Előzd meg a fogaskerekűt!

A Nike Félmaraton OB olyan jól sikerült, hogy utána nem igazán tudtuk eldönteni, hogy az elkövetkező hetekben milyen versenyeken lenne még érdemes rajthoz állni. Újabb félmaratont nem terveztem futni, hiszen a mostani 01:06:53-as futásnál lényegesen jobban valószínűleg nem tudtam volna menni, ráadásul egy kis pihenőre is azért szükségem volt a bajnokságot követő héten. Jelentősebb megmérettetés híján úgy terveztem, hogy kisebb versenyeken állok majd rajthoz. Az első ilyen állomásra szeptember 21-én került sor, még pedig a nevezetes „Előzd meg a fogaskerekűt!” utcai futóverseny keretében. Korábban már egyszer indultam ezen a mondhatni hegyi futóversenyen, de akkor csak az 5. helyezést sikerült megszereznem, pedig a fogaskerekűt még nekem is sikerült túlszárnyalnom. Idén úgy gondoltam, hogy jó lenne a dobogóra felfutni, ezért megpróbálkoztam ezzel a különlegesség futással. A verseny pályája értelemszerűen a budapesti fogaskerekű vasút vonala mentén (nem teljesen mellette) haladt, tehát a Városmajortól kellett felfutni a Széchenyi-hegyre. Ez 325 méter szintemelkedést jelent, mindössze 4 kilométer megtétele alatt. Külön nem készültem erre az eseményre, de alapvetően jól megy az emelkedő futás, és az állóképességemmel sem volt gond. Inkább a mezőny miatt aggódtam, mert amikor korábban itt versenyeztem, akkor volt pár hegyifutó specialista a mezőnyben, ezért 4 perces ezreken belüli iramban kellett vágtázni a hegynek felfele. 

A rajtnál most is felbukkant pár rangos futó (köztük egy kenyai is!), de most az iram valamivel lazább volt, ezért a futás pozitívabb élményt nyújtott, és ezúttal a verseny menetébe is jelentősebb befolyásom volt. Csupán négyen húztunk el a mezőnytől (akik többnyire kerületi lakosok és iskolás gyerekek voltak), majd egy kilométer után már csak hárman maradtunk (Bene Barnabás, a kenyai és én). Az afrikai futó egy közel 50 méterrel elszökött, de mi inkább hagytuk, mert a Diós-árok nevezetű szakasz előtt nem akartunk túl sok energiát elpazarolni, mivel ez a soron következő, majdnem egy kilométeres rész a legmeredekebb. Érdekes módon kifejezetten könnyedén ment a felfele futás, ezért közvetlenül Barna mellett futottam és kezdtünk araszolgatni a kenyaihoz. A Diós-árok tetejére érkezve utol is értük őt, ezért a táv rövidebb felét már újra egy bolyban, „egyenlő” esélyekkel kezdhettük el. Itt egyébként volt egy 30 méteres lejtős szakasz, ami az egész verseny legkeményebb részét jelentette, mert a lábaink annyira hozzászoktak az emelkedőhöz.. (még vízszintes sem volt a pályán) Egy ideig még úgy éreztem, hogy Barnát akár meg is lehetne verni, mert láthatólag azért ő is kezdett fáradni, de aztán az utolsó egy kilométerhez érve egy kicsit elfáradtam, ők pedig elkezdtek mozgolódni. Végül egy kicsivel leszakadtam tőlük, amiben azért közrejátszott a megelégedettség is, mert összességében most az volt a célom ezzel a versennyel, hogy a dobogó legyen meg. Máskülönben pedig a két másik versenyző papírforma szerint erősebbek nálam, ezért nem sok ráció lett volna most egy hajrába bocsátkozni. Végül, 16:40-el sikerült megszereznem a bronzérmet, ráadásul csak 10 másodperccel kaptam ki, és majdnem egy perccel jobbat futottam a korábbi próbálkozásomnál. Most egyelőre nem vágyok vissza erre a versenyre, de majd egyszer azért nyerni is kellene, szóval majd valószínűleg még visszatérek erre a 12. kerületi kalandra!

