Sífutás - retrospektív (+ hétvégi élmények Galyatetőn)

Galyatető

A téli alapozás elengedhetetlen része, hogy legalább egyszer lécre csatoljak – és ez a gyakorlat idén sem változott meg. Habár az edzésmunkám egyre specifikusabb, ezért még a futáshoz viszonylag közel álló sífutást is elővigyázatossággal kell kezelnem, mégis egy-két csúszást azért mindig bevállalok a tél során. A sífutó múltam majdnem egyidős a futáséval, ezért ezt a sporttevékenységet nem lehet csak úgy kitörölni a téli programomból. Apukám 1983 óta sífut, 1999-ben pedig nekünk, gyerekeknek is vett két pár sífutó felszerelést, így 8 éves koromban már én is csoszogtam, ahogy bírtam. Eleinte nem igazán kedveltem a nehéz technikája miatt, ezért én sokáig inkább alpesi-sí párti voltam. 

1996 - első síelős élmények Dobogókőn

1999 - kipróbálom az első sífutólécemet az utcánkban

2001 - testvéreimmel élvezzük a "kerti sípályát"

Majd 2005-2006 során többször is elmentem Apukámmal ilyen sítúra jellegű sífutásokra, amelyek során végül még is megszerettem ezt a fajta mozgást. 2006 márciusában pedig részt vettem egy amatőr sífutóversenyen (Galyatetőn), ami olyan mélyen megérintett, hogy erősen gondolkozni kezdtem, hogy nekem lehet, hogy sífutással kéne inkább foglalkoznom (akkoriban épp eltávolodtam az atlétikától). Ezután két évig kergettem a vágyálmomat, de a gyenge telek, illetve a megfelelő háttér hiányában nem igazán tudtam előrelépni. Végül, a duatlon elkezdésével párhuzamosan a magyar sífutó élet vérkeringésébe is sikerült behatolnom, így 2008-2010 között versenyszerűen is foglalkoztam a sífutással. 2010-ben junior Országos Bajnok lettem, ezzel a lendülettel pedig véget is ért ez a rövid pályafutás. Ki tudja, aztán lehet, hogy még visszatérek rá később.. 2010-2012-ben amúgy a sífutás még szerves része volt az alapozásaimnak, de az utóbbi két évben már szükségszerűen le kellett róla mondanom.

2010 - sífutó edzés Skalkán

2011 - az utolsó sífutó versenyem (Galyatető)

 Egyébként alapvetően nagyon szeretem a telet, havat, hegyeket, ezért vonzott mindig is ez a különleges sportág. Maga a mozgás rendkívül élvezetes, sőt bizonyos tekintetben még kifejezetten jótékony hatása is van a távfutásra. Itt egyébként releváns kérdésként merül fel a keresztedzés témaköre, amiről a jövőben részletesebben is megpróbálok majd írni. Ugye nehéz alapvetően megítélni, hogy ennyire magas szintű, specifikus edzésprogramot igénylő élsporttevékenységnél van-e egyáltalán létjogosultsága a keresztedzésnek? Valamilyen szinten biztosan belefér/szükséges (hiszen ezt külföldi példák is igazolják – például vannak komoly maratonfutók, akik kerékpároznak is), csak kérdés, hogy mindezt mikor és milyen mértékben, illetve intenzitáson lehet végezni…

