10 000 m-es OB

A tavaszi versenyszezon kiemelt versenye számomra a 10 000 méteres Országos Bajnokság volt, amit idén is április utolsó hétvégéjén, a Vasas pályán rendeztek meg. Ezúttal még félmaratont se futottam a bajnokság előtt -mondjuk ebben az alapozás eltolódása is szerepet játszott. Habár inkább utcai futónak tartom magam, a 10 000 méter még azért elég közel áll hozzám, illetve kikerülhetetlen feladat is, hogy ezen a távon gyorsuljak. Mindezek tükrében elég komolyan készültünk a 25 körös megmérettetésre.

Idén szerettem volna egy percet javítani az egyéni csúcsomon (31:09), ami az elvégzett edzésmunka fényében nem is tűnt lehetetlennek. Habár mennyiségre még most sem futottam igazán sokat, a 3 perces tempó ritmusa könnyedén ment, amihez még a viszonylag jó monotonitástűrő képességem is hozzájárult, mint esélynövelő tényező. Szóval ezt a versenyt inkább minőségi szempontból közelítettük meg (egyébként máskor is ez jellemző): Jól éreztem magam egy adott iramban, azt viszont nem tudtam reálisan megítélni, hogy ezt a tempót vajon meddig fogom bírni. Így utólag nézve azért túlkapás volt a tervem. Sajnos közel sem sikerült úgy a bajnokság, ahogy szerettem volna. Részben a taktikai bakik, részben a még nem elég érett edzettségi állapotom miatt a 30 perc körüli eredményt nem tudtam teljesíteni. A próbálkozás végül inkább csak erőlködés volt, ezért a verseny végére nagyon elfáradtam és sajnos le is lassultam. Kellemetlen élményként maradt meg bennem ez a futás, de azért hálás vagyok, hogy még így is sikerült az U23-asok között megszereznem a bronzérmet, sőt a gépi mérés szerint közel egy tizedmásodpercet még javítottam is! (tehát idén is 31:09-et mentem)

A rajt után hamar felzárkóztam az élbolyhoz. Az első körünk elég laza is lett, ezért Szabó Sanyiék átvették a vezetést, hogy legyen egy 3 perces iram az élbolyban. Fel is sorakoztunk úgy hatan-heten, akik erre a tempóra vállalkoztunk. Az első két-három kilométer elég ambivalens érzésekkel töltött el. Viszonylag könnyedén ment a futás, de elég változékony volt az iram, a harmadik kilométernél pedig már nagyon kellett figyelni, mert előjöttek ez első kényelmetlen benyomások. Ezt követően pedig egy hirtelen robbantás következett, amiről az előttem haladó Koszár Zsolttal jól le is maradtunk. A Szabó Sanyi, Józsa Gábor, Kovács Ádám alkotta élboly egy 10-15 méterrel lépett el tőlünk. Döntés elé kényszerültem: Most akkor vagy maradok ebben a helyzetben és diktálom a saját erőviszonynak megfelelő iramot (az elkezdett tempó ugyanis túl feszesnek tűnt), vagy pedig ragaszkodok az eredeti elképzeléshez, és tartom a 3 perces iramot. Tavalyelőtt például az első verziót választottam, ami akkor még jól is sült el, és amúgy hosszútávfutóként rám inkább ez a taktika jellemző. Most azonban vállaltam a keményebb utat. A közönség egyértelműen ebbe az irányba inspirált, másfelől még nem voltam annyira fáradt, hogy ne tudjak felzárkózni. Neki is kezdtem az araszolgatásnak, ami jóval nehezebb feladatot jelentett, mint arra előzőleg számítottam. Gyakorlatilag egy kilométeren keresztül kellett 3 percesnél valamivel gyorsabban szaladnom ahhoz, hogy utolérjem az élbolyt. Hála Istennek sikerült az akció, ugyanakkor nagyon sok erőt vett ki belőlem. Amikor mögéjük kerültem, akkor szerettem volna kicsit megpihenni, de itt nem volt erre lehetőség. „Robotolni” kellett tovább. Az 5 kilométerünk egyébként 15:12 lett, ami meglepett, mert keményebbnek érződött (változékony iram miatt), viszont ez azért még egy jó alapot jelentett egy gyors 10 km-hez. 

A hatodik kilométer környékén megint volt egy rántás az élbolyban, amit szintén nem sikerült kellőképpen kezelnem. A kisebb leszakadásom ezúttal stabillá vált. Elsősorban fizikailag volt megterhelő a helyzet, de kétségtelenül mentálisan sem tudtam megfelelően helyt állni. Talán az előző eset kellemetlensége rendített el attól, hogy továbbfussak a leggyorsabbakkal. Sajnos ez a törés rányomta a bélyegét a további szereplésem egészére. Sokféle inger és befolyás vett körül, így végül leuralt az a bizonyos fizikai-mentális lebénulás, ami minden távfutónak a réme. Innentől kezdve már nem sok mindenre emlékszem. Arra még igen, hogy rápillantottam a körszámlálóra, és sanyarúan állapítottam meg, hogy még 8 kör van hátra… Azért az elég soknak tűnt ebben a zsibbadt állapotban. Közben a közönség nagy elszántsággal drukkolt nekem, ami most elég furán hatott, mert egyelőre azon igyekeztem, hogy valahogyan végigfussam ezt a versenyt. Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy egy üldöző boly robog a sarkamban. Valahogy nem számítottam erre. Talán jó lehetőség lett volna egy kiegyenlítésre, ha elfutok velük, de annyira fáradt állapotban voltam, hogy csak egy fél kört tudtam velük loholni. Ők (Minczér Albert, Szögi István, Farkas Dáriusz) egy egészen más dimenzióban mozogtak: egy óvatosabb kezdés után kezdtek erősíteni, és éppen az önfeledt hosszú hajrájukat kezdték vívni. Az én helyzetképem pedig pont az ellenkezőképpen festett… Valahogy aztán az utolsó körök is lementek, az utolsó 600 méterre pedig még kicsit erősíteni is tudtam. Végül az abszolút 8. helyen, az utánpótláskorúak között harmadikként, 31:09-el értem célba. Jó érzés volt túl lenni rajta! Nem voltam túlságosan feldobva, de a versenyt követően inkább a pozitív oldalát ragadtam meg az esetnek. Hála Istennek, hogy egyáltalán végig futottam, és ha úgy vesszük az a 3:10-es tempóra való lelassulás még azért nem a vég… :)