Félmaraton MEFOB

Idén a novemberi mezeifutó versenyszezon szokatlanul alakult, hiszen most egy egészen más jellegű futás, egész pontosan egy félmaraton is beékelődött a versenysorozatba. A már említett Mezeifutó Liga második fordulója (Veszprém, november 9.) következett volna, de én végül is úgy döntöttem, hogy inkább a november 10-ei Félmaraton MEFOB-on indulok. Egyébként a mezeifutóversenyek miatt 2010 óta mindig le kellett mondanom erről a bajnokságról, most azonban már tényleg ki szerettem volna próbálni ezt a futást, ráadásul mégiscsak egy országos bajnokságról van szó… Ezzel kapcsolatban pedig még fontos megjegyeznem azt is, hogy az utóbbi egy évben már másként viszonyulok az egyetemi versenyekhez. Rájöttem, hogy ha színvonalas egyetemi élsportot szeretnénk Magyarországon, akkor tulajdonképpen nekünk sportolóknak kell minél nagyobb számban részt vennünk ezeken a versenyeken, és nem várhatjuk, hogy a semmiből kialakul majd ez a versenyrendszer. Ennek megfelelően egyfajta támogatási szándék is benne volt a versenyzésemben, azon túl, hogy már maga a félmaratoni táv is önmagában motivált, hiszen jelenleg ez a fő versenyszámom. Pontosan két hónap telt el a Félmaraton OB óta, ezért úgy éreztem, hogy a direkt felkészülés hiánya ellenére még azért csak rejlik bennem valamennyi „tudás” abból a szeptemberi formából. A szükséges hosszú futások elmaradása miatt az iramot illetően nem tettem magasra a lécet: tisztában voltam vele, hogy most így lendületből egy 69-70 közötti időeredményt lehet kihozni. Ugyanakkor a helyezést illetően már „szigorú” voltam, mivel a győzelmet tűztem ki célul, és erre elég sok esélyt is láttam. Végül most a második helyezést tudtam megszerezni, de a továbbiakban részletezésre kerülő körülményekből látható, hogy összességében ez azért egy nagyszerű futás volt.

  

A versenyen az előző évekhez képest egy elég erős mezőny gyűlt össze, ezért egy jó darabig mehetett a bolyozás: a legjobb helyezésekért többek között Farkas Dáriusz, Jenkei Péter és Szelepcsényi Zsolt volt még versenyben. A taktika valami miatt mégis úgy alakult, hogy a verseny 2/3-t én vezettem, vélhetően az első 5 kilométeren tanúsított fölényes élre állás alapozta meg ezt a státuszt. A félmaraton első egyharmada egyébként jól esett. 3:16-20 közötti ezer métereket futottunk, mozgásra könnyen ment, viszont azért éreztem, hogy nagyon takarékosnak kell lenni, mert a lendület mögött nincs túl sok edzettség. Az időjárás végül egész jól alakult, mert a hőmérsékletnek sikerült elérnie a 12 fokot, és a nap is kisütött. Sajnos a szél viszont akadályozó tényezőként jelent meg, mert visszafelé döbbentünk rá, hogy valójában idáig nem szélcsend volt, hanem egyszerűen fordítva fújt a szél a megszokottól, ezért kapjuk most déli irányba futva az ellenszelet.. Emiatt a tempónk lassult is (3:24 körüli ezrek), és ingadozott is a váltások miatt. Ez most nem igazán zavart, mert még a táv felénél jártunk, jó részidőkkel (10km – 32:40 körül), és a megpihenés amúgy is kellett a hátralevő szakasz érdekében.