2013 - sífutás a budatétényi golfpályán

Visszatérve, az idei tél nagyon nehezen indult be, már-már úgy tűnt, hogy ismétlődik a tavalyi „üres járat”. Egyébként nem is olyan rég, 2006-2008 között volt két egymást követő, kifejezetten gyatra tél, szerencsére ez a jelenség azonban már nem következett újra be. Az elmúlt pár héten aztán téliesre, havasra fordult az idő, ezért már kezdtem tervezgetni, hogy mikor, melyik hétvégén lehetne elmenni sífutni egy jót. Végül, úgy döntöttem, hogy a február 7-8-ai hétvégét vállaljuk be (ez még éppen nem késő a tavaszi versenyekre nézve), és lehetőleg megint Ausztriába látogatunk el. Sajnos Apukám gyengélkedése miatt az eredeti terv meghiúsult, ezért végül csak egy napra ugrottunk fel Anna testvéremmel Galyatetőre. Fent igazán télies hangulat fogadott: fél méter hó, mínusz 5 fok, jeges északi szél. A sífutást most elég light-osra fogtam, mivel egy kemény futóhéten voltam túl és véletlenül sem akartam magamat túlterhelni. Éppen hogy csak a mozgás, a siklás kedvéért róttam pár kört (kb. 10-12 km), de ez is kifárasztott, mivel a galyatetői pálya eléggé meredek, a sífutás pedig egy olyan sportág, ami amúgy is tetőtől talpig megdolgozza az ember testét, még kisebb intenzitás mellett is. Egyébként örültem a lehetőségnek, mert felsőtestre mostanában úgy is kell egy kicsit erősítenem, és e tekintetben a sífutás jóval hatékonyabb, mint bármely alternatív erősítési forma. Az élményekről szerettem volna fotókat, videókat készíteni, de a hidegben sajnos váratlanul lemerült a telefonom (ráadásul pont az egyik videó közepén…), ezért csak néhány képpel tudok szolgálni. Kora délután pedig végett is ért a hegyi látogatásunk, ugyanis egy igazi hóvihar (még sosem láttam ilyet) lepte el a hegycsúcsot: nagyon apró szemekben, „függöny” sűrűséggel esett a jeges hó, ami egyszer csak az arc-szőrzetemre is ráfagyott, de az autót is hamar belepte, szóval inkább leereszkedtünk a mátrai „havasról”, amíg lehetett.. Ezen a télen már nem valószínű, hogy tudok többször sífutni, de jövőre is lesz tél – remélhetőleg!

U.I.: További képek az egy héttel későbbi csúszkálásról:

Futapest - retrospektív

1999 - Szólád Crossfutás (223-as rajtszám)

Mivel így alapozás közepén úgy döntöttem, hogy hosszú idő után újra ellátogatok egy Futapest Crossfutásra, ezért érdemesnek láttam, hogy a versenybeszámoló előtt még egy összefoglaló írást is közzétegyek a témával kapcsolatban. A Futapest Crossfutások ugyanis jelentős szerepet töltöttek be a gyermekkori sportolásomban, de a hazai tömegfutóversenyek beindításában is vezető szerepet játszott ez a klub, hiszen az 1980-as évek elején ők rendezték Budapest első nagyszabású utcai futóversenyeit. Életem első versenyei között egy-két óvodás futás, egy kerületi utcai futóverseny, egy óvodás duatlon és egy úszó verseny után a Futapest Crossfutások következtek, mint első megmérettetések. Az első Futapest Crossfutásomat 1999. júniusában, Nógrádon teljesítettem (7 évesen). Itt a 14 év alattiak között 5. lettem és annyira kifutottam magam, hogy be is lázasodtam utána.. Nem sokkal később, 1999. augusztusában részt vettem a Szólád Cross-on, ahol már a 12 év alatti kategóriát is külön díjazták – így sikerült harmadikként beérnem, ezzel megszerezve életem első érmét, ami óriási, felejthetetlen élményt jelentett számomra. 

1999 - Szólád Crossfutás (3. helyezés) U12 :)

Ezt követően - amennyire a családi szervezés engedte - évente több terepfutásra is ellátogattunk, amelyeken a 14 év alatti korosztályban sok értékes helyezést szereztem, többször még a dobogóra is felállhattam. A szóládi verseny nagy kedvenc volt, de szintén kedveltem a legéndi, a biatorbágyi és a verőcei versenyeket. 

2001 - Szólád, ezúttal már 1. helyezés!

Az aktív részvételünk 2003/2004-ig tartott, ez után egy-két év kimaradt (ebben az időszakban Dani Áron barátom járt helyettem a crossfutásokra..). Aztán 2007. márciusában, amikor a BMTE Triatlon Szakosztály csapatának futóedzéseire elkezdtem járni, akkor egyidejűleg visszatértem a Futapest versenyekre is, mert úgy általában elkezdett hiányoznia a versenyzés (előtte egy teljes évet kihagytam versenyzéssel, tinédzser kori problémák miatt). Újra beléptem a Futapest Klubba, és elkezdtem járni a terepfutóversenyekre, ezúttal már hosszú távon. Elsőként Vácrátóton futottam, majd Verőcén, ahol sikerült is egy bronzérmet szereznem abszolút kategóriában, pedig akkoriban azért még nagyon nem edzettem komolyan.

