Vivicittá 10 km

Április 21-én rendezték meg a Vivicittá városvédő futást, amelynek 10 kilométeres távján én is rajthoz álltam. Habár különösebben nem készültem erre a versenyre, mégis egy lényeges állomásként szerepelt a tavaszi versenyszezonomban. Fontosnak éreztem, hogy utcai futóként részt vegyek Budapest egyik legemblematikusabb futóversenyén, és lehetőleg dobogóra is kerüljek. Hála Istennek sikerült szépen helyt állnom, így végül az abszolút 2. helyezést értem el.

A verseny előtti napjaim elég zsúfoltak voltak (szakdolgozatírás, ügyintézés…), így a versenyre érkezésemkor nem a frissesség, hanem inkább e felüdülés igénye volt meghatározó. Próbáltam ezért amolyan rekreációs oldalról megközelíteni a helyzetet, persze a tervezett 3:10-es tempót ez nem zárta ki. A bemelegítésem kifejezetten jól sikerült, a hangulat is kellően felrázott. A rajtnál népes élmezőnyre lettem figyelmes, de ez csak még nagyobb kedvet adott a futáshoz. A rajtolást követően hamar előre futottam, és Radics Csabával vezettük fel az első három kilométert. A kezdés számomra kiegyensúlyozott, a tervezettnek megfelelő tempójú volt. Éreztem, hogy habár sokan jönnek még mögöttem, a verseny egyik domináns résztvevője lehetek. Mozgásilag és erőnlétileg könnyedén ment a futás, viszont a zaklatott idegállapotom miatt a taktikázás és a versenyhelyzet eléggé megterhelt. Ehhez hozzájött még a meleg és az erős napsütés is, ami az elhúzódó tél miatt meglehetősen szokatlan és nehézkes volt. 

A táv feléhez érve meg is tört a lendületem, szó szerint holtponthoz érkeztem. A kezdeti könnyedség után nem igazán értettem ezt a változást, mindenesetre előre engedtem az élboly többi négy tagját, hogy megpihenhessek egy kicsit. A tempó azonban folytatódott, én pedig még rosszabbul kezdtem érezni magam. Kicsit elgondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy ez azért indokolatlan, és ennek nem kellene így lennie. Még mielőtt átadtam volna magamat a teljes kétségbeesésnek, gyorsan imádkozni kezdtem a megújulásért, és tapadtam az élbolyhoz, nehogy leszakadjak. Időközben a tempó valamivel lassabb lett (a többiek sem érezték már magukat túl jól), és nem sokkal később megjött felülről a friss erő is. A hetedik kilométer környékén meglepő módon kezdtem felfrissülni, végül valóságosan megújultam! Olyan könnyedén kezdtem el lépegetni, hogy szinte már előzni is bírtam volna. Egy kilométert még azért vártam, hogy elég erőm legyen majd a tervezett hosszú hajrához. A 8. kilométer után ugyanis volt egy emelkedős szakasz (Margit-híd eleje), ahol határozottan elléptem a többiektől. Az akció jól sikerült, hiszen egyedül Kovács Ádám tartott velem, aki hegyi futó lévén valószínűleg nem sok terhet érzett a tempóváltásban. A hajrámnak most kedvezett a Margitszigetre hosszan benyúló lejtő, viszont az utolsó bő egy kilométer egy monoton, egyenes úton haladt végig, ami sohasem akart véget érni. Kezdtem fáradni, mivel 3:05 körüli tempót diktáltam, viszont a vezetői pozíció megtartását reálisnak láttam. Sajnos azonban ellenfelemet nem sikerült eléggé leszakítani, ezért az utolsó 200 méteren felfutott rám. Keményen futottam tovább, de a hajrában végül alul maradtam. Akkor egyébként valahogy úgy voltam az egésszel, hogy a korai holtpont tükrében ez a második hely is egy csoda. Talán ezért sem tudtam a végén még egy lapáttal rátenni. Így utólag nézve azért mindenképpen hálás és elégedett vagyok, persze élénken mozog bennem az a vágy, hogy a hajrá képességemen még fejlesszek. Emellett törekednem kell e gyors regenerálódásra is, hiszen jövő héten 10 000 méteres Országos Bajnokság lesz, ahol szeretnék egy jót futni!

