült, ugyanis már 150 méter után vezettem a mezőnyt. Ezután viszont kiábrándítóvá vált a helyzet: a futópálya egy bokáig besüppedő homokos úton folytatódott, és úgy tűnt végig ilyen is marad. Persze a rossz talaj nem lehetett kifogás, mert ez mindenkinek egyenlő esélyeket szült. Pszichésen azonban nagyon rossz érzés volt az, hogy a megszokott versenytempóban való haladás most kétszer annyi energiát nyelt el. A 3 kilométeres futás felénél már szétszakadozott a mezőny. Közvetlenül utánam kb. csak 5 ember futott. Világosan láttam, hogy az eredeti tervnek megfelelő előnyszerzés már nem reális, hiszen nem sikerült az ellépés. Ugyan az ellenfelek már láthatóan fáradtabbak voltak nálam, mégse tudtam határozott tempóváltásba kezdeni a rossz terepviszonyok miatt. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy legalább 50 méter előnnyel érjek a depóhoz, hogy az esetleges lassú depózás se jelentsen veszélyt. Ez be is jött; kb. 60 métert adtam a Balog-Tarnai párosnak, akikkel azonban egyszerre kezdtem meg a tekerést. Ők ugyanis klipsszel mentek, én pedig cipőt cseréltem, amit nem siettem el. A következő nagy boly több mint fél perccel később fejezte be a futást, ezért nyugodtan kezdtünk el biciklizni, sajnos túl nyugodtan is. A következő nagy hibát itt vétettem el. Ekkor kellett volna otthagynom a két versenyzőt, és beállni egy 40-es tempóra. Ha ez a budapestin ment, akkor itt is összejöhetett volna! Nem így történtek a dolgok. Annak tudatában, hogy Tarnai és Balog elég jó versenyzők (lásd: Duatlon EB, Triatlon EB…), arra számítottam, hogy majd így hárman váltogatva egymást, szépen végigtekerjük egy jó átlaggal a távot. Az első 2 km-en 32-vel pörgettük… Ezt még elviseltem, mert én is fáradt voltam. De aztán érdekesen, számomra máig is érthetetlenül alakult a verseny. Felraktuk nagy tányérra, de csak 35, max. 37-re mentünk fel. Próbáltuk váltogatni egymást, de borzasztó volt. Aztán egyik pillanatban Tarnai hirtelen elhúzott. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem mentem utána?! Oké, hogy fáradt voltam, de azért ezt luxus lett volna hagynom. Sajnos nem tudom felidézni magamban ezt a pillanatot, ezért nem tudom megfejteni, mi történt pontosan. Annyira még emlékszem, hogy az akciót nem vettem annyira komolyan, mert én azt hittem, hogy Bence és Laci megbeszélték előre a koncepciót… Azt hiszem itt veszítettem el az első helyemet. Egyedül maradtam Bencével, aki nagyon ki volt; egy métert nem bírt vezetni, ezért végig húznom kellett őt. Az volt a baj, hogy így ’ketten’ nem volt erőnk masszív tempótartásra. Belőlem az akaraterő és a koncentráció hiányzott, Bence meg valószínűleg nem volt edzésben, plusz motiválatlan állapotban is volt. Teltek a kilométerek, az üldözőboly pedig vészesen közelgett. Egyébként ők se mentek gyorsan, az ő tempójukat is bírtam volna egyedül, csak hát pszichésen teljesen le voltam gyengülve. Az utolsó kör elején láttuk, hogy már csak 200 méternyire lihegnek mögöttünk. Sokat noszogattam Bencét, hogy szedjük össze magunkat, és ne engedjük, hogy utolérjenek minket. Sajnos ő a fáradtsága révén elvesztette az akaraterejét és az egészséges optimizmusát, ezért azt válaszolta, hogy „hagyjuk, úgy is utolérnek”. Belementem a feladásba, és vártam a közelgő bolyt. Ez volt a következő nagy hibám a verseny alatt, ami nem (az eddigiekhez hasonló) taktikai bakinak, hanem egyszerűen nem sportszerű, szégyentelen magatartásnak nevezhető. Ez maga a feladás volt, amit soha többé nem akarok megismételni, akármilyen helyzetbe is kerülök! A legnagyobb vicc az volt az egészben, hogy a boly csiga lassan ment… És hogy még nagyobb kudarc legyen: ezt a lusta bolyt én vezettem szinte végig, mert ha kiálltam, akkor senki se ment előre, hanem mögöttem sunnyogtak. Képesek voltak 28-ra is visszalassulni, csak hogy ne kelljen vezetni. A taktika teljesen érthető, tipikus szívatás volt. Direkt fárasztottak engem, ők meg gyenge futók lévén erőt tartogattak. Utólag persze már látom, hogy egy igazi versenyen ennyire igazságtalanul egy ilyen eset úgy se történhet meg. Visszatérve, kb. 7-en fejeztük be a tekerést. Bezzeg a végén mindenki belehúzott, és erőszakosan helyezkedett. Na, ez az ami nekem nem ment, valószínűleg az alapvetően szerény jellemem, plusz a pillanatnyi rossz kedvem miatt. Tehát egy újabb dolog, amit elszúrtam: Ahhoz képest, hogy vezettem a bolyt, sikerült utolsóként beérnem a depóba… Ahol egy újabb baki miatt majdnem kiállítottak, így másodperceket veszítettem. Mire átvettem a futócipőmet (amit meg se húztam), a többiek már a futópályán trappoltak. Egyébként meg kell említenem, hogy a szerencsétlenségeim sora kivételesek voltak, ezek csupán a zaklatott, határozatlan lelki állapotomnak köszönhetőek. Ennél Hála Istennek már sokkal profibban versenyzek… (lásd: Budapesti Duatlon Diákolimpia) Visszatérve a mentegetőzésből, a második futás nagy feladatot állított elém. Be kellett hoznom egy csomó lemaradást és helyezést a lötyögő cipőmmel egy sivatagi terephez hasonló körülmények között. Szerencsére, (dicsőség Istennek!) jobban bírtam a többieknél a futást, ezért sikerült a visszaelőzés. A végén gyorsan összeszedtem magam, és lehagytam Reizert is, így sikerült bebiztosítanom a féltett harmadik helyet. Tarnai nagy főlénnyel nyerte a futamot, ő szerencsére fiatalabb korosztály (!). A Gyányi András-Balog Bence hajrából végül Gyányi jött ki győztesként. Bence második lett, én pedig utána jöttem harmadikként. Kivételesen nem volt jó érzés célba érni. Elégedetlen voltam a teljesítményemmel (ez ugyan teljes mértékben jogos, de azért mégsem helyes érzés volt). Rengeteg gondolat dúlt a fejemben. Sok minden idegesített a végeredményt illetően. Mindegy, inkább nem akarok ítélkezni.
Összegezve kétoldalúan értékelem az esetet. Egyrészt, valóban elszúrtam a dolgokat, gyenge versenyzést mutattam be. Másrészt, (amit már említettem is) szerencsére egy komolyabb versenyen ilyen problémák nem igen merülhetnek fel. Például, ha felnőttekkel versenyzek, akkor lesz kivel bicikliznem egy erős futás után, és így a gyengébb ellenfeleimtől már nem kell tartanom. Tehát az óta mindent tisztáztam magamban. Olyannyira sikerült békességre jutnom, hogy már teljesen hálásan gondolok vissza az országos harmadik helyemre, aminek nagyon örülök.