2007 - Verőce

Ezt követően egyébként fokozatosan visszazárkóztam az élsportolásba, igaz előtte gyermek, serdülő versenyzőként még azért mást jelentett az élsportolás. Ugyanakkor így 16-17 évesen úgy gondoltam, hogy mégis szeretnék versenyezni, és felnőttként élsportoló lenni. Ebben az elhatározásban tehát volt némi szerepük ezeknek a crossfutásoknak is. A 2008-2009-as duatlonos éveimben számos sikert könyvelhettem el a Futapest versenyek kapcsán. Például a 2008-as törökbálinti futáson megvertem egy etióp srácot, aki akkoriban hazánkban sokfelé versenyzett egész jó eredményekkel, de ez az emelkedős terep kifogott rajta, ráadásul fáradt is volt egy előző napi versenytől, így sikerült a vége felé leszakítanom. Szintén emlékezetes számomra a 2009-es Nógrád Crossfutás, ahol először sikerült megvernem az évekig szinte veretlennek számító Langer Olivért, aki több mint egy évtizedig volt a Futapest favoritja, és amúgy kisgyermekként én is példaképként tekintettem őreá. Miután visszatértem a BEAC-ba, a crossfutások kezdtek elmaradozni, az utolsó versenyem pedig szintén emlékezetes: A 2011-es Szentendrei Crossfutáson három perces előnnyel nyertem Ott Balázs előtt (jóllehet akkor ő már nem volt igazán jó formában). Most így, 4 év távollét után úgy gondoltam, újra részt veszek egy Futapest versenyen. ma rajthoz álltam az Etyek Crossfutáson, amiről nemsokára bővebben is be fogok számolni. Egyébként már azért nem indulok "futapesteken", mert egyrészt nem fér bele a versenynaptáramba, másrészt nem is illik bele az egyre specifikusabbá váló edzésmunkámba. Mindemellett azt is meg kell hagyni, hogy ezeket a versenyeket egyszerűen már kinőttem, mert ritkán indulnak olyan versenyzők, akik számomra riválisok lennének. A mostani, etyeki futás mindenképpen egy jó edzés és egy pozitív nosztalgia volt számomra, de azért megerősítették az előbb leírt tényeket, ezért valószínűleg most is következik egy hosszabb szünet a „Futapest-es pályafutásomban”.

Összefoglaló film a 2014-es évről

BEAC évzáró 2014

Az előzetes bejelentéssel ellentétben a november végi, veszprémi mezeifutó ligaversenyen végül is nem indultam. Habár edzésnek biztosan jót tett volna, mindenesetre most nem jött össze a dolog, ami annyira nem vészes, mert a helyezések tekintetében most sem lett volna valami sok esélyem igazán jó eredményt elérni. Ez a novemberi-decemberi időszak egyébként most még nagyon az alapozás felvezetéséről szól, ezért jobbnak is láttuk, hogy az edzéseken elkezdett építkezést folytatjuk, amiben a hétvégi edzések különösen fontos szerepet játszanak.

Újabb versenyélmények híján szeretnék akkor a novemberben megrendezett BEAC egyesületi évzáróról röviden megemlékezni. Minden évben, a késő őszi időszakban szokott lenni az atlétika szakosztály évzáró ünnepsége, ahol összegyűlik a szakosztály apraja-nagyja és néhány kulturális műsor és állófogadás mellett többnyire az éves szakmai beszámoló és értékelés képezi a program nagy részét. Én 2001-ben vettem részt először BEAC évzárón, majd a 2006, 2007, 2008 kimaradt azután pedig újra mindig jelen voltam, tehát részemről ez volt a 11. alkalom. Ez szinte már korszakos volumenűnek mondható, mégis eltörpül a szakosztály történelmi múltjához képest, ami 1898-ra nyúlik vissza…

Az ünnepség idén is meglehetősen hosszú volt, ami azért jó, hiszen ez jelzi az éves eredmények gazdagságát. Külön kiemelkedik a GEAC-BEAC-Ikarus szakosztályok együttes győzelme a 2014. évi atlétikai Csapat Bajnokságon, amiről több ízben is megemlékeztek a szakvezetők. A szakmai értékelés egyébként egy nívós díjátadó keretében zajlik, ami nemcsak a különleges díjak és a magas színvonalú eredmények miatt bámulatos, hanem Szabó Imre vezetőedzőnk egyedi, szinte már stand-up jellegű beszéde miatt is. Idén is számos felnőtt illetve korosztályos országos bajnoki cím, válogatottság és bajnoki érem született, ezért bőven adódott ok az ünneplésre, díjazásra. Ebben egyébként a szakosztály össze tagja részesült valamilyen szinten, tehát még a legkisebbek és a nem versenyszerűen sportolók is ugyanúgy kaptak elismerést. Engem idén is több alkalommal kihívtak. Külön öröm számomra, hogy elnyerhettem az igen nagy presztízsű Dr. Nyerges Mihály díjat, amit 2014-ben a legkiemelkedőbb eredményt elérő 4 atléta kapott – igaz ez a rangsorolás azért nem olyan szigorú, hiszen még többen is helyet kaphattak volna ebben a körben. 