Nike Félmaraton OB 2013

A Nike Budapest Félmaraton eddig is az egyik kedvenc versenyem volt. Ez a preferencia csak tovább erősödött, hiszen az idei futásom egy igazán jó eredménnyel zárult. Harmadszorra is sikerült megnyernem az U23-as országos bajnoki címet, továbbá az időeredményem javításában is jelentős előrelépést tudtam tenni. Az abszolút versenyben 7. a felnőtt bajnoki mezőnyben 5., az U23-as korúak között pedig 1. helyezett lettem, 01:06:53-as új, egyéni csúccsal. Egyébként csupa maradandó emlék fűződik ehhez a futóversenyhez: Itt futottam életemben először félmaratont (2007 – 01:24:32), amit sorozatos javítások követtek (2008 -01:21:04, 2009 – 01:15:41, 2010 – betegség miatt kihagytam, 2011 – 01:09:28, 2012 – 01:08:43). Az utóbbi két évben kicsit lassabb ütemben haladt az időjavítás, mint ahogyan azt korábban szerettem volna. Úgy látszik, mostanra sikerült megérnie annak az időeredménynek, amely folyamatosan alakult a lábaimban. Így utólag nézve ez teljesen érthető, hiszen az elmúlt három évben a félmaratonhoz szükséges futómozgás elsajátítása és a gyorsasági állóképesség fejlesztése állt az edzésmunkám középpontjában, és eközben a mennyiség csak lassacskán emelkedett. Örülök tehát, hogy a hosszú felkészülés után sikerült eljutnom erre a szintre!

A nyári felkészülésem egyébként kifejezetten jól sikerült. Ezúttal is direkt versenyszünetet tartottam, és egy kisebbfajta alapozást végeztem, amelyben a hosszú futások egyre kisebb megterhelést jelentettek. Úgy érzem az időzítés is elég jó lett, ezért már nagyon vártam ezt a futást.

Az idei bajnokságon elég erős mezőny gyűlt össze: Majdnem mindenki benevezett, és sokan voltak most igen jó formában. Ennek kimondottan örültem, mert nekem (az előző évekhez hasonlóan) az időjavítás volt a fő célom. Egyébként már tavaly is ideális élboly alakult ki ezen a versenyen, csak akkor még nem voltam elég erős ahhoz, hogy azt az élharcot elviseljem. Most azonban alkalmasnak éreztem magam az élbolyozásra, ezért elhatároztam, hogy ha az alap-tampó most is 3:10 körüli lesz, akkor mindenképpen kapaszkodni fogok, még akkor is, ha fartlek-szerű robbantásokra kerül sor. 

