Budapest Félmaraton OB 2014

Szeptember közepén elérkezett számomra az év egyik legfontosabb megmérettetése. Idén 7. alkalommal álltam rajthoz a Budapest Félmaratonon, amit egyébként a kedvenc futóversenyemnek tartok. Most is együtt rendezték a tömegfutóversennyel a félmaratoni OB-t, viszont változás állt be a főszponzor esetében: a 29. Budapest Félmaratont ezúttal a Wizz Air szponzorálta. Ezen kívül újabb változás, hogy még egy héttel későbbre tették a verseny időpontját, ami az időjárást tekintve jelentős változással járt. Az elmúlt 6 alkalommal mindig verőfényes napsütés és minimum 24 fok jellemezte a futást, most azonban borús, nedves, párás idő volt, mindössze 18-19 fokkal. Ez viszonylag kedvezővé tette a versenyzést, bár én azért jobban kedvelem a napos időt.

Az Országos Bajnokságra egyébként nagyszerűen sikerült a felkészülésem. Talán még sohasem voltam ennyire jó formában és a verseny előtti egy-két hétben sem volt már semmi hiányérzetem az edzettséget illetően. Már július elején el tudtam kezdeni egy jó minőségű alapozást, amiben nagy segítséget jelentett a 11 napos salzburgi edzőtábor, amelyen a BEAC-cal vettem részt. Augusztusban is a félmaratonra koncentráltam, de még bevállaltam két 5000 métert is, ahol egyre jobb időket tudtam futni: A felnőttt OB-n 4. helyezett lettem, a Szuperliga döntőn pedig nagy hajrával sikerült megszereznem a 3. helyezést, új egyéni csúccsal – 14:36. Az idei félmaraton OB-ra nagy várakozással tekintettem, elsősorban új egyéni csúcsot szerettem volna futni, mivel idén ezen a távon még nem tudtam javítani. Emellett egyre inkább érdekelni kezdett a helyezés is, mert az aktuális mezőny úgy alakult, hogy a dobogó is reálissá vált számomra. Végül, az egyéni csúcs most nem jött össze (01:07:37 lett az időm), ugyanakkor egy nagyon értékes ezüstérmet sikerült szereznem, aminek nagyon örülök, hiszen felnőtt egyéni kategóriában még nem értem el dobogós helyezést (tavaly voltam utoljára utánpótlás korú versenyző). Habár nagyon jól ment a futás és az eseményt is nagyon élveztem, a versenyzés mégis egy kicsit szerencsétlenül alakult számomra, ezért a beérkezés után némi elégedetlenséget kellett magamban leküzdenem.

A bemelegítésem nagyszerűen sikerült, ezért már alig vártam, hogy belevessem magamat a nagy futásba. Sajnos az első két kilométeren nagy csalódás ért. Rögtön az élen találtam magam, és egyre inkább úgy tűnt, hogy senki sem akarja felvállalni a vezetésben való részvételt. Még a két kenyai futó is rendre meghúzódott, pedig nekik azért nem lett volna megerőltető az általam betervezett 3:07-es iram felvezetése. Az első kilométerünk igen lassú lett (3:20-22), ezért utána rákapcsoltam, hogy felpörgessem az iramot. Sajnos a következő kilométer után se jött előre senki, ezért egy újabb lassulás következett be (mindenki „hátrálni” kezdett). Ez a huzavona ment kb. 6 kilométerig, ami jelentős időhátrány halmozott fel. A táv első egyharmada tehát jelentős mértékben megpecsételte az időeredményünk sorsát, hiszen az átlagtempónk nem volt elég gyors, ehhez képest viszont egyáltalán nem tudtam takarékosan futni, mert az iram ingadozott, valamint nagyrészt elől kellett futnom, ami egy ennyire hosszú futásnál kicsit sem ideális. Viszont a pozícióm sok biztatást adott, mert amellett, hogy a kenyaiak előtt/mellett futni felemelő érzés volt, a magyarok közül is csak Kovács Tomi és Koszár Zsolti futott az élbolyban, ami azt jelezte, hogy a bajnoki dobogóra való kerülésem egyre valószínűbb. A frissítésekkel egy kicsit gondban voltam, mert sok energiát elvettek és utólag értékelve lehet, hogy túlzásba is vittem a hűvösebb időhöz mérten. Mindegy, ebből is lehet még jócskán tanulni! A közönség biztatása viszont nagyon jól esett, számtalan helyen hallottam vissza a nevemet – szinte arra kellett figyelni, nehogy kizökkenjek a koncentrációból… Meghatározó külső tényező volt még az útvonal is, ami annyit változott, hogy a középső közel 7 kilométeres szakaszt most az ellenkező irányba kellett megtenni. Ez nem jelentett különösebb nehézséget, de azért egy kicsit át kellett magunkat hangolni a megszokott pályához képest. Nem is tudom, hogy az útvonal változtatás nehezebbé tette-e a pályát, mindenesetre a korábbi nekem valamivel jobban tetszett.

