Március elején összeírtam a tavasszal várható összes versenyt, és alapos konzultációt követően eldöntöttük Szabó Imre edzőmmel, hogy mely versenyeken induljak. A dilemmát amúgy az okozta, hogy a Kismaratoni OB-t nem akartam kihagyni (hiszen ez az év egyik legfontosabb versenye), viszont a duatlon felkészülést sem akartam elrontani. ’ Vajon elég lesz-e a Kismaratoni OB és a Duatlon OB közötti 1 hét a pihenésre, átállásra? ’ Vagy: ’ Nem rontja-e el a kerékpározás a Kismaratonira való készülést? ’ […] Rengeteg nehéz kérdés merült fel, de sikerült edzőmmel reálisan átgondolni és mérlegelni a helyzetet. Végül úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk a Kismaratoni OB-t a duatlon versenyek mellett, viszont a kevésbé fontos versenyeket (mezei futóversenyeket, diákolimpiákat) kihagyjuk. Itt újabb dolgokat tanultam edzőmtől. A versenyzés fogalma még tisztább lett számomra.
A Kismaratoni OB-t április 18-án, Encsen rendezték meg a felnőtt Félmaratoni OB-val együtt. Nem sokat készültem a bajnokságra, hiszen edzéseim nagy része a duatlonra irányult. De azért méltónak éreztem magam a tisztes helytálláshoz: Egy tökéletes téli alapozást, értékes résztávos edzéseket és sok bicikliedzést tudhattam magam mögött. Az állóképességem tehát kifogástalannak mondható, hiszen a téli sífutások és a tavaszi biciklizések tökéletesen helyettesítették a hosszúfutásokat. Ezek tudatában bizakodóan, félelmeket kizárva néztem az encsi bajnokság elébe.
Már szombaton leutaztam a borsodi községbe a profizmus kedvéért. (A rajtot koránra, 10:15-re tették, ezért nem vállaltam a reggeli hosszú utazást). Kifejezetten tetszett a Hernád vidéke, és a versenyközpontban is jó volt a hangulat. Forró nevezetű faluban kaptam szállást, ezért reggel gyalogolnom kellett egy 15 percet, de nem bántam meg. A nevezés körülményei idegessé tettek, viszont szerencsére már a rajt előtt másfél órával el tudtam kezdeni a bemelegítést, melynek magánya és harmóniája rendbe tett mind fizikailag, mind lelkileg. Tökéletes melegítés után (mindenre jutott elég időm) végre rajthoz állhattam. Izgatottságom nem ideges, hanem kellemes volt. Csak a hosszútávfutás tud ilyen fokú extázisba hozni! Már alig vártam a verseny minden egyes pillanatát, a nehézségeket is beleértve! 21 097 méter, azaz egy félmaraton várt rám. A kedvenc távom. Szerencsére együtt indultunk a felnőttekkel, így a várható egyenletes iramtartás kedvezett nekem.
A rajtolás emlékezetes volt, talán még sosem futott körülöttem ennyi jó atléta. Nem volt túl gyors a kezdés, ezért a mezőny elején maradtam. Élvezettel repültem a profik között. Sajnos nem táblázták ki a kilométereket, ezért nem tudtam ellenőrizni a tempó gyorsaságát. Egyébként nagyon jól vittek a lábaim, az iram könnyedén ment, persze azért éreztem, hogy kissé gyors. Az első kilométer után 4-en egyértelműen, hárman pedig lassacskán elléptek a hatalmas élbolytól, aminek szinte a legelején szaladtam. Változatos, kanyargós utakon vágtáztunk délnek, majd hip-hop elérkeztünk az 5 km-es táblához, amit eléggé rossz helyre tettek ki. Akármennyire is rohantunk, azért a 14:50-es idő irreális volt. Kicsivel később, egy kanyarban mondták be a pontos 5 kili idejét. 16:11-nél járt az óra. Nem véltem túl vészesnek az időt, igaz a tervezett 2 variációnál (16:28 → 3,18-as átlag, 16:20 → 3,16-os átlag) gyorsabb volt. Nem voltam még fáradt. Az első fáradtság jelei 8 km-nél jelentkeztek, de a felgyülemlett adrenalin még teljesen visszaszorította ezeket. Tudtam, hogy ha edzésen lennék, akkor lassan abbahagynám, de itt nem foglalkoztam ilyen dolgokkal. Verseny helyzetben voltam, ezért csak előre felé tudtam gondolkozni. Lélekben mindig egy kicsit előbbre kell tartani, és akkor töretlen lesz a haladás. Úgy éreztem, a rendkívül tudatos munkámat felülről irányítják, ugyanis döntéseim és helyezkedéseim nem voltak megfontoltak, mégis utólag nézve bölcsnek ítélhetőek. 