2009. október 12., hétfő

Minimaraton


Október 4.-e a futás napja. Legalábbis a BSI szerint. Saját nézőpontomból nézve nekem csak egy verseny volt a sok közül a vasárnapi Minimaraton. Ha objektívan nézem, akkor azért tényleg nagy esemény volt a SPAR Budapest Nemzetközi Maraton, hiszen összesen 13 ezer sportoló vett részt a több futam valamelyikén. Én maratont még nem futok, 30 kilométert sem. Nem baj, van még több táv is: Minimaraton, Maratonka, illetve 3 és 5 fős váltófutás. Eredetileg úgy terveztem, hogy váltóban indulok, hiszen egy hozzám hasonló képességű futókból álló csapattal könnyen dobogón végezhetnénk. Sajnos nem sikerült összehoznom egy jó csapatot, ezért a 7 kilométeres Minimaratonra neveztem be. Persze, ha nem lennék ennyire futóbolond, akkor értelemszerűen a pihenést választottam volna, hiszen előtte való nap már futottam egy keményet a Futafokon… De ezzel nem tudtam betelni. Úgy éreztem a jelenlegi csúcsformámat most ki kell használni. Ezen kívül, a versenyzés melletti döntésemben az is fontos szerepet játszott, hogy idén a BSI újítással rukkolt elő: a Minimaratont kerek 7 kilométerre rövidítette le, sőt még chipes időmérést is szolgáltatott. Úgy gondoltam, ez egy jó lehetőség arra, hogy fussak 7 kilométeren egy jó időt.


