Etyeki cross

Ahogy az előző blogbejegyzésben is említettem – szeretnék még kicsit részletesebben is szót ejteni a január 25-ei Futapest Etyek Crossfutásról, ahol 4 évnyi futapestes kihagyás után én is részt vettem. Hála Istennek sikerült megnyernem a futást, bár efelől őszintén szólva azért nem annyira kételkedtem. Egy-két gyorsabb futó azért mindig feltűnik, és ez főként a téli versenyeknél tapasztalható. Konkrétan ennél a versenynél is úgy tűnt, hogy kivételesen erős mezőny lesz (újabban már van online előnevezési rendszer, ami jelentős előrelépés a Futapestnél), de végül is egyik futó sem jött el a riválisok közül… Ezt eléggé sajnáltam, mert akkor nem kellett volna egyedül futnom, és akár még versenyhelyzet is kialakulhatott volna, mert azért terepen nem vagyok annyira otthonos, mint utcai műfajban. A rajtnál nem is annyira volt versenyhangulatom, ezért ez most tényleg edzésjellegű eseményre sikeredett. Ezzel szemben viszont akadt jócskán akadály, amivel meg kellett küzdenem, ez pedig az időjárás és az ezáltal kialakuló terepviszonyok voltak. Reggel még nagyon örültem a hónak, mert alapvetően hó kedvelő vagyok, havon is szeretek futni, meg úgy voltam vele, hogy ez biztosan jobb lesz, mint az előző napokra jellemző sártenger. Sajnos a tapasztalatok nagymértékben felülírták az előzetes elképzeléseimet, ugyanis a pálya futhatatlan volt, így a versenyzésem csupa erőlködés lett, ami inkább csúszó-mászó katonai kiképzésre hasonlított, mintsem atlétikára. Hiába volt szép fehér táj, meg minden, a körülmények mégis nagyon rossz kombinációban jöttek össze. 

  

A hó ugyanis az enyhe hőmérséklet miatt elég vizes volt, mitöbb a földfelszín nem is volt megfagyva, sőt egy vastag dagonya képezte az alapot. Először úgy tűnt, hogy a szögescipőm alkalmas lesz a probléma megoldására, de ez csak részint jött be, mivel az etyeki pálya pont olyan útvonalon haladt, ahol a szöges nem sokat ért. A pálya kb. 70 %- ugyanis szántóföldön haladt, ahol mindenütt 10-15 cm-es szűzhó fogadott, nélkülözve bármiféle lábnyomot, ráadásul ezek amolyan „úttalan utak” voltak, ahol még száraz időben is nehézkes lehet a haladás az egyenetlen, árkos földfelszín miatt. A maradék 30 % pedig aszfalt és kemény burkolatú műút volt, ahol azonban a hó a sózás miatt csak egy vékony rétegű latyakként maradt meg, ami megint csak nem kedvezett a szögesemnek… Kopogtam is rendesen, meg a cipő is teljesen átázott a jeges vízben. Aztán ott volt még a tájékozódás is, mint plusz feladat. Ugye a megszokott menetrend szerint a rendezők csak előző nap (száraz időben) járták be a pályát, így az útvonal első és utolsó pár kilométerét leszámítva magunkra voltunk hagyva, ami a hirtelen jött hó miatt nehézségeket szült. Egyfelől az útjelző szalagok sok helyen nem látszottak rendesen, mert a hó betemette őket – a szántóföldön ugye nincs lehetőség magasabbra (pl. bokorra, fára) helyezni, de szinte mindegy is, mert a szalagok fehérek voltak… A kereszteződéseknél többnyire voltak irányjellel ellátott jelzőtáblák is, ennek ellenére azért voltak kevéssé egyértelmű helyzetek. Először kb. 3 km-nél, egy tó mentén futottam tovább vagy 40-50 métert, mire ráeszméltem, hogy el kellett volna kanyarodni, de ez nem is jelentett különösebb gondot, mert már volt kb. 200 méter előnyöm. Aztán egy jó ideig nem okozott gondot a tájékozódás, de azért nagyon oda kellett figyelni az útvonalra. Szintén kedvező újdonság a Futapest részéről, hogy már a kilométerek is jelezve voltak a pálya szélén, így tudtam kalkulálni az erőbeosztásban. Az 5. kilométerhez kb. 18:45-nél értem, ami jól szemlélteti, hogy mennyire nem lehetett gyors iramot menni. Mindeközben viszont tetőtől talpig küzdeni kellett, mert szinte egy lépést sem lehetett biztos talajfogással, gazdaságosan megtenni, hanem végig magas járaton kellett pörögni, illetve egyensúlyozni, ami a pulzust is aránytalanul megnövelte az elért tempóhoz képest. A szűzhó már pont volt annyira vastag, hogy akadályozta a könnyed lépést, a besüppedést pedig sok esetben egy csúszás követte a nagy sár miatt. Mindez pedig arcot ziláló, zuhogó havazásban zajlott, ezért a verseny igencsak „munkás” jelleget öltött. Én egyébként élveztem, mert inkább téli futó-túrának fogtam fel, de azért még egy kis kihívás is volt bennem, hogy minél nagyobb előnnyel megpróbáljak nyerni.