 

 

Már egyszer 2011-ben is kaptam Nyerges Mihály díjat, akinek a személye számomra különösen sokat jelent, mert a BEAC-os, TF-es kötődése mellett jelentős munkát végzett a sporttudományok világában és a magyar sportmenedzsment képzés létrehozása is nagyrészt az ő nevéhez fűződik. Emellett a Csapat Bajnokságban való részvételemért kaptam egy emlék-plakettet is, valamint Imre bácsi jóvoltából egy elegáns órát is, amiből Áron is kapott egy azonos példányt. Ezekről a díjakról osztok meg néhány képet. Összességében elmondható, hogy egy igazi ünnepség kerekedett ki ebből az évzáróból. Hálás vagyok, hogy egy ilyen sikeres közösség tagja lehetek és hogy ennyire különleges, odaszánt edzők, vezetők keze alatt végezhetem a sporttevékenységemet immár 13 éve…

BEAC évzáró film: https://www.youtube.com/watch?v=IiLViQuQaqQ&feature=youtu.be
Képgaléria: https://picasaweb.google.com/100679050231326065788/BEACEvzaro2014?feat=directlink

BMW Frankfurt Marathon - az első maratonom története

Bevezetés

Előre elnézést kérek a beszámoló terjedelme miatt, de hát ilyen ez a maratoni műfaj… Továbbá az első maraton teljesítése minden futó (akár hobby sportoló, akár versenyző) életében is egy mérföldkőnek számít, ezért szerintem megér egy hosszabb értekezést. Korábban mindig kérdezgették tőlem, hogy mit sportolok, milyen távon futok…stb., és nekem ilyenkor el kellett magyaráznom, hogy 5-10 km, illetve félmaratoni számokban futok, de tulajdonképpen maratonra készülök. Most azonban végre kijelenthetem, hogy maratonista vagyok, sőt a debütálás olyan jól sikerült, hogy már nem a félmaraton, hanem a maraton a kedvenc távom. Önmagában a 42,2 kilométeres klasszikus táv teljesítése idáig sem jelentett volna problémát, de mivel az élsportban a minőség és az időeredmény számít, ezért el kellett végezni egy olyan specifikus és alapos építkezést, ami alkalmasságot ad a maraton gyors, versenyképes lefutására. Konkrétan 2010 óta készülök a maratonra, ami lényegében azt jelentette, hogy félmaratonokon és rövidebb távokon próbáltam időt javítani, emellett igyekeztem a maratoni műfajhoz szükséges futómozgást is elsajátítani és persze mindeközben az edzésmunka mennyisége, intenzitása is apránként emelkedett. Örülök, hogy ebben a folyamatban edzőm, Szabó Imre rendkívül precíz és türelmes volt – a maratoni kezdésem sikerében ezért Ő nagy szerepet játszott. Nagy köszönet jár ezért Neki!

 