A verseny napján, reggel még szokatlanul hideg volt. Nem számítottam erre, ezért kissé fáztam az utazás ideje alatt. 9-re értem a Maraton helyszínére, a Városligetbe. Még mindig fáztam, sajnos a szél is fújt. Abban bíztam, hogy 10-re már meleg lesz. Az időjárás szerencsére rohamosan megváltozott: fél óra alatt kb. 5 fokot emelkedett a hőmérséklet. Ez nagyon megnyugtatott, hiszen már kezdtem aggódni a bemelegítésem felől, ami végül kielégítően jól sikerült. Egyedül a WC-zés nem ment zökkenőmentesen. Az egy dolog, hogy ilyenkor, a Maraton előtt több ezer futó telepisili a Városligetet, ezzel nincs is gond, mert én is így jártam el. Viszont a nagyobb dolgokat nem tudtam otthon elintézni a sietség miatt, ezért kénytelen voltam egy fantasztikus TOY-TOY-t igénybe venni. A dolog csak azért zavart, mert sorba kellett állni. Az egyéb kellemetlenségektől, amit egy TOY-TOY okozhat, nem riadtam vissza. Szeretem a kihívásokat, minden területen. Ez oké, de azért ennyire extrém helyzetre nem számítottam: erőlködésem alatt (nem is értem miért) kétszer is rám nyitották a TOY-TOY-t, ezzel megosztva a látványt a sorban álló emberek sokaságával. A magában rendkívül cikinek értékelhető eset akkor valahogy nem zavart. A versenyre koncentráltam, ezért szinte csak röhögni tudtam az eseten. A rajtidő előtt 4 perccel álltam csak rajthoz. Szépen befurakodtam a tömeg elejére, de így is csak a 4. sorig jutottam.