Aztán a 8. kilométernél egy nagyobb hiba következett be. Egy vitatható kereszteződéshez értem, ahol hiányzott az irányjelző tábla és a szalag sem látszott, csupán egy kilométer tábla lett elhelyezve. Mivel érintetlen volt a hó, és a két út egyformán reálisnak tűnt, ezért inkább nem kanyarodtam be, hanem egyenesen haladtam tovább. 100-150 méter után már kezdett gyanússá válni a szalagok hiánya, de még nem vetettem el az utat, mert nem is lett volna hova elhelyezni a szalagot a kietlenség miatt. Így hát elmentem az első fákig, ami kb. 500 méterre volt a kereszteződéstől, és miután itt sem volt semmi jelzés, azonnal visszafordultam, hogy a másik útvonalat is leteszteljem. Egy rövid ideig ideges lettem, de aztán rájöttem, hogy ez így nem is akkora baj, mert akkora előnyöm volt, hogy még így is nyerhetek. Miután visszaértem a közel 1 km-es felfedező „vargabetűből”, pont odaért az üldözőboly is, akik szintén nem tudták merre kell menni, de én már biztonsággal jeleztem, hogy bizony a másik lesz a jó út. A verseny tehát lényegében kezdődött elölről, de nem gond, hiszen még 4,5 km hátra volt a 12,5 kilométerből. A komplikáció adott némi plusz löketett, így a végére sikerült gyorsítanom is. Főleg az utolsó 2,5 kilométer tetszett, mert akkor újra azon az úton kellett menni, ahol odafele is jöttünk, ezúttal viszont már jól letaposott úton száguldhattam – végre sikerült egy olyan 3:25 körüli tempóra lemenni. Nagy kalandok után tehát sikerült abszolút 1. helyen, 48:45-ös időeredménnyel beérni.

Végül 12,5 helyett 13,5 km lett a futamom, de így sikerült 2 perccel verni a második helyezettet. Kende edzőtársam hazai pályán, egész jó futással 4. lett. A lábaimat elég furának éreztem a verseny után, mert a szalagokat azért rendesen megdolgozta a csúszkálás, hálás is vagyok, hogy nem történt húzódás vagy ízületi probléma. Habár a futómozgásomnak nem tett jót ez a „túra”, de egy darab futás még nem nagy szám, és azért pozitív oldala is van a rendhagyó terhelésnek, ugyanis a törzsemet és a felsőtestemet nagyon szépen erősítette ez a fajta megmérettetés. A verseny után elég jó volt a hangulat, úgy láttam, hogy még a korábbinál is összetartóbb, lelkesebb volt a közösség. Az eredményhirdetés azért már nem volt annyira ünnepélyes, mint régen, de hát Dénes bácsit nem könnyű helyettesíteni. Egyébként végig motoszkált is bennem egy különös hiányérzet a Dénes miatt, ezért voltak alapvetően ambivalens érzéseim az eseménnyel kapcsolatban. Összességében azért tetszett a verseny, téli edzésnek is abszolút megfelelt.