 A következő kilométerek során egyre inkább azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen taktikát válasszak ahhoz, hogy nyerni tudjak. 13 kilométernél már csak ketten maradtunk Dáriusszal, a helyzet viszont úgy festett, hogy ő még kifejezetten friss állapotban van, én pedig már nem éreztem magamban annyi erőt, hogy egy akcióval lerázzam az ellenfelemet, mert abba valószínűleg „beletört volna a bicskám”. Kénytelen voltam arra törekedni, hogy egy erős, de gazdaságos futással fárasszam ki őt, magamat pedig kellően friss állapotba mentsem át, hogy aztán majd 18 km után elléphessek. A pálya viszontagságai (Petőfi híd, Lágymányosi Campus kedvezőtlen útvonalvezetése) miatt nehéz volt a takarékos futás megvalósítása, mindenesetre még így is elégedett voltam a formámmal. A fölényes vezetéssel 16-17 között még teljesen reálisnak láttam a győzelmet. Ezután következett az újabb próba, vagyis a Lágymányosi-hídra való felfutás, amiről azt hittem, hogy nekem kovácsol majd előnyt. Dáriusz azonban lazán lépegetett a sarkamban, és a 18. km-hez érve vettem észre, hogy most amikor lépnem kellene, akkor már nem igazán bírok tovább erősíteni, ellenfelem pedig laza mozdulatokkal zárkózik mellém, jelezve a hosszú hajrára való készségét. El is kezdődött a harc, amit még inkább nehézzé tettek a pálya körülményei: lejtők, bicikliút, padkák, kereszteződések. A Lurdy-ház előtt már kifejezetten zaklatottá vált a verseny, mert fej-fej mellett előzgettük egymást, de valahogy még itt is sok esélyt éreztem a győzelemre. Aztán egy kb. 600 méter múlva elérkeztem egy kisebb holtponthoz. Egyszerűen belefáradtam ebbe a küzdelembe, ezért az egyik komolyabb erősítésre már nem tudtam megfelelően reagálni, és végül Dáriusz „kicsúszott a karmaim közül”. Ezzel lényegében feladtam a versenyt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy benne még jóval több erő maradt, szóval a maradék másfél kilométer már kevés lenne ahhoz, hogy én őt valahogyan is ki tudjam fárasztani. Rossz érzés volt így lefutni az utolsó kilométert, mert az alapvető célomat így most nem sikerült elérnem. 

Ugyanakkor pozitívan töltött el például az, hogy a leszakadás ellenére nem lassultam le, sőt még sikerült 70 perc alá is beslisszolnom: végül 01:09:54-el az abszolút második lettem! (MEFOB kategóriában is). Egy ideig azért zavart, hogy kikaptam, viszont aztán rájöttem, hogy így felkészülés nélkül, „beugorva” azért mégis egy remek futás volt, Dáriusz pedig azért most jóval erősebb felkészülési háttérrel vert meg. Gratulálok Dáriusznak, és a Semmelweis Egyetem többi futójának is, akikkel együtt aranyérmet szereztünk az egyetemek közötti kategóriában! A rendezés is színvonalasra sikerült, mindenkinek ajánlom ezt a kiváló budapesti versenyzési lehetőséget!

Sötétvölgy mezei

Október közepén tehát elkezdődött az alapozás és egyben a mezei versenyszezonra való felkészülés is. Annak ellenére, hogy a mezeifutás nem kifejezetten az én műfajom, tovább az edzésmunkát se nagyon szoktuk terepen végezni, a késő őszi időszak mégis a mezei OB és EB felkészülés jegyében telik immár 4 éve. Úgy döntöttünk, hogy idén az Európa-bajnoksághoz nem ragaszkodunk, de úgy tűnik, hogy egyébként a Szövetség se szándékozik U23-as atlétákat indítani. A sportági stratégia lényegesen átalakult, amit jól jelez egy új versenyrendszer is, nevezetesen a Mezeifutó Magyar Liga. Az előző években az október-november során megrendezett válogató versenyek most inkább ligaversenyként funkcionálnak. Az országos bajnokságra való felkészülés jegyében kiváló lehetőségnek láttuk a ligában való részvételt, ezért a Sötétvölgyben megrendezett (október 26.) első állomásra hat fős BEAC-os csapatként el is látogattunk. 2010 óta minden évben részt vettem (tavaly sajnos csak nézőként) ezen a mezein, ezért ez már egyfajta hagyománnyá kezdi kinőni magát. A riasztó neve ellenére egy kedves, nyugodt, természet közeli helyről van szó, ami így október végén kifejezetten szép látványt nyújt. Idén is a helyszín vonzott leginkább, mert egyébként sok ideig nem is akartam elindulni a kezdetleges felkészültségi állapotom miatt. Végül örülök, hogy mégis teljesítettem az első ligaversenyt, mert magamhoz mérten és a mezőnyhöz képest is egy egész jó eredményt sikerült összehoznom: Az elvileg 8 kilométeres felnőtt távon az abszolút 5. helyezett lettem. 