Felkészülés

Edzőmmel már 2013 év végén kilátásba helyeztük a 2014-es maratoni futást. Habár a téli alapozásom elég színvonalas lett, a tavaszi szereplés mégsem volt reális - maradt tehát az őszi szezon. Még több évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy az első maratont lehetőleg Berlinben fussam majd, de ehhez végül is nem ragaszkodtunk, mert az említett verseny mindig szeptember végén szokott lenni, ez pedig most nem lett volna ideális a Budapest Félmaratoni OB, illetve a nyárhoz való közelsége miatt sem. Ez után úgy döntöttünk, hogy akkor Frankfurtban futok, ami szintén egy nívós verseny – jó pálya, jó mezőny, jó időpont… Már nyáron elkezdtünk egy igényes edzésmunkát végezni. Ez a mennyiséget illetően sokáig nem járt különösebb változással, viszont a futótechnikámban és a rövidebb távokon elért teljesítményemben egyértelműen fejlődés mutatkozott meg. Aztán a félmaratonra már úgy készültem, hogy az a maratonhoz is nagyban hozzájárult, végül pedig 10 km-en sikerült egy nagy egyéni csúcsot futnom (szeptember végén). Sajnos ezt követően egy betegség miatt felborultak a tervek – pont amikor igazán elkezdtem volna a maratonra készülni.. Sajnos egy egész hetet ki kellett hagynom a futással, mert egy influenzához hasonló szörnyűség meglehetősen legyengített. Olyan lassan jött vissza az erőm, hogy az ezt követő héten is csak lassacskán tudtam elkezdeni futni. Egyszerűen a keringésem nem állt készen a terhelésre, ami főleg a magas pulzusszámban mutatkozott meg. Ennek a hétnek a végén azért egy hosszú edzést sikerült összehozni, nem is rossz eredménnyel. Két hetem maradt a Frankfurtig. Nagy lelkesedéssel kezdtem bele a „sűrített felkészülésbe”, de ekkor már egyáltalán nem aggódtam, mert a betegség során bőven volt időm elrendezni magamban a dolgokat. Az edzések egyébként kifejezetten jól sikerültek, ezért úgy voltam vele, hogy akár az eredeti elképzelések is reálisak lehetnek, vagyis egy 2:20-as maraton. A verseny hetét ezért nyugodtan, könnyű edzésekkel kezdtem meg. Sajnos aztán a hét középen újabb akadályba ütköztem. Egy hirtelen jött esős hidegfront miatt meghűltem, és újra legyengültem. Nem volt vészes, de azért elég kontrasztos hangulatban utaztam ki a versenyre. 

 

Közvetlen előzmények

A kiutazás sem volt felhőtlen, mivel a Bécsbe menő buszom több mint félórás késéssel indult útnak, ami miatt majdnem lekéstem a repülőt. A Frankfurtba való megérkezésem ezért nagy megkönnyebbülést jelentett, persze még ott volt bennem az is, hogy meg kellene gyógyulnom a futáshoz. Mindenképpen nagy küzdelemmel járt a maraton meghódítása, az biztos. A gyengélkedés ellenére sok élménnyel is gazdagított a verseny előtti időszak. Például péntek este, amikor a szálloda felé tartottam, akkor a versenyközpont közelében már afrikai futókat láttam átmozgatni, illetve a rajt-kapu is fel volt állítva. Még két nap volt a rajtig, de már az egész város a futóesemény lázában égett. Mindenhol futócipős emberek; közlekedésben, szállodában, utcában… Aztán szombaton már kifejezetten zsúfolttá vált a versenyközpont, hiszen a rajtszám átvétel, a tészta-party és a különböző programok bevonzották a résztvevőket. Mindez a frankfurti vásárcsarnok hatalmas, háromszintes épületében és az emellett található fesztivál csarnokban zajlott (utóbbi funkcionált a célterületként is). 

Nagyon pezsgő, ünnepélyes volt a hangulat, ugyanakkor én nagyon magam alatt voltam, mert a péntek esti átmozgatás után még rosszabb lett az állapotom. Egész nap csak támolyogtam és feküdtem. Alig bírtam felmenni a lépcsőkön a gyengeségtől, és persze gyötrődtem is, hogy mi lesz ebből a futásból. Másfelől az volt nagyon furcsa érzés, hogy elit futóként voltam jelen, a körülmények miatt azonban egy gyenge amatőrnek éreztem magam, mert látható szinten semmi jel nem utalt arra, hogy én itt a közelébe tudnék érni valami komolyabb eredménynek. Na, hát itt jött el igazán a hit ideje! „A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés, és a reménylett dolgok valósága”- mondja a Biblia. Nekem is ehhez kellett ragaszkodnom. Hálát adtam Istennek, hogy idáig eljutottam és kértem Őt, hogy szabadítson meg ebből a szorultságból. Képtelenségnek tartottam, hogy én másnap ne fussak, mert azt éreztem, hogy Isten akarata is az, hogy egészséges legyek és jól teljesítsek. Például szombaton amikor a versenyközpontban járkáltam, akkor több alkalommal is hallottam egy nyugodt, belső hangot. Egyik alkalommal ezt az erősítést kaptam: „Meglátod, holnap te itt szárnyalni fogsz”. Ezután már csak ehhez ragaszkodtam és igyekeztem hitben megmaradni és persze minden tőlem telhetőt is elvégezni. Pihentem, gyógyszereket szedtem és imádkoztam. Estére sem éreztem különösebb javulást, de volt bennem egy reménység, hogy holnap csoda fog velem történni. Reggel hamar keresgélni kezdtem a csodát, de a tükörben csak karikás szemeket és bedagadt arcot láttam. A reggelinél ezért nem volt túl jó kedvem, de nem adtam fel, hiszen arra gondoltam, hogy Jézus földi szolgálata során is voltak olyan csodák, amelyek pillanatok alatt következtek be. Az enyém is egy gyors fordulat volt: reggeli után még egy rövid ideig pihentem az ágyban, majd az erőtlenségem ellenére felkeltem és elkezdtem gimnasztikázni. Nem lettem rosszabbul, sőt! Aztán hamar összepakoltam és kikocogtam a versenyközpontba. Meglepően jól esett! Egyre jobban éreztem magam, egyszerűen nem értettem, hogy hova lett a gyengeség… A repülőknél teljesen rendbe volt a mozgásom, még a pulzus sem mutatott nagy eltéréseket. Ez a fordulat jelentős mértékben felbátorított. Jó érzés volt, hogy egy újabb csodával indul a verseny. A rajthoz egészen versenyképes állapotban tudtam odaállni, és a felszabadult, örömteli érzések miatt a futástól sem féltem. Azt azonban nem tudtam, hogy ilyen előzményekkel mire leszek képes, és hogy a szervezetem hogyan fog reagálni a terhelésre. Ezért nem görcsöltem, hanem egyszerűen csak átadtam Istennek ezt a futást. 