Futapest - retrospektív

1999 - Szólád Crossfutás (223-as rajtszám)

Mivel így alapozás közepén úgy döntöttem, hogy hosszú idő után újra ellátogatok egy Futapest Crossfutásra, ezért érdemesnek láttam, hogy a versenybeszámoló előtt még egy összefoglaló írást is közzétegyek a témával kapcsolatban. A Futapest Crossfutások ugyanis jelentős szerepet töltöttek be a gyermekkori sportolásomban, de a hazai tömegfutóversenyek beindításában is vezető szerepet játszott ez a klub, hiszen az 1980-as évek elején ők rendezték Budapest első nagyszabású utcai futóversenyeit. Életem első versenyei között egy-két óvodás futás, egy kerületi utcai futóverseny, egy óvodás duatlon és egy úszó verseny után a Futapest Crossfutások következtek, mint első megmérettetések. Az első Futapest Crossfutásomat 1999. júniusában, Nógrádon teljesítettem (7 évesen). Itt a 14 év alattiak között 5. lettem és annyira kifutottam magam, hogy be is lázasodtam utána.. Nem sokkal később, 1999. augusztusában részt vettem a Szólád Cross-on, ahol már a 12 év alatti kategóriát is külön díjazták – így sikerült harmadikként beérnem, ezzel megszerezve életem első érmét, ami óriási, felejthetetlen élményt jelentett számomra. 

1999 - Szólád Crossfutás (3. helyezés) U12 :)

Ezt követően - amennyire a családi szervezés engedte - évente több terepfutásra is ellátogattunk, amelyeken a 14 év alatti korosztályban sok értékes helyezést szereztem, többször még a dobogóra is felállhattam. A szóládi verseny nagy kedvenc volt, de szintén kedveltem a legéndi, a biatorbágyi és a verőcei versenyeket. 

2001 - Szólád, ezúttal már 1. helyezés!

Az aktív részvételünk 2003/2004-ig tartott, ez után egy-két év kimaradt (ebben az időszakban Dani Áron barátom járt helyettem a crossfutásokra..). Aztán 2007. márciusában, amikor a BMTE Triatlon Szakosztály csapatának futóedzéseire elkezdtem járni, akkor egyidejűleg visszatértem a Futapest versenyekre is, mert úgy általában elkezdett hiányoznia a versenyzés (előtte egy teljes évet kihagytam versenyzéssel, tinédzser kori problémák miatt). Újra beléptem a Futapest Klubba, és elkezdtem járni a terepfutóversenyekre, ezúttal már hosszú távon. Elsőként Vácrátóton futottam, majd Verőcén, ahol sikerült is egy bronzérmet szereznem abszolút kategóriában, pedig akkoriban azért még nagyon nem edzettem komolyan.

2007 - Verőce

Ezt követően egyébként fokozatosan visszazárkóztam az élsportolásba, igaz előtte gyermek, serdülő versenyzőként még azért mást jelentett az élsportolás. Ugyanakkor így 16-17 évesen úgy gondoltam, hogy mégis szeretnék versenyezni, és felnőttként élsportoló lenni. Ebben az elhatározásban tehát volt némi szerepük ezeknek a crossfutásoknak is. A 2008-2009-as duatlonos éveimben számos sikert könyvelhettem el a Futapest versenyek kapcsán. Például a 2008-as törökbálinti futáson megvertem egy etióp srácot, aki akkoriban hazánkban sokfelé versenyzett egész jó eredményekkel, de ez az emelkedős terep kifogott rajta, ráadásul fáradt is volt egy előző napi versenytől, így sikerült a vége felé leszakítanom. Szintén emlékezetes számomra a 2009-es Nógrád Crossfutás, ahol először sikerült megvernem az évekig szinte veretlennek számító Langer Olivért, aki több mint egy évtizedig volt a Futapest favoritja, és amúgy kisgyermekként én is példaképként tekintettem őreá. Miután visszatértem a BEAC-ba, a crossfutások kezdtek elmaradozni, az utolsó versenyem pedig szintén emlékezetes: A 2011-es Szentendrei Crossfutáson három perces előnnyel nyertem Ott Balázs előtt (jóllehet akkor ő már nem volt igazán jó formában). Most így, 4 év távollét után úgy gondoltam, újra részt veszek egy Futapest versenyen. ma rajthoz álltam az Etyek Crossfutáson, amiről nemsokára bővebben is be fogok számolni. Egyébként már azért nem indulok "futapesteken", mert egyrészt nem fér bele a versenynaptáramba, másrészt nem is illik bele az egyre specifikusabbá váló edzésmunkámba. Mindemellett azt is meg kell hagyni, hogy ezeket a versenyeket egyszerűen már kinőttem, mert ritkán indulnak olyan versenyzők, akik számomra riválisok lennének. A mostani, etyeki futás mindenképpen egy jó edzés és egy pozitív nosztalgia volt számomra, de azért megerősítették az előbb leírt tényeket, ezért valószínűleg most is következik egy hosszabb szünet a „Futapest-es pályafutásomban”.