Bosch Szarvasűzők

A Szarvasűzőkre már két éve mindig meghívnak, de valami miatt sohasem jött össze a részvétel. Idén elhatároztam, hogy ha csak lehet, mindenképpen elindulok az ELTE színeiben ezen a rangos egyetemi futóversenyen. Egy 75 km hosszú váltófutóversenyről van szó, amit Eger és Miskolc között rendeznek meg, és az ország szinte összes egyeteme, főiskolája versenybe száll. Tavaly az Eötvös Loránd Tudományegyetemének futócsapata nyert, így most a címvédéshez készültünk, amihez megpróbáltam én is hozzájárulni. A verseny kifejezetten tetszett, és összességében jól is sikerült. Mivel a maximálisa 12 fő helyett csak 8-an voltunk, ezért többek között nekem is dupla szakaszt kellett futnom. Először a Felnémet és Szarvaskő közötti 7,3 km-es szakaszt futottam le (24:22), ahol sikerült behoznom a félperces lemaradást, majd végül az első helyen, 1:40 másodperces előnnyel adtam át a „stafétát”. A többiek is nagyszerűen teljesítették a Bükk-hegységet átszelő szakaszokat, így a dobogós helyünk már a verseny első felében biztosnak látszott. A vége felé a latolgatások alapján azonban inkább a második helyet tartottuk valószínűbbnek (három szakaszonként újraindították a versenyt, tehát nem folyamatos váltóról van szó – ennek megfelelően az összesített időket sem tudtuk pontosan). Az utolsó miskolci szakaszt (Városi sportközpont – Avas – Egyetem) is én futottam. Habár a pontos esélyeket nem ismertük, azért éreztük, hogy nagy jelentősége lehet ennek a futásnak, ezért próbáltam itt is minél jobban helytállni. A délelőtti futás és az utazás miatt egy kicsit már fáradt voltam, ezért óvatosan kezdtem az Avas megmászását. Nem tudtam, hogy mennyire lesz nehéz a szakasz, ezért nem akartam hamar ellépni. Majd ahogy laposodni kezdett a terep, gyorsan tempót váltottam, hogy az esélyeket minél inkább növelni tudjam. A sorra következő lejtőkön már 3 perces tempóban döngettem, így az egyetemvároshoz is hamar megérkeztem. Sajnos a végére még egy jó egy kilométeres kacskaringót, sőt a legvégére egy 400 méteres kört is beiktattak, ezért fejben igencsak megpróbált ez a változatos 5,6 kilométer, amit végül 18:45 alatt teljesítettem, több mint egy perces előnnyel célba érve. A csapattal elégedettek voltunk, és nagyon jó hangulatban töltöttük el a hátralévő időt. A közös vacsora és némi várakozás után elérkezett az esti eredményhirdetés, ahova úgy igazából ezüstérmes identitással ültünk be. Ahogy haladtunk előre az eredmények kihirdetésében, a második helyezett csapat felolvasása pillanatában szinte már kezdtünk felállni, amikor elképedve hallottuk meg, hogy Szeged végzett a második helyen. Nagy meglepetésünkre tehát megnyertük a Szarvasűzőket!! Nagy ünnep volt ez számunkra, főleg hogy ezt a 75 km-es versenyt végül mindössze 12 másodperccel nyertük meg! Még sohasem örültem így egy Bosch sarokcsiszolónak, igaz ilyen ajándékot sem kaptam még. Az eredményhirdetés után nagy örömmámorban csomagoltuk ki az ajándékokat, a nap egyik fénypontja pedig az volt, amikor átnyújtottuk az egyik csiszológépet a Mome csapat egyik futójának, aki nagy hálálkodás közepette mesélte el, hogy ez mennyire fantasztikus ajándék számára. Emellett ez a csoda-eredmény egy nagy személyes bizonyság is volt. A nap folyamán ugyanis többször imádkoztam konkrétan az első helyért. Végül is ezért jöttünk…! Az imakérést tehát meg is kaptuk, Hála Istennek! A 12 másodperc is mutatja, hogy volt valóban volt felső támogatás! Örülök tehát, hogy részt vehettem az ELTE színeiben ezen a különleges sporteseményen, amire talán máskor is még ellátogatok.