Ez a futás most még inkább edzésként szolgált, ezért csak pár sorban szeretném összefoglalni. A bemelegítésem elég jól sikerült, a rajtolásnál azonban nem tudtam kellően jól helyezkedni, ami az első egy kilométeren sok felesleges energiavesztéssel járt. A pálya nagyon szűk volt a dagonyás részek miatt, ezért beragadtam a középmezőnybe és igen fárasztó volt felfutni az elejére, miközben egyébként is gyors volt a kezdés (legalábbis az edzettségi állapotomnak). Hamar elkezdtem fáradni, bár ez nem ijesztett meg, mert a sötétvölgyi pályát és a formámat ismerve számítottam rá, hogy ez most ilyen futás lesz. A táv felénél már az 5. hely környékén futottam, és habár sikerült egyenletesen, egész jó mozgással felzárkóznom, egy kisebb holtponthoz érkeztem. Már éppen készültem leelőzni Kilián Danit is, de végül inkább úgy döntöttem, hogy egy kört „pihenek” mögötte, mert az utolsó körhöz kell még erőt tartalékolnom. Ez mindenképpen jó döntésnek bizonyult, mert az utolsó körre tényleg nagyon elfáradtam, de így legalább egyenletesen végigtudtam futni a versenyt, nem úgy mint például szegény Gregor Laci, aki a gyors kezdésbe most teljesen beletörött. Időközben Áron meglépett mögülem és üldözőbe vette Dáriuszt, akiről féltávig azt gondoltam, hogy én is simán befogom, de aztán érzékeltem, hogy ő erősebb formában van, így maradtam az 5. helyen, ami végül is most teljesen reális volt. (Áron 3. lett!). A BEAC-os csapattársaim is nagyszerűen futottak, tehát újabban a mezei szakágban is jelentős tényezővé váltunk! Két hét múlva Veszprémben lesz a második forduló, bár én most valószínűleg a Félmaraton MEFOB-on fogok helyette indulni.

Flora Maratonstaféta

Szeptember végén továbbra sem találtam olyan jelentősebb utcai futóversenyt, amin el lehetett volna indulni, meg valahogy a tanévkezdés miatt is észrevétlenül elszaladtak a hetek - többnyire könnyített edzésmunkával. Kicsit bántam, hogy nem indultam el több rangosabb versenyen, hiszen az egész nyaram felkészüléssel telt, de a Félmaraton OB után végül is tényleg nem volt hova fokozni a dolgokat. Tehát a szeptember vége, október eleje ilyen könnyebb, átmeneti időszak volt a mezei versenyszezon felé, illetve az alapozás kezdetébe. Végül egy versenyt azért beterveztem, mégpedig a Budapest SPAR Maraton futófesztiválhoz tartozó 7 km-es Minimaratont (október 13.). Erre a hétvégére egyébként hirtelen kaptam egy versenyzési lehetőséget Csehországba is, de részben a felkészültségi állapotom miatt ezt most inkább nem vállaltam. Aztán az említett minimaraton előtt három nappal felkértek, hogy a Hit.hu running team váltócsapatnak segítsek (szintén a Spar maratonfesztiválon), mert betegség miatt az egyik csapattag lemondta a versenyzést. Miután részletesebben utánajártam a fesztivál programjának, örömmel vettem észre, hogy tulajdonképpen mindkét versenyszámban futhatnék, mert a minimaraton reggel lesz, a váltó harmadik tagjaként pedig több mint egy órával később kellene csak rendelkezésre állnom. Így aztán bevállaltam a maratonstafétát is, csakhogy másnapra én is lebetegedtem, ezért még bonyolultabb lett hirtelen a helyzetkép. Hála Istennek, elég gyorsan javult az állapotom, ezért úgy ítéltem meg, hogy a váltót még be tudom vállalni, a minimaratonról viszont kénytelen leszek most lemondani. A maratonváltón egyébként a legrövidebb táv jutott nekem, közel 8 kilométer. Úgy voltam vele, hogy így fél betegen is menni fog egy 3:40 körüli iram. Reggel, miután megérkeztem a Városligetbe, még elég bénán éreztem magam, aztán a bemelegítéshez közeledve feltűnően javulni kezdett az egészségügyi állapotom. A futás olyan könnyedén esett, hogy jelentősen át is értékeltem magamban ezt a versenyt, és gyorsan összeszedtem magam, hogy minél jobb futással hozzájárulhassak a csapat sikeréhez. Hatodikként vettem át a stafétabotot, és olyan 3:15-3:20 körüli iramban vágtam neki a pesti rakpartnak. Az első két-három kilométer utáni lazaságom felettébb megnyugtató volt, ráadásul az üldözőbe vett csapatokat sorra sikerült is lehagynom. Kicsit azért furcsa érzés volt az egyéni maratonisták mellett elnyargalni, főleg hogy ők a 30. km környékén jártak már. A Margit-szigethez érve már tudtam, hogy ezt a tempót végig fogom tudni bírni, ami azért volt fontos, mert sikerült a harmadik helyre feltornáznom a csapatot, amit azért meg kellett még erősíteni is. Sajnos egy félreszámolás miatt végig azt hittem, hogy a harmadik helyett a második helyen állok, ezért az utolsó kilométert egy kicsit visszafogtam (részben azért is, hogy ne terheljem túl magam így közvetlenül a betegség után). Aztán, amikor átadtam Ludvig Beni csapattársamnak a stafétát, akkor szóltak, hogy jelenleg harmadikok vagyunk. Ez kicsit rosszul esett, mert habár a negyedik csapat csupán másfél perccel később ért a váltózónához, ám nekik a negyedik emberük éppenséggel Gregor Laci volt… Beni nagyszerűen futott, de így is csak a negyedik helyezést tudtuk elérni, mert Laci ilyen hosszabb távon azért jobb futónak számít. Utólag megnyugodva tudtam meg, hogy az utolsó kilométeres lazításom (kb. 15 mp veszteség) nem számított, mert a dobogóhoz legalább egy perc előny kellett volna még, amit csak úgy tudunk összehozni, ha valamelyik hosszabb váltószakaszon futok. Összességében pozitív eredménynek könyvelem el, mind egyéni, mind csapat szinten ezt a futást. Ezúttal kedvet kaptam, hogy jövőre már tervszerűen is részt vegyek ezen a váltón!