Összefoglaló film a 2014-es évről

Malacvágta Szilveszteri Futóverseny

Korábban egyáltalán nem versenyeztem szilveszterkor, aztán tavaly úgy alakult, hogy egymás után két versenyen is rajthoz álltam. Idén ennyire azért nem fárasztottam ki magam, de a 18. kerületi Malacvágta nevű futást azért most is bevállaltam. A Bókay-kertben megrendezett 5 km-es futás ezúttal is hangulatos, színvonalas esemény lett, habár az időjárás nem volt valami kedvező, ugyanis a 12:20-as rajtnál is mindössze -5 fok lehetett…

Természetesen ez csak egy kis verseny, tehát inkább egyfajta edzésnek szántam. Ugyanakkor mindenképpen dobogós elvárásaim voltak, és azért az első helyért járó sült malac is meglehetősen motivált. A malacról végül 3 másodperc híján lecsúsztam, ugyanis Minczér Albert mögött, a második helyen tudtam csak beérni. Tavaly amúgy 3. lettem, tehát előrelépést könyvelhetek el, ráadásul az időeredmény is jobb lett. 14:58-at mentem, ami hogyha nem is pontos a pálya, még akkor is jónak számít ilyen hidegben, edzésből.

Annak ellenére, hogy a gimnasztikát fűtött helyiségben, precízen el tudtam végezni, a bemelegítő futások már valahogy nem sikerültek jól. Egyszerűen nem tudtam magam kellőképpen felpörgetni ebben a fagyos hidegben. Éppen ezért már a verseny első kilométere is nagy sokkhatásként ért – igaz, Albi sem fogta vissza magát az elején, sőt! A táv felénél sikerült valamennyire magamhoz térnem, mert a légzésem már nem volt annyira zaklatott, mint az elején, viszont a mozgásra továbbra sem tudtam ráérezni. Ennek ellenére azért láttam esélyt a győzelemre, ezért próbáltam jól helyezkedni. Egy idő után aztán ahelyett, hogy izzadni kezdtem volna, még jobban elkezdtem fázni, pedig rendesen felöltöztem. Főleg a karom merevedett le, ezért aztán kezdett szenvedőssé válni az iramtartás, amit nagyon nem szeretek. Ezután Albi még bele is erősítgetett egy kicsit, így végül leszakadtam tőle egy pár métert. Próbáltam felzárkózni, de nem igazán sikerült, mert fizikálisan és motivációsan is gátolva éreztem magam. A kezdeti tempó-sokk egyszerűen rányomta a bélyegét az egész futásra, ezért a kedvem is kicsit elment a csúcsra járatástól. Le is maradtam egy 40 métert, aztán az utolsó 300 méteren egy kicsit összeszedtem magam, és így a hátrányon tudtam valamennyit faragni. Érdekes, hogy csak az utolsó 50 méteren fogtam fel, hogy ennyire közel kerültem a győzteshez (3 mp). Ha kicsit jobban taktikázok, akkor hajrá helyzetbe is kerülhettem volna, de hát ez most így alakult. Azért örülök a 2. helynek is, és remélem legközelebb még egy helyet tudok majd javítani :)