A verseny

A rajtolás nagyszerű élmény volt, ilyen sűrű mezőnyben ugyanis korábban csak a mezei EB-ken futottam. Szokatlannak éreztem, hogy a rajt után nem egyből az élmezőnyben találom magam, hanem valahol a 40. hely környékén. Jó, mert legalább egy kicsit én is átéreztem a tömegfutó versenyek hangulatát. Aztán hamar besorakoztam a női élmezőny soraiba, ahol egy nagyjából 10 fős boly kezdett kialakulni. Az első kilométer nagyon könnyedén ment, 3:15-öt futottunk. Ezután még jobban visszavették a tempót, aminek örültem, mert nekem most kellett a nyugis kezdés. Egyébként láttam, hogy előttünk kb. 50 és 100 méterrel is van egy-egy „európai boly” (az élmezőny természetesen már messze elhúzott). Az eredeti forgatókönyv szerint lehet, hogy inkább velük tartottam volna, de most úgy voltam vele, hogy nem zavarnak ezek a tervezettnél egy kicsivel lassabb 3:23 körüli ezrek, mert beteg voltam és még úgy is sok van hátra. Egyébként is csoda, hogy egyáltalán itt vagyok! Körülöttem három afrikai futónő – a világ legjobbjai közül, előttük afrikai nyulak (tempó-menők), mellettem pedig motorral a TV-sek… Fantasztikus érzés volt, és mindez Frankfurt kanyargó belvárosában, a felhőkarcolók között zajlott. 

Hálát adtam Istennek minden egyes kilométer teljesítéséért. Közben persze figyeltem magam, hogy nem fáradok-e; milyenek a lábaim, a légzésem..stb. Persze 8-10 kilométert még félbetegen is le lehet viszonylag jól futni, de az én esetemben úgy tűnt, hogy tényleg meggyógyultam, mert 12-15 kilométer környékén is zavartalun tudtam tartani ezt a 3:20-23 körüli tempót. Egyre jobban élveztem a versenyt, mert világossá vált számomra, hogy nemcsak egy kezdeti lendületről van szó, hanem ezt a versenyt végig fogom tudni futni ezen a színvonalon – vagyis egy újabb csoda történt! Persze nagyon odafigyeltem, hogy minél takarékosabban fussak, mert amikor 15 km környékén egyszer kiszámoltam, hogy még mennyi van hátra, akkor egy kicsit meglepődtem (ilyen számokhoz ugyanis nem vagyok hozzá szokva..). Inkább kikapcsoltam az agyam, és elmentem „téli álmot aludni”. A maraton amúgy tényleg ilyen, mert bizonyos értelemben le kell nullázódni, és csak hagyni kell, hogy lendületből, automatikus menjenek a lábak. 