Előzd meg a fogaskerekűt!

A Nike Félmaraton OB olyan jól sikerült, hogy utána nem igazán tudtuk eldönteni, hogy az elkövetkező hetekben milyen versenyeken lenne még érdemes rajthoz állni. Újabb félmaratont nem terveztem futni, hiszen a mostani 01:06:53-as futásnál lényegesen jobban valószínűleg nem tudtam volna menni, ráadásul egy kis pihenőre is azért szükségem volt a bajnokságot követő héten. Jelentősebb megmérettetés híján úgy terveztem, hogy kisebb versenyeken állok majd rajthoz. Az első ilyen állomásra szeptember 21-én került sor, még pedig a nevezetes „Előzd meg a fogaskerekűt!” utcai futóverseny keretében. Korábban már egyszer indultam ezen a mondhatni hegyi futóversenyen, de akkor csak az 5. helyezést sikerült megszereznem, pedig a fogaskerekűt még nekem is sikerült túlszárnyalnom. Idén úgy gondoltam, hogy jó lenne a dobogóra felfutni, ezért megpróbálkoztam ezzel a különlegesség futással. A verseny pályája értelemszerűen a budapesti fogaskerekű vasút vonala mentén (nem teljesen mellette) haladt, tehát a Városmajortól kellett felfutni a Széchenyi-hegyre. Ez 325 méter szintemelkedést jelent, mindössze 4 kilométer megtétele alatt. Külön nem készültem erre az eseményre, de alapvetően jól megy az emelkedő futás, és az állóképességemmel sem volt gond. Inkább a mezőny miatt aggódtam, mert amikor korábban itt versenyeztem, akkor volt pár hegyifutó specialista a mezőnyben, ezért 4 perces ezreken belüli iramban kellett vágtázni a hegynek felfele. 

A rajtnál most is felbukkant pár rangos futó (köztük egy kenyai is!), de most az iram valamivel lazább volt, ezért a futás pozitívabb élményt nyújtott, és ezúttal a verseny menetébe is jelentősebb befolyásom volt. Csupán négyen húztunk el a mezőnytől (akik többnyire kerületi lakosok és iskolás gyerekek voltak), majd egy kilométer után már csak hárman maradtunk (Bene Barnabás, a kenyai és én). Az afrikai futó egy közel 50 méterrel elszökött, de mi inkább hagytuk, mert a Diós-árok nevezetű szakasz előtt nem akartunk túl sok energiát elpazarolni, mivel ez a soron következő, majdnem egy kilométeres rész a legmeredekebb. Érdekes módon kifejezetten könnyedén ment a felfele futás, ezért közvetlenül Barna mellett futottam és kezdtünk araszolgatni a kenyaihoz. A Diós-árok tetejére érkezve utol is értük őt, ezért a táv rövidebb felét már újra egy bolyban, „egyenlő” esélyekkel kezdhettük el. Itt egyébként volt egy 30 méteres lejtős szakasz, ami az egész verseny legkeményebb részét jelentette, mert a lábaink annyira hozzászoktak az emelkedőhöz.. (még vízszintes sem volt a pályán) Egy ideig még úgy éreztem, hogy Barnát akár meg is lehetne verni, mert láthatólag azért ő is kezdett fáradni, de aztán az utolsó egy kilométerhez érve egy kicsit elfáradtam, ők pedig elkezdtek mozgolódni. Végül egy kicsivel leszakadtam tőlük, amiben azért közrejátszott a megelégedettség is, mert összességében most az volt a célom ezzel a versennyel, hogy a dobogó legyen meg. Máskülönben pedig a két másik versenyző papírforma szerint erősebbek nálam, ezért nem sok ráció lett volna most egy hajrába bocsátkozni. Végül, 16:40-el sikerült megszereznem a bronzérmet, ráadásul csak 10 másodperccel kaptam ki, és majdnem egy perccel jobbat futottam a korábbi próbálkozásomnál. Most egyelőre nem vágyok vissza erre a versenyre, de majd egyszer azért nyerni is kellene, szóval majd valószínűleg még visszatérek erre a 12. kerületi kalandra!