BEAC évzáró 2014

Az előzetes bejelentéssel ellentétben a november végi, veszprémi mezeifutó ligaversenyen végül is nem indultam. Habár edzésnek biztosan jót tett volna, mindenesetre most nem jött össze a dolog, ami annyira nem vészes, mert a helyezések tekintetében most sem lett volna valami sok esélyem igazán jó eredményt elérni. Ez a novemberi-decemberi időszak egyébként most még nagyon az alapozás felvezetéséről szól, ezért jobbnak is láttuk, hogy az edzéseken elkezdett építkezést folytatjuk, amiben a hétvégi edzések különösen fontos szerepet játszanak.

Újabb versenyélmények híján szeretnék akkor a novemberben megrendezett BEAC egyesületi évzáróról röviden megemlékezni. Minden évben, a késő őszi időszakban szokott lenni az atlétika szakosztály évzáró ünnepsége, ahol összegyűlik a szakosztály apraja-nagyja és néhány kulturális műsor és állófogadás mellett többnyire az éves szakmai beszámoló és értékelés képezi a program nagy részét. Én 2001-ben vettem részt először BEAC évzárón, majd a 2006, 2007, 2008 kimaradt azután pedig újra mindig jelen voltam, tehát részemről ez volt a 11. alkalom. Ez szinte már korszakos volumenűnek mondható, mégis eltörpül a szakosztály történelmi múltjához képest, ami 1898-ra nyúlik vissza…

Az ünnepség idén is meglehetősen hosszú volt, ami azért jó, hiszen ez jelzi az éves eredmények gazdagságát. Külön kiemelkedik a GEAC-BEAC-Ikarus szakosztályok együttes győzelme a 2014. évi atlétikai Csapat Bajnokságon, amiről több ízben is megemlékeztek a szakvezetők. A szakmai értékelés egyébként egy nívós díjátadó keretében zajlik, ami nemcsak a különleges díjak és a magas színvonalú eredmények miatt bámulatos, hanem Szabó Imre vezetőedzőnk egyedi, szinte már stand-up jellegű beszéde miatt is. Idén is számos felnőtt illetve korosztályos országos bajnoki cím, válogatottság és bajnoki érem született, ezért bőven adódott ok az ünneplésre, díjazásra. Ebben egyébként a szakosztály össze tagja részesült valamilyen szinten, tehát még a legkisebbek és a nem versenyszerűen sportolók is ugyanúgy kaptak elismerést. Engem idén is több alkalommal kihívtak. Külön öröm számomra, hogy elnyerhettem az igen nagy presztízsű Dr. Nyerges Mihály díjat, amit 2014-ben a legkiemelkedőbb eredményt elérő 4 atléta kapott – igaz ez a rangsorolás azért nem olyan szigorú, hiszen még többen is helyet kaphattak volna ebben a körben. 

 

 

Már egyszer 2011-ben is kaptam Nyerges Mihály díjat, akinek a személye számomra különösen sokat jelent, mert a BEAC-os, TF-es kötődése mellett jelentős munkát végzett a sporttudományok világában és a magyar sportmenedzsment képzés létrehozása is nagyrészt az ő nevéhez fűződik. Emellett a Csapat Bajnokságban való részvételemért kaptam egy emlék-plakettet is, valamint Imre bácsi jóvoltából egy elegáns órát is, amiből Áron is kapott egy azonos példányt. Ezekről a díjakról osztok meg néhány képet. Összességében elmondható, hogy egy igazi ünnepség kerekedett ki ebből az évzáróból. Hálás vagyok, hogy egy ilyen sikeres közösség tagja lehetek és hogy ennyire különleges, odaszánt edzők, vezetők keze alatt végezhetem a sporttevékenységemet immár 13 éve…

BEAC évzáró film: https://www.youtube.com/watch?v=IiLViQuQaqQ&feature=youtu.be
Képgaléria: https://picasaweb.google.com/100679050231326065788/BEACEvzaro2014?feat=directlink