A frissítések is nagy szerepe játszottak. Az elején viszonylag buzgó voltam, ittam meleg teát, izotóniás italt. Úgy voltam vele, hogy inkább a táv első felében töltöm fel magam, hogy utána a nehezebb szakaszoknál ne kelljen ezzel fáradozni – a frissítéssel járó kapkodás ugyanis sok energiavesztéssel és kizökkenéssel tud járni. Az időjárásunk egyébként tökéletes volt, aminek már reggel is nagyon örültem: körülbelül 15 fokban rajtoltunk, a későbbiekben pedig még 1-2 fokot emelkedett a hőmérséklet. Eleinte napos, majd később enyhén borús lett az idő. A pálya viszont egy kicsit meglepett, mert az első 10 km rendkívül kanyargós volt, a második 10 km pedig elég sok hullámot, enyhe emelkedőt tartalmazott. A pálya második fele azonban már jóval laposabb és monotonabb volt, ahogyan arra korábban számítottam. 01:10:35-nél léptünk át a félmaratoni chip-szőnyegen. Teljesen elégedett voltam, mert ez egy olyan idő, amire lehet építkezni, és még éreztem magamban kellő erőt is a folytatásra. Az a jó, hogy a motivációmmal sem volt gond, mert továbbra is nagyon élveztem a futást, valamint kíváncsian vártam, hogy miként fognak alakulni az események, hiszen ez már „ismeretlen zóna” volt számomra. Időközben több 2-3 fős bolyt is utolértünk és lehagytunk, ami azt jelenti, hogy nem lett volna értelme gyorsabban kezdeni. Közben ettem egy kis banánt, biztos ami biztos. Hála Istennek továbbra is hamar teltek a kilométerek, és nagyon hangulatos volt a haladás, főleg hogy az utcákon hangos szurkolás, valamint zenekari biztatás támogatott. 

 

Aztán a boly elkezdett lazulni, a lányok között is előfordult egy-egy leszakadás, de aztán a húzóemberek mindig visszasegítették őket. Eközben én is elkezdtem érezni kényelmetlenségeket. Megjelentek az első fáradtsági pontok, de Hála Istennek mindig vissza tudtam magam nyugtatni. Utólag kiderült, hogy 21 km után iramváltás történt, csak én már egyáltalán nem néztem az órámat, ezért nem tudtam róla.. 3:17-18 körüli kilométereket mentünk, így hát érthető volt, hogy nekem is kényelmetlenebbé vált a futás. 24 km után egy hídra kellett felfutni, ami újabb erőpróbát jelentett, ráadásul még egy erősítést is belevitt a páros, aki a legjobban bírta. A jó taktikai időzítés hatására le is szakadt a másik két futónő és természetesen az ő húzóembereik is. Ez egyfelől negatívan érintett, mert így összesen hárman maradtunk, ami ugye a takarékos futás szempontjából kevésbé előnyös. Másfelől biztató is volt, mert ez egyfajta sikerélmény is a kitartás terén. A hídról való lefutás közben egyébként egy pár métert én is leszakadtam tőlük, de végül gyorsan visszakapaszkodtam, mert tisztában voltam vele, hogy nem szakadhatok le, mert az végzetes törést jelenthet. Hála Istennek, ezután sikerült újra megújulnom mind mozgásban, mind légzésben. Próbáltam a hátralévő kilométerektől is elvonatkoztatni, és újra belehelyezkedni a nyugodt, gazdaságos mozgásba. Megint egy kellemesebb időszak következett, de azért már volt bennem egy alapfáradtság. 28 km környékén megint ettem egy kicsit, ezúttal egy kis datolyát. 