A futás tökéletesen indult: egy lassabb bevezető kilométer után beállítottuk magunkat a 3:10-es iramba, ráadásul a vártnak megfelelően méretes élboly alakult ki! Két külföldi (egy olasz és egy svájci futó) vállalta el a vezetést, majd szorosan követtem őket a többi magyar versenyzővel (Kovács Tamás, Koszár Zsolt, Józsa Gábor, Kovács Ádám, Nagy Tamás, Farkas Dáriusz és egy kenyai futó is)! Az első 5 kilométeren talán túl elől mentem, ezért nem sikerült elég takarékosan futnom. Kicsit jobban elfáradtam a kelleténél, ezért mindenre nagyon oda kellett figyelnem. Emellett a rajt előtti sietségben kisebb hibákat is elkövettem (utolsó frissítés, pisilés elmulasztása), amelyek a táv első felében hátráltatták a futás könnyedségét. Habár jó ütemben haladtam, és a boly közepén is jól meghúzódtam, mégis 5 és 8 kilométer között volt egy kellemetlen holtpontom, amelyen csak nagy harcok árán, de csodálatos módon sikerült átbillenem. Egyre gyorsabbnak éreztem a hajtást és a légzésem is csapongani kezdett. Ezek után következett a kétségbeesés előszobája, amelyet negatív gondolatok cikázásával tudnék jellemezni. Egy pillanatra fel is vettem a vesztes identitást, de azért még bőven volt annyi fizikai erőm, hogy ezt magamtól is legyőzzem. Mindeközben átvette a vezetést Henry Kemboi kenyai futó, amely egy látványos robbantással járt. Egy kis időre darabokra is hullott a boly, de aztán újra összeálltunk. Még egyszer lejátszódott egy hasonló jelenet, de végül egyben maradt a társaság, a kenyai pedig stabil fölényre tett szert. Úgy tűnt, hogy senki sem akar tempót váltani, mert elég gyorsan megyünk és egyébként is sok van még hátra. Az akciók túlélése számomra jelentős sikerélményt jelentettek, amelyek a holtpont leküzdésében pozitív szerepet játszottak. Továbbá most hogy újra stabillá vált a futásunk, oda tudtam figyelni a rendezett mozgásra, légzésre is, a belső imaharcom pedig lelkileg-szellemileg is rendbe tett. A Gellért-tér felé közeledve kifejezetten jó állapotba kerültem. A sok szurkolás is sokat segített (külön köszönet Mura-Mészáros Csaba személyes drukkolásáért, ami valami miatt nagyon megfogott!), és az is tetszett, hogy a Szabadság-híd körüli szintemelkedést visszafogott iramban futottuk, így meg tudtam egy kicsit nyugodni. A pesti rakpartra újult erővel és nagy élvezettel indultam neki. Ez az a rész, amit egyedül szinte lehetetlen ilyen tempóban megtenni, ezért nagyon megbecsültem azt, hogy ilyen jó bolyban futhatok. Innentől kezdve arra törekedtem, hogy minél szorosabban, minél gazdaságosabban, a lehető legtöbb ideig a bolyban maradjak. Itt már nem is néztem az órámat, mert a száguldásunkból ítélve tudtam, hogy rendben vagyunk (a 10 km-es részidőnk amúgy 31:28 volt). Azért volt még egy kis feszültség a légkörben, hiszen a többiek a dobogóra hajtottak - ehhez viszont túl sokan voltak. Simán lehetett volna tehát még iramváltás, de Hála Istennek maradt az egyenletes robogás. Ezután elég hamar teltek a kilométerek, én pedig egyre inkább megszoktam a ritmust, így nem is fáradtam már el jobban. Pikk-pakk oda is értünk a 14,5 kilométeres fordítóhoz, ami már önmagában nagy sikerélményt jelentett, mivel úgy gondoltam, hogy a hátralevő részt adott esetben már egyedül is össze tudnám hozni. A lábaim viszont olyan jól mozogtak még, hogy nem okozott gondot a további „kapaszkodás”. 16 km körül, a Parlament környékén kezdtem a mennyiségtől elcsigázottá válni, de valahogy olyan automatizmus alakult ki a futásomban, hogy nem is tudtam volna leszakadni. A Nyugati felüljáróhoz közeledve azonban kezdtem érezni azt a motivációs különbséget, ami köztem és a többiek között van. Ők még frissebbek voltak, és éppen kezdték „élesíteni a fegyverüket” a sorsdöntő hosszú hajrához. Ezzel szemben én örültem, hogy egyáltalán még itt vagyok, és azon gondolkoztam, hogy ezt még meddig bírom… A felüljárót még viszonylag könnyedén megmásztam, az ezt követő lejtő pedig egészen a 18. kilométerig elröpített. A nagy kanyargó előtt viszont kijött rajtam a fáradtság, ezért leszakadtam a bolytól és nekikezdtem a saját harcomhoz. Sajnos a lendület jócskán megtört, ezért visszalassultam 3:20-ra… 