9-10 km környékén szakadozni kezdődött a mezőny. Egy kb. hét fős mezőny távolodni kezdett, köztük két junior is volt (Szabó Sándor, Gregor László). Utólag visszanézve nem tudom megmondani, hogy ők gyorsultak-e, vagy mi lassultunk. Talán mindkettő… Amúgy a dolgok mintha maguktól alakultak volna. Igazából simán bírtam volna azt a tempót is, de valahogy mégsem mentem velük, hanem maradtam. De miért is? Mindegy. A jelenbeli elemzésem szerint csak annyi történt, hogy tartottam az iramot és ösztönösen nem gyorsultam. Emellett azért tudatos oka is lehetett a dolognak: Nem akartam kockáztatni, és a táv felé érzett tiszteletem arra intett, hogy tartalékoljak. Volt is mire… 32 feles 10 km-nél jártunk. Áradt a Hernád. Jobbra, balra mindent víz borított, csak az út volt száraz. Kisebb légzési zavarok következtek: Levegőbeszúrással küszködtem, ami rövidebb ideig vissza-visszatért, de azért nem volt vészes. Más okozta a nehézségeket, ez pedig az emelkedő volt. Egy kb. 5 fős bolyt vezettem, Szaniszló Barnabás, Bárány András és Kállay Dániel társaságában. Egy szakaszon, amikor beszúrt a levegő, érezhetően lassultunk, ezért az előttünk lévő boly már kb. 150 méteres előnnyel rendelkezett Úgy vettem észre a körülöttem lévők már fáradtabbak nálam, az emelkedőt pedig egyértelműen rosszabbul viselték. A dombok nekem nem okoztak gondot, de azért nem jött jól a 3.14-es tempó közepette. Sajnos a lejtőkön viszont nem tudtam előnyt szerezni. A váltakozó, hullámos pálya gyilkos volt, ezért az elszökött boly nem közeledett, pedig az emelkedők bíztatóan jól mentek. Olyannyira is jól, hogy versenytársaim egyesével leszakadtak, és kb. 13,5 km-nél egyedül maradtam a csodálatos környezetben kanyargó országúton, mely csak ment,.. ment előre. Rendületlenül üldöztem a bolyt, ami ezúttal már nem távolodott. Bizonyára ők is fáradni kezdtek. A 15. km-nél lett a pálya újra sík. Sajnos az elmúlt 5 km jóval több erőt vett ki, mint amennyit síkon vett volna ki. Ennek megfelelően lassultunk is. Kb. 3:20-as átlaggal szaladtam, ezért a 15 km-em 49:50 volt. Az átlagos erőm elfogyott. Innentől a tartalékokat kellett elővenni. A hátralévő 6 km-t túl soknak véltem az erőmhöz képest, és túl kevésnek véltem a helyezés behozáshoz. ’Mit tegyek?’ Összeszedtem a maradék erőmet és megpróbáltam beérni a bolyból kiszakadt szenvedőket. Egy percig tartó igen fájdalmas gyorsítás után sikerült is utolérnem egy futót. Rögtön láttam, hogy az ő sebessége lassú lesz, de azért „pihenésképp” utaztam kicsit vele. Ezt követően célba vettem az újabb versenyzőt, és megint eljátszottam a taktikát. Gregor volt az, a mozgásából ítélve már egyáltalán nem élvezte a melót. Mikor elhúztam mellette, megkérdezte junior vagyok-e. Nem tudom miért, de válaszoltam. Az igent hallva valamelyest rákezdett, de nem jött velem. A következő feladat egy honvédos volt. Őt is beértem és leelőztem, viszont teljesen belefáradtam ebbe a mókába, amit már amúgy is fáradtan kezdtem el. Belassultam. Kb. 18 km-nél tartottam. Még egy leengedett sorompó is rátett egy lapáttal a helyzetre, de szerencsére azért nem kellett megállni a vonat miatt.
Az átkelés után a sokadik frissítő állomás állt rendelkezésünkre, amit most jobban ki is használtam: Végre ittam egy kicsit, és nem csak locsoltam. Ezt már előbb kellett volna megtennem, mert a frissítés nagyon jót tett. A már visszaelőzött honvédossal tudtam tartani a lépést. Az utolsó 2 km-en visszagyorsultam az eredeti (3:18-20-as) tempóra. Ennek ellenére csalódott voltam, mert láttam, hogy Szabó Sándorék 200 méteres előnyét már nem tudom behozni. Azt hittem, hogy a bolyban még ott van 2 junior, és így csak a 4. vagyok… Aztán az utolsó 1 km-en mondta Anikó néni hogy 2. helyen állok. Nagyon örültem, innentől már nem foglalkoztam semmivel, csak szépen befutottam. A cél előtt 100 méterrel vettem csak észre az órámon, hogy a 70 perces határ vészesen közel van, ezért „teljes erőből” sprintelni kezdtem. Sajnos 2 másodperccel kicsúsztam, de ez lényegtelen. A lényeg, hogy 2. lettem a juniorok között 01:10:02-es időeredménnyel!!