A 30 km-hez érkezve megint rápillantottam az órámra, és nagy meglepéssel töltött el az 1:40-en belüli idő, hiszen ez azt jelentette, hogy megvan a 3:20-as átlag, és ebből tényleg lehet még egy nagyszerű időeredmény. Érdekes, hogy a versenynek erről a részeiről már kevés emlékem maradt, mert teljesen el voltam merülve a futás monotóniájába. Szokták mondani, hogy 30-32 km környékén jön valami fal. Én ezt már korábban sem akartam elfogadni és azt kell hogy mondjam, nekem ilyen nem is volt. Inkább azt tapasztaltam, hogy 28 és 35 km között van egy olyan jellemző szakasz, ahol rengeteg fáradási pont környékezi meg az embert és ha nem elég erős, akkor  ott elvesztheti a versenyt. Szóval drasztikus törés az én esetemben nem volt, viszont 30 km-től kezdve minden egyes kilométer során kialakult egy olyan szituáció, ahol „össze kellett szorítanom a fogamat”, nehogy leszakadjak. Ezeken a pontokon Isten mindig átsegített és közben az etióp futónő is elkezdett fáradni, így a tempónk is visszalassult 3:22 környékére, ami nekem így külön jól jött. Ha ezt a kritikus szakaszt nem vészelem át, akkor valószínűleg már nem tudtam volna színvonalas eredményt elérni. Közben visszafutottunk a belvárosba, ami az ismerős helyek és a növekvő szurkolók miatt némileg ösztönzött. Elhatároztam, hogy ha csak lehet, 35 km-ig megpróbálok velük tartani, utána pedig már akár egyedül is beérek. Egy-két alkalommal lemaradoztam pár métert, de Hála Istennek mindig sikerült felkapaszkodnom. Aztán 36 körül kiállt a nyúl (gondolom ez előírt szabály). Ez hamar tempó-visszaesést eredményezett, de nem volt vészes, mert a 3:22-24-ről 3:30-35 lett az új iram. Úgy számoltam, hogy ez maximum egy, másfél perces pluszt jelent majd az összesített időben, ami még nem olyan vészes… 37 környékén aztán leszakadtam az etiópról is, mert egyszerűen elfáradtan. Ez sem volt holtpont, de ahogy átléptük a 2 órás időt, úgy elkezdtem érezni, hogy ez mennyiségileg már nekem sok, mivel edzésen ennyi időt még sohasem futottam egyhuzamban. Az utolsó 5 kilométer ambivalens érzésekkel telt. Egyfelől szenvedés volt, mert fizikailag azért tényleg elfáradtam (a légzésemmel egyébként nem volt gond, egészen megnyugodtam – gondolom ez is a maratoni műfaj sajátossága). Ugyanakkor volt benne öröm is, mert éreztem, hogy közel vagyok már a célhoz és az eddig teljesített kilométerek is adtak már egy nagymértékű sikerélményt. Az a jó a végében, hogy ha lassul is egy kicsit az ember, a lelkesedés mégis valahogyan beviszi őt a célba. 

Az utolsó 3 kilométer egyébként még a félmaraton esetében tapasztaltnál is lassabban telik, igaz ez a frankfurti pálya viszonylag jól végződött, mert nem volt annyira monoton. A legvégén egy kicsit közelebb kerültem a győztes etióp nőhöz, de végül 13 másodperccel kikaptam. Mindegy, a lényeg, hogy elsőre sikerült színvonalasan, viszonylag egyenletesen lefutnom a maratont. A frankfurti fesztiválcsarnokban található impozáns célkapuba végül 02:22:34-es időeredménnyel, az abszolút 19. helyen értem célba! Dicsőség Istennek ezért a jó eredményért! A beérkezés után egy rövid időre lefeküdtem a földre, majd percekig csak támolyogtam és hálás szívvel közelítettem meg a frissítőket, ahol hamar pótoltam a szomjamat, éhségemet. Próbáltam nem megállni, mert ilyenkor a lábak annyira tehetetlenek, hogy muszáj gyaloglással levezetni. Hála Istennek, gyorsan sikerült kifújnom magam és igazából nem éreztem semmi maradandó, komolyabb egészségügyi problémát. A lábaim és a szervezetem se volt sokkal fáradtabb, mint egy félmaraton után. Nagyon örültem az eredménynek, mert ez igen közel állt az ideálhoz (2:20), ráadásul ha figyelembe vesszük a verseny hátterét (betegségek), akkor még jobban felértékelődik az eredmény. Ezzel az idővel most éppen vezetem az idei ranglistát is, ami szintén felemelő érzés. Az is jó érzés volt, hogy többen is követték az élő közvetítést az interneten vagy a Sportklub-on és sok visszajelzést érkezett, hogy milyen sokat mutattak a képernyőn... 

Emellett meglepő volt, hogy soha nem látott mértékű gratulációt, elismerést kaptam már pár órával a verseny után is, sőt még több napig is. Persze nagy küzdelem volt, de ebben azért most döntő szerepe volt Istennek, mert Ő cselekedte a csodákat, illetve nagy köszönet jár edzőmnek, Szabó Imrének is, aki segített az eddigi utamban. Ez a maratoni történet több szempontból is megerősítés volt afelől, hogy érdemes ilyen komolyan csinálnom a futást. Egyfelől az eredmény sportszakmai oldala kedvező képet, perspektívát mutat, másfelől úgy látom, hogy a versenyzésemmel mások számára is tudok örömet, értéket adni, ami nekem nagyon fontos referencia, hiszen enélkül kevéssé látom értelmesnek az élsportolást. A jövőben tehát még inkább a maratoni futásra fogok koncentrálni – legközelebb szeretnék 2:20 alá bemenni!