Ugyanakkor úgy számoltam, hogy az utolsó három kilométert még így is meg lehet oldani. Sajnos ez a végső szakasz nagyon lassan telt, és sokkal rosszabb élmény is volt az előző szakaszokhoz képest. Megint csak mentális küzdelembe fordult a futóverseny: Megalkuvó, engedményeket követelő gondolatok környékeztek meg, de tudtam, hogy a jó időeredményt nem szabad itt a végén elrontani. Inkább összeszedtem a maradék erőmet is, és próbáltam minél kisebb lassulással célba érni. Az utolsó 500 méternél valamelyest megkönnyebbültem, de itt már azt hittem, hogy 67 eleje lesz „csak” a futásomból. Ekkor azonban Anikó néni biztatóan drukkolt, hogy „gyerünk, meg lesz a 66 perc”. Nem tudtam megítélni, hogy még pontosan hány méter van hátra, mindenesetre ráerősítettem, amennyire tudtam. Aztán az utolsó 150-en, amikor a jelző óra 66 felet mutatott, akkor hirtelen nagyon megörültem, mert én azt hittem, hogy rosszabbul állok… Lenyomtam tehát a végére egy nagy sprintet, és nagy örömmel értem be a 01:06:53-as egyéni csúcsommal. Hálás vagyok Istennek, hogy végig támogatott a 21 km során. Nagy köszönet jár Szabó Imre edzőmnek és az ideális körülményeket biztosító versenytársaimnak is! Gratulálok edzőtársaimnak, akik nagyszerű eredményeket értek el! Csapatban bronzérmesek lettünk a felnőttek között (Dani Áron – 70:49, Boross Gábor – 73:26!), és aranyérmesek az U23-as csapatban (Áron, Vitárius Bence – 76:54). Mostanra a BEAC hosszútávfutásban is jelentős tényezővé vált bajnoki szinten, ami egy új fejezet kezdetét jelentheti!

Vidovdan Road Race - 10 km (Bosznia)

A június továbbra is szinten tartással, és különösebb felkészülés nélkül telt el, egyéb területeken azonban jóval nagyobb intenzitással kellett teljesítenem: például sikerült lediplomáznom az ELTE PPK sportszervező szakán!

Mindeközben folytattam a gazdaságos edzésmunkámat, amiben olyan jól éreztem magam, hogy elhatároztam, hogy még egy-két utcai versenyt bevállalok ebben a hónapban. A K&H váltón végül nem indultam, pedig több csapatban is felvetődött a rajthoz állás, de valahogy egyik sem jött össze. Aztán egy héttel később szóba jött egy szlovák pénzdíjas futás, amit pedig utazásszervezési nehézségek és a „túljelentkezés” miatt mondtam le. Erre a Bártfán megrendezett profi versenyre végül csak 17 kenyai látogatott el, szóval annyira nem is baj, hogy otthon maradtam. A mostani hétvégén azonban szerettem volna már tényleg futni egyet, így kezdtem komolyan megszervezni életem első balkáni futóversenyét. Június 22-én aztán ténylegesen Brcko-ba utaztam (Bosznia Hercegovina, a horvát határ mellett közvetlenül), ahol már 17. alkalommal rendezték meg a „Vidovdan Road Race” elnevezésű nemzetközi utcai futóversenyt. A 10 kilométeres viadalon magamhoz képest elég jól teljesítettem: abszolút 6. helyezést értem el (élmezőny: három afrikai futó (kenyai, eritreai, etióp) ezután pedig három magyar versenyző, köztük én is). 

Ez a futás most nem a helyezésekért, sem nem az időeredményért folytatott harcról, hanem az önmagunkkal és az akadályozó tényezőkkel történő küzdelemről szólt. A versenyen szinte végig egyedül futottam, az időjárás pedig különösen hátráltató volt. Habár este 7kor indult a verseny, a levegő még így is nagyon meleg és párás volt. Az első frissítő pontot az 5. kilométernél helyezték el, ami most nagyon messzinek érződött. Nagyon kemény volt ilyen hőségben versenyezni, gyakorlatilag komolyabb iramban nem is nagyon lehetett gondolkozni. Egyébként óvatosan is kezdtem a versenyt, de idővel rá is jöttem, hogy ebben a melegben az is csoda lesz, ha az elkezdett 3:10-15 körüli tempót végig fogom bírni. Az első egy-két kilométer után a helyezések is nagyjából rögzülni látszottak: a három afrikai jelentősen elnyargalt, aztán nagyjából egyenlő különbségekkel következett Bene Barna, Kovács Tomi és én. 