A verseny kezdetét vette. Nagy elánnal futottunk át a Hősök-terén, az Andrássy-útra igyekezve. Idegesen kerülgettem az embereket. Kicsit vicces volt, hogy a kikerült futók sebessége is megfelelő lett volna, de hát nem hagyhattam annyiban azt, hogy az élmezőny ennyire elhúzzon. A helyezkedést elrontottam, de ez igazából nem sokat változtathatott a végeredményemen. Az élbolyt szinte már képtelenség (felesleges is) lett volna utolérni, annyira bekezdtek. Ekkor realizálódott bennem az a kép, hogy a dobogó közelébe jutásra semmi esélyem sincs, de még az egy-tíz közé kerülés is kemény munkát kíván. A mezőny meglepően erős volt. Az első kilométer lefutása után is csak a 15-20. hely környékén voltam, pedig az időm 03:03 lett! A mezőnyt amúgy 3 afrikai vezette. A végeredmény már ekkor egyértelmű… Elhatároztam, hogy inkább csak időre megyek, plusz megpróbálok elfutni Szalai Benjáminnal, akiről nem tudtam, hogy éppen hol fut, de tudtam, hogy ő is indul, mert szerepelt a rajtlistán. 2 kilométer után, ami 06:13 lett, utolértem Szalait, aki egy másik futóval diktálta a 03:10-es tempót. Az élboly persze már előrébb tartott, mert ők tartották a 3 percest. Az említett páros mögé beálltam és vártam, hogy teljenek a méterek. Egy ideig nehézkes volt tartani a tempót, mert éreztem egy kis fáradtságot az előző napi verseny miatt, de aztán sikerült belerázódnom a hajtásba, és fel is élénkültem. A harmadik kilométerrel nem volt gond: 03:11 lett, így összesen 09:24-nél jártunk. Na, ezután jött a szél, ezzel együtt a lassulás is. (Arányait tekintve idáig minden úgy alakult, mint az 5vös-ön). A 3 fős bolyunk 6 fősre bővült, az iram pedig határozottan gyengült: a negyedik kilométer 03:22-re sikerült! Megint nehéz helyzetbe kerültem, mert simán bírtam volna tartani a 03:10-eket, de egyedül ezt nem akartam bevállalni, ezért inkább meghúzódtam, hogy erőt nyerjek a táv hátralévő részéhez. Az ötödik kilométeren szerencsére újra összekaptuk magunkat, bár nem vittük túlzásba: 03:14-t mentünk. Az zavart a legjobban, hogy az 5 kilométerünk kerek 16 perc lett, tehát 10 másodperccel rosszabb a 03:10-es átlagú 15:50-nél, ami szerintem minden jelenlévő terve volt. Ezt nem bírtam elviselni, ezért robbantottam. Határozott tempóváltásba kezdtem; visszaálltam az eredeti iramba, sőt még fokoztam is azt. Kíváncsi voltam, jönnek-e utánam. Csak Szalai jött velem, ez érthető volt. Azon kívül, hogy meglepett volt, úgy tűnt, nehezebben is bírja, mint én. Azért hosszú léptekkel rohant a sarkamban. A gyorsulás sikeres volt: a hatodik kilométer ezúttal 03:05! Jó érzés volt újra száguldani, és bíztató volt, hogy a 03:10-es átlagtól csak 5 másodpercnyire voltunk lemaradva. (6 km = 19:05) Eközben Szalai láthatóan kedvet kapott, és mellém igyekezett. Én ’húztam’ őt, ő pedig ’tolt’ engem. Nagyon jól segítettük egymást. Az utolsó kilométer már gyilkos volt. Fáradtak voltunk, mégis elszántan robotoltunk tovább. Kicsit lassan teltek a méterek. Amikor már közel jártunk a célhoz, még jobban fokoztuk a sebességet. Szalai, mint profi középtávfutó hajrába kezdett. Mögé kerültem. Az utolsó 200 méteren pedig ott hagyott. A semmiből egy hatalmas sprintet vágott, elképesztő volt… Sajnos én lassabb voltam, ezért rám vert egy 30 métert. Nem zavart a dolog, mert így is kitűnő idővel értem célba: 22:10 alatt futottam le a 7 kilométert. (Ez pontosan a 03:10-es átlag!!) Időeredményemmel a 9. helyezést sikerült megszereznem, amivel teljes mértékben elégedett vagyok. Jó futás volt.

2009. október 7., szerda

Futafok 2009

Idén már a 12.-edik Futafokomat ünnepelhetném, ha tavaly a rossz szervezés miatt nem késtem volna le a rajtot. Sebaj, összesítve így is jól néz ki az eddigi Futafok-éremtábla: egy negyedik hely, 5 ezüst és 5 arany!

A Futafok a XXII. Kerület egyetlen futóversenye, ezért nagy hagyománnyal és presztízzsel rendelkezik a saját berkeinken belűl. Főként a diákok számára jelent komoly megmérettetést a Futafok. Az első nyolc évfolyam kategóriájában óriási mezőny szokott lenni, hiszen a fiatalok még lelkesek Sajnos a középiskolásokat már kevésbé érinti meg a versengési láz. Ez idén különösen szembeötlő volt, hiszen kevesebben vállalkoztak a 4 km-es táv lefutására, mint az elmúlt években. A Futafok iránti láz egyébként bennem is hasonló ütemben csökkent, annak ellenére, hogy én mindig is szerettem futni. 14 éves koromig a Futafok egy jelentős esemény volt számomra, ezért komolyan is vettem a versenyzést. Idén már csak edzésnek fogtam fel a kerületi szaladást. Igazából egy másik (fontosabb) versenyre kellett volna mennem azon a napon, mégis a hagyományápolást választottam, mivel az iskola elvárása nagy súlyként irányult felém: ’az eredményem az iskola eredménye is egyben’! Ráadásul idén vagyok végzős, ezért utoljára indulhatok Kempelenes színekben…Ezt ki kellett használni.

