Mint tudjuk, a hullámvölgyek elkerülhetetlenek. Nem lehet mindig top eredményt elérni. Ezzel a tanulsággal muszáj volt megbarátkoznom, mivel tavaszi versenysorozatom utolsó versenye, a Generali Futógála nem sikerült jól. Persze ez sem teljesen igaz, mert ha figyelembe veszem a körülményeket, akkor végeredményben elmondható, hogy teljesítményem abszolút helyénvaló és reális. Most akkor mi van?! Ekkora ellentmondást..! Sőt, ha nem nézem az időeredményt, valamint nem gondolok arra az irdatlan szenvedésre, amit át kellett élnem ezért a gyenge időért, akkor egész szépen néz ki a dolog: 2. lettem egy tömegfutóversenyen és nyertem egy futócipőt! Elég jó. Amúgy (hogy még jobban ellentmondjak első állításomnak – miszerint rosszul szerepeltem), ritka egy élmény gazdag és emlékezetes nap volt a május 29.-ei szombat számomra. Miért is? A nap nagyobbik része mondjuk nem volt túl kellemes: német nyelvvizsgáztam.. Írásbeli & szóbeli egymást követően, persze egy 3 órás szünettel megspékelve. Az agyamat teljesen leszívta a dolog, és azért fizikailag sem maradtam túl friss. Mindegy, szokásomhoz híven a nyelvvizsga után, ahelyett, hogy lepihentem volna, vagy leragadtam volna egy kicsit a történteken, egyből rohantam az Árpád-hídhoz hogy fussak egy 10 km-t a Generali Dunaparti Futógála keretében. Ekkora örültet..! Ráadásul egyéni csúcsot terveztem… Itt hozzá kell tennem, hogy a váltó OB után kivettem egy 10 napos totális pihenőt, amit úgy érzem eléggé megérdemeltem, sőt eléggé indokolt is volt a sorozatos terhelések miatt. Így a szóban forgó verseny előtt csupán két könnyű résztávos edzésem és egy fél óra kocogásom volt. Azt hiszem, aki valamennyire is ért a futáshoz, annak ezek után egyértelmű, hogy az egyéni csúcs megfutása teljesen irreális elképzelés volt.
Mindenesetre én optimistán igyekeztem a versenyre. Szerencsére volt elég időm a bemelegítésre. Jól éreztem magam, laza voltam, bár fejben elég összevissza voltam, ami így egyből egy félnapos nyelvvizsga után azért érthető. Ráadásul kétségeim is voltak, mivel tisztában voltam a felkészületlenségemmel. Sokat gondolkoztam, mégsem tudtam eldönteni, hogy mire számíthatok, hiszen a helyzetnek két oldala is volt, így kétféle kimenetelt sejtettem az eredményemmel kapcsolatban: A versenyt megelőző pihenő jót tett, kipihentem minden fáradalmat, így most teljesen friss, terhelhető állapotban versenyezhetek. Meglehet az egyéni csúcs, ha kellően odateszem magam. Ezzel szemben viszont a lábaim és a tüdőm elszokott a komoly fizikai igénybevételtől, ezért könnyen lehet, hogy frissességem ellenére idő előtt bele fogok fáradni a rohanásba. Végül az utóbbi sejtés valósult meg, amitől tartottam. Nem baj, végül is itt most nem szerencsétlenségről van szó, hanem egyszerű törtvényszerűségről. Akármilyen jót tesz egy pihenő, edzeni azért kell egy versenyre!