Annak ellenére, hogy kifejezetten jól ment a futómozgás, már a harmadik kilométer után jöttek az elfáradás első jelei. Nagyon oda kellett figyelni, hogy az ingerek hatására nehogy kétségbeessek. A táv felénél aztán sikerült egy kis időre megújulnom, de azért elég ijesztő volt, hogy még csak a felénél járok az egyébként nem olyan hosszú távolságnak. Igazán nagy küzdelem volt mind fizikailag, lelkileg, szellemileg ez a 10 km! A táv második felében körülbelül fél kilométerenként jött egy újabb holtpont, amit le kellett győzni. Hála Istennek a lábaim nagyon jól vittek és sok megújulást kaptam odafentről is. A 7. kilométerig még a helyezés megtartás terhe is elég erős volt, mert úgy hallottam, hogy 100 méteren belül két futó is üldöz engem. A legvégére aztán kihasználtam az összes frissítési lehetőséget, a rövid emelkedőket pedig próbáltam minél jobban megfutni. A 9. kilométerhez érve aztán már láttam, hogy a 6. helyemet nem fenyegeti semmilyen veszély, ezért egy kicsit meg is pihentem. A meleg és a nehézkes légzés azonban annyira fájdalmassá vált már, hogy inkább nem is lassítottam, mert szerettem volna minél hamarabb célba érni és megpihenni… Végül 32:48-al értem célba, a táv elvileg egy kicsit hosszabb is volt. Nagyon örülök, hogy egy ilyen erős mezőnyben sikerült a 6. helyezést megszereznem, továbbá hogy ennyire ki tudtam magam futni. Úgy érzem, hogy ez a futás mentálisan nagyon megedzett engem, tehát mindenképpen hasznos volt. Emellett különleges élmény volt a balkánon lenni, bár olyan sokat szerintem nem fogok erre a vidékre ide visszajárni.

Brucker Citylauf - 3. hely (Ausztria)

Atlétika MEFOB

Már tavaly is szerettem volna rajthoz állni az egyetemi országos bajnokságon, de akkor sérült voltam. Most azonban kifejezetten jó formában tudtam nekivágni az 5000 méteres síkfutásnak, ráadásul a nevezések alapján a győzelem is reálisnak látszott. Egyébként nem készültem direkt erre a versenyre, viszont az elmúlt hetek sorozatos versenyzései miatt nem volt gond az alkalmassággal. A győzelem megszerzése volt a célom, de egy jó időeredményt is szerettem volna futni (15 percen belül). Az első hely megszerzése végül nem okozott gondot, mivel igazán kemény ellenfél most nem jött el a versenyre. Végig az élen futottam, a táv második felében pedig már jelentős előnnyel tudtam haladni. Az első két kilométer nagyon könnyedén ment, de a gyors kezdés (2:55) után hamar beálltam egy kényelmesebb, 3 perces tempóba, ezért a táv felénél már éreztem, hogy ebből olyan nagy futás már nem lesz, ami az időeredményt illeti. A táv második felében pedig egyre inkább éreztem az erős szél akadályozó hatását – addig valahogy ez nem zavart különösebben. Az utolsó két kilométeren már eléggé lezsibbadtam, és a mozgásom se volt már valami jó. Sajnos egy kicsit lelassultam, mert nem éreztem már elég motivációt az erősítésre, amit egyébként elég nehéz lett volna kivitelezni ebben a szélben, húzóerő nélkül. Az utolsó két körön egy ponton elbizonytalanodtam, hogy mi van, ha valaki esetleg felfut rám – ezt a benyomást főként a felém irányuló szurkolások hangneme okozta. Az utolsó kör megkezdése után füleltem, hogy mikor szólal meg a második csöngetés – Hála Istennek, sokat kellett rá várni, tehát volt bőven előnyöm. Az utolsó egyenest azért még erősebben megfutottam, és végül 15:08-as idővel szereztem meg a MEFOB bajnoki címet! Furcsa érzés volt, hogy ilyen gyorsan véget ért a futam, mert mostanában azért inkább hosszabb versenyeken futottam. Az időeredmény egy kicsit zavart, mert a múltkori 5vös 5 annyira biztató volt. Sajnos most ezt egyedül nem sikerült a szélben megismételni. Ennek ellenére elégedett vagyok, és örülök, hogy a rendkívül sikeres ELTE csapat tagjaként én is tudtam egy MEFOB aranyat szerezni!