Az idei Futafok egyébként teljesen megváltozott: új szervezés, új futamok, új (eddig nem megszokott) díjak egy új helyszínnel, a Campona parkolójával. Nem tudom megítélni, hogy a változás jót tett-e a kerületi utcaifutóversenynek, de biztosan állíthatom, hogy az újításoknak pozitív és negatív oldalai is vannak. Mindent összevéve, én jól éreztem magam október 3.-án, szombaton a Futafokon.

A versenyhelyszínre csak 11 után néztem le. Addig otthon pihentem. A helyzetjelentések szerint fél óra csúszás várható, ezért végképp nem siettem. Egyébként is, szokatlanul hideg volt még délelőtt… A helyszínen, érdekes módon többen is csatlakoztam hozzám, így szép lassan bemelegítettem az ’elit’-tel. Végre egy verseny, ahol nem kellett sietnem a készülődésekkel, ugyanis mindenre jutott elég időm. A rajt végül félegykor volt. Laza volt a hangulat, semmi feszültség nem volt bennünk. Magabiztosan, rutinosan álltam a rajthoz, viszont nem volt előre eltervezett koncepcióm a taktikát illetően, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok. Annyit tudtam, hogy kiugró formában vagyok, Áron pedig gyengélkedik. Nem tudtam belelátni Áron gondolataiba, szóval nem volt világos a helyzet arra vonatkozóan, hogy pontosan ki, mit akar. Mindegy, én azért elhatároztam, hogy nyomni fogom végig, mint süket a csengőt, aztán majd a verseny kialakítja a helyzetet. A duda megszólalását a szokásos esztelen sprintelés követte. Egy-két amatőr arc kifejezett elhúzott, ennek értelmét máig sem látom… Mindegy, 250 méter után átvettem a vezetést, és beálltam a mostanában megszokott 03:05 körüli tempóba. Az első fordító megkerülése után azt vettem észre, hogy Áron nem jött velem. Mi van? Erre nem számítottam. Mindenesetre, én futottam tovább a megkezdett iramban, majd a következő fordítónál (kb. 1400 méternél) már egyértelmű volt az ábra: Áron kb. 150 méteres lemaradása minden esélyt megadott arra, hogy megszerezzem a győzelmet. Annak ellenére, hogy két körös volt a verseny, és én csak az első kör vége felé közeledtem, biztos voltam a győzelmemben. Azért szedtem rendesen a lábamat, hogy növeljem az előnyömet, ezzel együtt pedig a biztonságomat is. Pillanatok alatt értem vissza a rajtvonalhoz, hogy megkezdjem a második körömet. Nem fáradtam túlságosan el, ezért tudtam, hogy képes vagyok még egy kört ebben a tempóban futni. Az állítólagos 2 kilométert amúgy 05:23 alatt rohantam végig. Egyértelmű tehát, hogy rövidebb a pálya. Azonban nem sokkal, mert ténylegesen száguldottam. Számításaim szerint, kb. 1820 méter hosszú lehetett a kör. Nagy segítségemre volt a verseny alatt a szurkolás, ezért köszönet jár az iskolámnak. A második kört már rutinból futottam le. A vége már nem esett olyan jól, ezért lassítottam egy kicsit. Felesleges is lett volna tovább nyírni magamat, hiszen már egy percnyi előnyöm volt Áronhoz képest, aki Séra Misuval futott, lemondva a győzelemről. Egyébként a második kör alatt megfordult bennem az a gondolat, hogy Áron esetleg csak tartogatja az erejét, készülve egy bombasztikus támadásra. Nem volt alaptalan a gondolat, hiszen volt már hasonló akciója versenyen, ami sikerült is neki. Amikor hátranéztem, és láttam a nagy távolságot, tudtam, hogy ez azért már semmiképpen se férne bele. Főleg, hogy én változatlanul nyomtam a 03:10-eket, nem is tudom, valójában minek... A már végképp biztosra vélhető győzelem jó érzéssel töltött el. Még egy kis futás, aztán első helyezettként értem be a célba. Jó volt elsőnek lenni. Főleg a magamban lévő korlátok legyőzése esett jól, nem is annyira a bizonyítás. Persze örültem konkrétan annak is, hogy hosszú idő után sikerült újra leelőznöm Dani Áron kollégát. A győzelmem amolyan visszavágást jelentett, hiszen Áron 7. óta sorozatosan vitte a pálmát. Hát, most megfordult a kocka.