Visszatérve a versenyre, edzőm tanácsa ellenére élre álltam, és nem a helyezésre, hanem csak is az időmre figyeltem. Megkíséreltem a 3:10-es tempót, ami ugyebár a 32 percen belüli 10 km-hez szükséges. Természetesen az első 3 km-en ez nem okozott gondot, sőt még kicsivel gyorsabb is voltam egy szem ellenfelemmel, Zsíros Misivel. A 4. km után már fáradni kezdtem, de még bírtam. A vezetést viszont meguntam, ezért úgy gondoltam, kicsit átadom a vezetést Misinek. Na, itt vesztettem el a versenyt. Nemcsak helyezésben, sőt sokkal inkább pszichésen. Nem tudom, mi történt, de ahogy Misi mögé kerültem, egyszerűen lezsibbadtam mind fizikailag, mind fejben. Le is maradtam. Különös egy mozzanat, máig sem értem teljesen! Pedig az előző percben még csak fele ennyi fáradtságot éreztem… Szóval lassulni kezdtem, mely a felénél (miután a visszazárkózás nem sikerült), rohamosan erősödni kezdett. Hihetetlenül belassultam: 4 km-nél ugyebár még helyén voltam (12:40), a fordítónál még éppen 16 percen belül, viszont ezután 3 borzalmasan lassú kilométer következett, úgy 3:40 körüli… Mindez óriási szenvedések között. Az egész egy rémálomhoz hasonlított. Bizonyára sokan átélték már álmukban azt az érzést, amikor fölhöz ragad az ember, és nem bír futni. Na, ezt most szinte valóságosan is átélhettem. Ráadásul a szembe jövő tömeg, és a földre vetülő árnyékuk optikailag még jobban lassítottak a haladásérzetemen. Viszont ebből a tömegből rengetegen bíztattak, szurkoltak, amit én kétféleképpen éltem meg. Egyrészt, (természetesen) jól esett, sőt sokat segített is (főleg, hogy többször is megkörnyékezett az a gondolat, hogy kiállok, de szerencsére nem tettem, és remélem, soha nem is fogom!). Másrészt kicsit szégyelltem magam a helyzet abszurduma miatt, mert valóban furcsa érzés volt az, hogy én vagyok a több mint ezer futóból a második, miközben mindjárt behalok kocogás közben, a frissítőknél pedig szinte megállva töltöm magamba a folyadékot.. Úgy éreztem, hogy akik kilométeres lemaradásukkal szurkolnak, azok nemsoká le is előznek.. Persze ez nem történt meg, sőt inkább az a csoda valósult meg, hogy belassulásom ellenére is sikerült megtartanom a 2. helyezésemet!! Pedig a 7. km környékén meg voltam róla győződve, hogy legalább ketten le fognak előzni. Hát nem ez történt. Lehet, hogy ők is hasonló rémálmokkal küszködtek?!
Csak hogy még pontosabban illusztráljam az esetet, a táv második fele, vagyis a második 5 (!) km egy óriási, idáig aligha átélt kínszenvedés volt számomra. Persze az ember mindig azt érzi a vége felé, hogy „hú, ennyire még sosem fáradtam el”, de most utólag is visszanézve úgy ítélem a dolgot, hogy ez a verseny benne van a TOP5 szenvedésben. Emellett az időjárás is kikészített. Nagyon száraz és forró volt a hőmérséklet. Az addigi május végig hideg volt, így ez a nyárias hangulat még szokatlan volt, engem kifejezetten megviselt. Ráadásul, ne hogy kifelejtsem, visszafele végig ellenszelünk volt! Az utolsó 2 km-em egyébként egy kicsivel gyorsabb volt (kényszerből), de fáradtságom csak tovább mélyült, ami nem is annyira fizikai, hanem inkább pszichés leépülésnek köszönhető. Végül, 2.-ként 33:40-es időeredménnyel értem célba ezen a halál10-esen. A célban egyelőre csak annak örültem, hogy élek, és hogy végigcsináltam. Nem adtam fel!!
Aztán, persze tisztáztam magamban a tényezőket, és rájöttem, hogy nem történt tragédia. Sőt! Nyertem egy ASiCS futócipőt, és nem mellesleg dobogóra állhattam egy BSI-s tömegfutóversenyen. Nem rossz! Az eredményhirdetés után, csak hogy folytassam mozgalmas életvitelemet dehogy mentem haza… Rohantam tovább a Mikszáth-térre, hogy élőben láthassam a világ egyik legjobb zenekarát, ami ráadásul személyesen az egyik kedvencem is: Syndicate, Paco Sery-vel az élen!!! Hurrá! Jó kis nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése