10 km-es Országúti OB

A Félmaratoni OB után két héttel egy újabb bajnokság következett; a 10 km-es országúti Országos Bajnokság, amit idén rendeztek meg először, elsőként Szombathelyen. Az újításnak kifejezetten örültem, mert a 10 km-es táv a fő versenyszámaim közé tartozik, amiből évente idáig csak egy bajnokságot rendeztek, azt is pályán. Emellett a szeptember második fele idáig valahogy mindig eseménytelenül telt, most azonban lehetőség nyílt arra, hogy a félmaratoni lendületet fenntartva még egy komolyabb megmérettetés keretében összecsapjanak a távfutás legjobbjai. Az elmúlt hónapokban kimondottan jól sikerültek a tétversenyek: A felnőtt OB-n 4. lettem (5000m), a Szuperliga Döntőn 3. (szintén 5000m), a Félmaratoni OB-n pedig 2. helyezést értem el. Most ugyebár egy aranyéremnek kellett volna következnie, de erre most nem sok esélyem volt, mivel elég erős mezőn gyűlt össze, ráadásul a többiek is jó formában voltak az elhúzódó atlétika idény miatt (a Csapatbajnokság döntőjét is két hete rendezték meg). Természetesen így is hajtottam a dobogóra, de még fontosabbnak találtam most az időeredményt, tehát úgy voltam vele, hogy ha sikerülne esetleg valamivel 30 perc alá becsúszni, akkor már szinte mindegy a helyezés. Végül az utóbbi modell érvényesült: abszolút 4. lettem, impozáns 29:54-es idővel! Nagyon örülök a jó időnek, a versenyt is nagyon élveztem.

 

Érdekes, mert a verseny előtti 10 napon már nem végeztem olyan intenzív edzésmunkát, mégis erősnek éreztem magam, valószínűleg a félmaratoni felkészülés miatt. A versenyre végül is sikerült viszonylag jó, friss állapotban érkeznem, még a hosszú utazás sem okozott problémát, pedig még vezetnem is kellett. A bemelegítéssel szerencsére nem voltak gondok, az időjárás is kedvezett. A verseny kimenetének bizonytalansága viszont egy kicsit nyugtalanított. Nem tudtam pontosan, hogy mire is számíthatok, mert az ilyen bajnokságokon ugye gyakori a taktikázás (lassú kezdés, nagy hajrák), én viszont alapvetően tempóban gondolkoztam, így lelkileg már arra is felkészültem, hogy akár az iramdiktáló szerepet is felvállaljam. A rajtolást követően azonban meglepően jól alakultak az események. Kovács Tomi és Minczér Albert ugyanis nagy elszántsággal vágtak az élre, és ideálisnak mondható, 3 perc körüli iram felvezetésébe kezdtek. Én gyorsan felsorakoztam a 3-4. hely környékére és próbáltam felvenni egy könnyed futómozgást, hogy bírjam a száguldást. Hála Istennek sikerült belehelyezkednem egy takarékos „üzemmódba” és a kezdeti kilométerek is aránylag hamar elteltek.

 

 

A verseny egyébként 4 körből állt. Nekem tetszett a pálya, bár az aszfalt minősége nem volt valami jó, és egy minimális szintkülönbséget is lehetett helyenként érezni. Különösen a pálya második felére kellett odafigyelni, mert ott volt egy enyhe lejtő, ahol általában mindig erősödött az iram, a rajt-cél területen azonban sokan szurkoltak, ami mindig nagy lendületet adott az újabb kör teljesítéséhez. A verseny felénél még mindig nagy bolyban futottunk: Többnyire Kovács Tomi és Minczér Albi vezettek, de egy pár percre Koszár Zsolti és én is élre álltunk. Ezen felül még Gregor Laci, Bene Barna és Farkas Dárius is az élbolyban futottak, tehát igazán komoly verseny alakult ki. A sűrű mezőny az erős iram miatt jól jött, igyekeztem is jól meghúzódni és minél inkább gazdaságosan futni. Továbbra is tartottuk a 3 perces átlagot, ami időnként fáradási pontokat idézett elő. Ilyenkor mindig próbáltam legyűrni a lankadást, nehogy holtpont alakuljon ki. Imában gyors segítségért fordultam Istenhez, amire többször is választ kaptam. Meg is lepődtem, hogy mennyire sikerült egy-egy helyzetben megújulnom… A táv háromnegyedéhez közeledve azért már vártam, hogy vége legyen a rohanásnak, mert tényleg a teherbírásom határmezsgyéjén mozogtam. Emellett elkezdtem azon gondolkozni, hogy itt nekem vajon milyen helyezésre lehet majd esélyem. 

Az utolsó kör előtt, azon a bizonyos enyhe lejtőn aztán meglepő dolgok történtek. Kovács Tomi hirtelen megindult és az élboly valamelyest szétszakadozott. Egy pillanatig elbizonytalanodtam, hogy mi legyen, mert ez most nagyon nem esett jól. Aztán inkább összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy visszazárkózok, mert úgy éreztem, hogy a tempó majd egy idő után úgy is visszarendeződik, másfelől nem akartam az utolsó kört egyedül lefutni, mert akkor az időeredményem veszélybe kerülhet. Időközben Dárius sajnos leszakadt, Bene Barna pedig meglepő módon kiállt. Hála Istennek sikerült felzárkóznom Minczér Albertre, Tomi és Laci azonban szereztek egy kis előnyt – úgy tűnt, hogy a győzelemért ők ketten fognak majd küzdeni. Az utolsó kört tehát a harmadik helyért való küzdelemmel kezdtem meg. A kör elején Albi egy kicsit lelassult, aminek én kifejezetten örültem, mert így tudtam egy kicsit pihenni. Nem sokkal később meglepően „friss” állapotba kerültem, éreztem, hogy a bronzérem jó eséllyel meglehet.

Sajnos aztán egy 6-800 méter erejéig átvettem a vezetést, amelynek hatására újra elég fáradtnak éreztem magam. Ez idő alatt viszont valószínűleg az ellenfelem pihente ki magát, ugyanis arra lejtős szakaszra érve újra élre állt, és egy 5-10 méterre el is szökött tőlem. Nagy erőfeszítéseket tettem, Albit mégsem tudtam elég jól megközelítenem. Ezt a taktikázást tehát most eléggé elrontottam… Természetesen nem adtam fel, de hiába fokoztam az utolsó pár száz méteren az iramot, mert ellenfelem is nagyon hajtott. Végül mindössze 3 másodperccel maradtam le a dobogóról, viszont amikor az órámra tekintettem, akkor nagyon megörültem az eredménynek. Mivel a pályán nem voltak kijelezve a kilométerek, ezért nem tudtam a pontos időket és nagyjából egy harminc elejére számítottam. Hát mit ne mondjak, ez a 29-es szám nagyon megörvendeztetett! A 29:54 tehát egészen feledtette a 4. helyezést, ráadásul a csapatversenyben a 2. helyen zártunk: az újonnan hozzánk igazoló Farkas Dárius 6. lett 30:27-tel, Borsányi Dániel triatlonos edzőtársunk pedig egy 22. helyet érő 33:02-vel segített be. Nagyszerű eredmények. Dicsőség Istennek!