Hogy ne csak magamról beszéljek: Az iskolám (KFG) is nagy sikert aratott. A fiúknál az első hat helyezésből 5-öt vittünk, és a lányok is hasonló sikerekkel helyt álltak.

2009. október 5., hétfő

5vös 5km, őszi forduló

Az 5vös 5km egy hangulatos budapesti utcaifutóverseny, amit az Eötvös Loránd Tudományos Egyetem minden évben kétszer is megrendez a Campuson. Főként (eredetileg) egyetemistáknak hirdetik meg a versenyt, de mára már teljesen nyílttá vált az 5vös5, hiszen egyre komolyabb mezőny sorakozik fel a klasszikusan 5 óra 5 perckor induló rajtnál. Én is, mint külsős (nem egyetemista) mentem el a szeptember 29.-ei őszi fordulóra. Ma már nem egyedülálló az esetem, hiszen olyan elit versenyzők is ellátogattak már az 5vösre, mint Kedves Roland, Berecz Lajos, Kis Gyula vagy épp Tóth Lívia. (Amúgy nekem még van egy kis közöm az ELTE-hez, mert két nővérem is ott tanul. :D)
Először fél éve (0,5 éve), májusban (05.05.-én) indultam el az 5vös 5km-en, ahol az 5. helyezést értem el 15 perc 5ven5 másodperccel. Tetszett a verseny, ezért most szeptemberben is részt vettem. Ahhoz képest, hogy csak egy kis versenyről van szó, elég komolyan vettem az ügyet. Azért, külön nem készültem fel rá, hiszen maga a verseny is csak egy erős edzésnek tekinthető, viszont konkrét célokkal mentem oda. Egyrészt, szerettem volna minél jobb időt menni. Ez ugyan nem pályaverseny, de viszonylag pontosan kimért, szóval igen is számít az időeredmény. A másik célomnak az abszolút 3 közé jutást tűztem ki. Ezt nem tartottam túl esélyesnek, de azért inkább próbáltam optimista lenni.
A bemelegítésem nem sikerült úgy, ahogy terveztem, mert sokat kellett sorban állni a nevezésnél. Nyújtásra és repülőzésre alig maradt időm, de nem panaszkodhatok, mert jó formában voltam és remekül futottam. A rajtolást szerencsére hamar elintézték, nem kellett várakozni. Jó gyors tempóban indult el a több, mint 300 résztvevőt számláló mezőny. 4 futó, (köztük az esélyes Kedves Roland) különösen elfutott az amúgy is vágtázó tömegtől. Én is utánuk igyekeztem, de nem futottam fel teljesen az élre, mert túl gyorsnak véltem az iramot. Abban bíztam, hogy majd visszalassulnak valamelyest, és együtt megtaláljuk a megfelelő tempót. Az első kilométer kerek 3 perc lett. Az élmezőny kemény hajtása határozottnak tűnt, ezért azt hittem, hogy már szinte kialakult a végleges sorrend. Ekkor nem sok eséllyel gondoltam a dobogóra. A második kilométer már kicsit lassabb volt, de így is repültünk még, hiszen csak 06:06-ot mutatott az óránk. Annak ellenére, hogy úgy tűnt, az előttem lévő boly kezd kifáradni, én csak ekkor szoktam meg a tempót. Idáig kényelmetlen sprintnek éreztem a futást, de ez megváltozott. Beletörődtem az irdatlan vágtázásba és robotosan tartottam az iramot. Ezzel a törekvéssel történt meg az, hogy rövid időn belül az élbolyban találtam magam. 3 versenyzővel mentem együtt (az első már korábban elhúzott). A boly érezhetően lassult, engem pedig tovább húzott a tartalék erőm. Nem akartam egyből ott hagyni őket, ezért egy 600 méter erejéig ’megpihentem’ a szélárnyékukban. A szökéssel inkább megvártam a harmadik kilométert, mert nem akartam két kilométernél többet egyedül futni. A harmadik kilométer valóban lassabbra sikerült, 03:12 lett. Ezután szöktem meg, ami igazából úgy nézett ki, hogy a többiek tovább lassultak, én pedig visszaállítottam magam az eredeti 3.05-3.10-es tempóra, ami sikerült is. Az utolsó két kilométer egy nagy szenvedés volt, lényegében ez tempó –és pozíciótartásról szólt. Megerőltető volt mind fizikailag, mind pszichésen egyedül futni az olykor erősödő ellenszélben, de megérte. A tempótartás sikeres volt: a negyedik kilométerem 03:11, az utolsó pedig 03:12 lett. Így sikerült Kedves Roland után a másodikként, 15:41-es egyéni csúccsal célba érnem. Rendesen kifáradtam, de jól éreztem magam: az eredményem biztató volt, az elismerés pedig jól esett. Edzésnek kiváló, sőt versenynek is helytálló volt a szereplésem. Testvéreim és barátaim is szép eredményeket értek el. Anna, a legkisebb nővérem, aki idén kezdte az ELTE-t, 3. lett a nők között. Mivel több kategória szerint is díjaztak, háromszor is felállhatott a dobogóra. Sára 5. lett. Kicsit sajnáltuk, de ahhoz képest, hogy nem edz már július óta egy grammot sem, elég szépen oda tette magát. Kriván Andris egy kiváló szerepléssel (17:24-gyel) az abszolút 9-edik, az U18 kategóriában pedig az első helyezett lett. Gratulálok nekik! Jó edzés volt, már várjuk a tavaszi fordulót!