 Visszatérve a versenyre, a Petőfi-híd előtti lehajtónál, a 8. kilométerhez érve a két kenyai futó hirtelen ellépett tőlünk. Egy 20-30 méter erejéig próbáltam velük tartani a ritmust, de a váltás érezhetően drasztikus volt (úgy 2:50 körül kezdtek el rohanni), ezért én maradtam a 3:08-10 környékén. Az első két hely sorsa így nagyjából el is dőlt. Kár hogy legalább a verseny első egyharmadában nem vezettek nekünk egy jó iramot, ha már úgy is lelépnek… Ezután tehát már csak hárman maradtunk, és ezúttal Kovács Tomi is elkezdett vezetést vállalni, ami nekem igazán jól jött. A 10. kilométerhez érve sikerült kialakítani egy nyugodt, ugyanakkor kellően gyors tempót, a részidőnk végül 31:38 lett, ami a kezdeti lazsálásokhoz képest egész jól mutatott. Emellett úgy gondoltam, hogy ha kellően feszesek maradunk a táv második felében, akkor még lehet ebből egy 66 fél körüli futás, ami ha nem is 65 perc, de azért mégiscsak egyéni csúcs lenne. Sajnos ennek megvalósítása korántsem volt egyszerű feladat, mivel időközben Koszár Zsolti is leszakadt – ketten maradtunk, ráadásul a Lánc-hídra való felfutás elég sok erőt kivett belőlem, továbbá ezen a részen a szél is valamivel élénkebb volt. A pesti rakpartra érve aztán fokozatosan sikerült visszapörgetnem a lábaimat, a 13. kilométertől kezdve pedig fej-fej mellett haladtam Tomival, és egyre könnyebben ment a futás.

 15-17 között olyan könnyedén haladtam, hogy szinte vissza kellett magamat fogni, hogy a végére is maradjon erőm. Ekkor nagyon sok esélyt láttam a bajnoki győzelemre, főleg, hogy mostanában két nagyon jó hajrá-élményem is volt. Sajnos a Nyugati-feljáró nem várt szerencsétlenséget hozott: az emelkedő után olyan erősen beszúrt az oldalam, hogy több száz méterig csak erőlködve tudtam tartani a lépést. Sajnos a fájdalom nem akart elmúlni, ezért nem sokkal később leszakadtam, és ezzel elveszítettem a versenyt – a mi a győzelmet illeti. Nagyon idegesített, hogy ezen múlt a dolog, mert kíváncsi lettem volna, hogy ha végig kitartok, akkor mi történik majd a hajrában… Az utolsó közel 3 kilométerem tehát kínszenvedés volt, hiszen nagyjából 10-15 másodpercet lassultam kilométerenként. Nagyon zavart a totyogás és a második helyemet is meg kellett őriznem, bár ez Hála Istennek nem tudott veszélybe kerülni, mert Zsolti meglehetősen lemaradt. Szóval ez történt, én viszont szeretném Istennek megköszönni, hogy még így is sikerült másodiknak lennem és 01:07:37-et futnom és főként azért vagyok hálás, hogy első éves felnőttként rögtön dobogóra tudtam állni három U23 aranyérem után. Jövőre pedig újra megkísérlem a „csúcstámadást”!