2009. október 2., péntek

Duatlon Diákolimpia Budapesti Döntő

Az idei év duatlon szezonja sajnos rövidre lett megszabva. A megszokott Országos Ranglista versenyek, mint amilyen idáig a Nagykanizsa és a Zalaegerszeg volt, most nem kerülnek megrendezésre. Tehát most ősszel csak 2 duatlon versennyel kell számolnom, ezek a budapesti, majd az országos diákolimpiák.

A Budapesti Döntő szeptember 27.-én volt. Mivel a budapesti mezőny elég gyenge az országoshoz képest, ezért ezt a versenyt inkább csak egy felkészülési edzésnek és tapasztalatszerzésnek tekintettem. Viszont tudtam, hogy fontos lesz elindulnom és helyezést szereznem, mert ezek a feltételek az Országoson való részvételnek, ami pedig már egy fontosabb megmérettetés. Az idei Budapesti Duatlon Diákolimpia több szempontból is újdonságokat szült, a tavalyihoz képest. Idén új helyszínen rendezték meg a versenyt. A változás pozitívan hatott mindenkire, hiszen az (eddigi) Margitszigeti pálya nem rendelkezett elég jó adottságokkal. Ezt főleg kerékpározás közben érezhettük. Most viszont a Görzenál adott otthont a bajnokságnak. Én különösen örültem, mert a gördeszkás múltam miatt rajongok a skateparkokért. Ezen kívül megtisztelő érzés volt az, hogy a versenyzők miatt lezárták az újonnan leaszfaltozott alsó rakpartot, ezzel biztosítva a tökéletes száguldást. A másik dolog, aminek nagyon örültem az volt, hogy Kriván Andris barátom (akivel sok ideig futótársak voltunk) szintén elindult a versenyen. Ez még különlegesebbé tette az alkalmat.

Andrissal lelkesen készültünk: együtt futottunk a TF-en és szorgalmasan bicikliztünk is. A verseny előtti napon még technikai edzést is tartottunk. Gyakoroltuk többek közt a depózást, a cipőcserét és a 180 fokos fordulást is. Egy darabig azon vacilláltam, hogy klipszel induljak-e (mint idáig mindig) vagy bicikliscipővel. Végül elhatároztam, hogy felrakom a look pedált és bevállalom a cipőcserét. Beláttam, hogy ez a lehető legjobb alkalom ahhoz, hogy begyakoroljam ezt az ’új’ technikát, amelynek rutinos alkalmazása a jövőben elengedhetetlen lesz a komolyabb duatlonos céljaim eléréséhez. Most úgy sincs nagy tétje a versenynek, viszont tavasztól már lesz, tehát akkora már magabiztosan kell működnie a dolognak. A gyakorlat mellett, elméleti felkészülést is tartottam. Számos tényezőt figyelembe véve, kidolgoztam egy tervet, amit reálisnak is véltem. A terv szerint megpróbálok majd az első futásnál elhúzni a mezőnytől, és egy akkora előnyt összehozni, hogy az a biciklire mérve legalább 500 méter előnyt jelentsen számomra. Ez után végig szeretném tekerni valahogy a távot úgy, hogy ne érjenek utol, majd egy pozíció megtartó futással befejezni a versenyt: győztesként célba érni. Most, a jelenben boldogan mondhatom, hogy a terv teljesen kipipálva! Hála Istennek, minden úgy sikerült, ahogy terveztem.

Fél 12-kor álltunk a rajthoz. Az V. és a VI. korcsoport együtt indult, és még így is jó kevesen voltunk. Az elrajtolás után kisprinteltünk a skateparkból, és az Árpád-híd felé vettük az irányt. Egyetlen komolyabb ellenfelem (akiről tudtam, hogy beleszólhat a végeredmény alakulásába) nagyon gyorsan kezdte a futást. A megkezdett tempó nekem viszonylag megfelelő volt a tervezetthez képest, viszont megijedtem, hogy esetleg a többiek is ebben a tempóban akarnak végig futni. Természetesen az első 300 méter után belassultak… Én pedig direkt rántottam egy fokozatot. Éreztem, itt a pillanat, hogy elhúzzak. 3 km nagyon rövid, és emiatt nehéz is sok előnyre szert tenni. Ezzel a tudattal rohantam el a mezőnytől. Senki sem jött velem. A tempó, amit diktáltam fárasztó és kemény volt, de tudtam, hogy muszáj most szenvednem, hogy később biztonságban lehessek. A futás jól ment; az első kör után már közel 150 méterrel jártam a boly előtt. A második körön még fokoztam is, végül egy perccel előbb értem be a depóba. Az időm elég jó lett, 09:30-at futottam. A depózás nem sikerült rosszul, de azért olyan gyors se voltam. Igazából a depó most nem változtathatott semmit sem a helyzeten. Az első 500 méter biciklizés maga a kétségbeesés volt. Először is, a kilométerórám nem jelezte a sebességet, valami elmozdulhatott. Idegesített, de inkább nem foglalkoztam vele. A szenvedés viszont megijesztett. A 10 percen belüli 3000 méter után a légzésem jócskán szapora volt, ezért a lábam csak nagy erőfeszítések árán tudta kipörgetni a 40 km/h –ához szükséges áttételt. Negatív benyomások sora környékezett meg, amiket inkább nem is akarok leírni. A rossz gondolatokról levettem a figyelmem, és e helyett a reménységemre néztem, megerősítve bizodalmamat. A tekerést kezdtem megszokni, egyre jobban ment. Sajnos a fordító után, visszafele még nagyobb szenvedés vette kezdetét, mert némi szembeszéllel és emelkedéssel kellett megbirkóznom. A sebességem minden bizonnyal visszaesett, de azért 35 km/h-nél nem ment lejjebb. Viszont irtó nagy segítségemre volt (a nem rég beszerzett) könyöklőm! E nélkül nehezen tudtam volna véghez vinni a nyomatást, így egyedül. A második kör már jobban esett. Ugyan a szervezetem és izmaim ráálltak a tekerésre, még aggódtam a pozícióm miatt. Straub Robi egy sráccal, vad hajtással üldöztek. Szerencsére csak 12 km-t kellett kerékpározni, mivel ez diákolimpia volt. Az utolsó 2 km-en többször is hátra néztem, közelednek-e. Nem jöttek, megnyugodtam. Örültem, hogy sikerült megtartanom az előnyt, de azért szenvedtem rendesen. A versenyközpontba viszonylag kényelmesen (kicsit eltévedve) tekertem be, a depózásom is kissé ráérős volt. Biztos voltam a győzelmemben. A második futás (1,5 km) már nem esett olyan rosszul, bár nem is hajtottam ki magam. Felesleges lett volna… Megcsináltam; beértem az abszolút első helyen. Nagyon örültem. Andris is nagyon jól ment, megnyerte a kategóriáját. Igazából nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy képes rá. Eredményét még inkább szépítette az, hogy az A kategóriában is verte a mezőnyt, pedig ez volt élete első duatlonja! Szép volt Andris! Együtt örültünk, majd levezettünk. Az eredményhirdetésre várva sokat beszélgettünk, terveztünk a jövőre. Egyből a készülést tárgyaltuk, hiszen október 10.-én az Országos Döntőn kell majd szerepelnünk.