Előzd meg a fogaskerekűt!

A Nike Félmaraton OB olyan jól sikerült, hogy utána nem igazán tudtuk eldönteni, hogy az elkövetkező hetekben milyen versenyeken lenne még érdemes rajthoz állni. Újabb félmaratont nem terveztem futni, hiszen a mostani 01:06:53-as futásnál lényegesen jobban valószínűleg nem tudtam volna menni, ráadásul egy kis pihenőre is azért szükségem volt a bajnokságot követő héten. Jelentősebb megmérettetés híján úgy terveztem, hogy kisebb versenyeken állok majd rajthoz. Az első ilyen állomásra szeptember 21-én került sor, még pedig a nevezetes „Előzd meg a fogaskerekűt!” utcai futóverseny keretében. Korábban már egyszer indultam ezen a mondhatni hegyi futóversenyen, de akkor csak az 5. helyezést sikerült megszereznem, pedig a fogaskerekűt még nekem is sikerült túlszárnyalnom. Idén úgy gondoltam, hogy jó lenne a dobogóra felfutni, ezért megpróbálkoztam ezzel a különlegesség futással. A verseny pályája értelemszerűen a budapesti fogaskerekű vasút vonala mentén (nem teljesen mellette) haladt, tehát a Városmajortól kellett felfutni a Széchenyi-hegyre. Ez 325 méter szintemelkedést jelent, mindössze 4 kilométer megtétele alatt. Külön nem készültem erre az eseményre, de alapvetően jól megy az emelkedő futás, és az állóképességemmel sem volt gond. Inkább a mezőny miatt aggódtam, mert amikor korábban itt versenyeztem, akkor volt pár hegyifutó specialista a mezőnyben, ezért 4 perces ezreken belüli iramban kellett vágtázni a hegynek felfele. 

A rajtnál most is felbukkant pár rangos futó (köztük egy kenyai is!), de most az iram valamivel lazább volt, ezért a futás pozitívabb élményt nyújtott, és ezúttal a verseny menetébe is jelentősebb befolyásom volt. Csupán négyen húztunk el a mezőnytől (akik többnyire kerületi lakosok és iskolás gyerekek voltak), majd egy kilométer után már csak hárman maradtunk (Bene Barnabás, a kenyai és én). Az afrikai futó egy közel 50 méterrel elszökött, de mi inkább hagytuk, mert a Diós-árok nevezetű szakasz előtt nem akartunk túl sok energiát elpazarolni, mivel ez a soron következő, majdnem egy kilométeres rész a legmeredekebb. Érdekes módon kifejezetten könnyedén ment a felfele futás, ezért közvetlenül Barna mellett futottam és kezdtünk araszolgatni a kenyaihoz. A Diós-árok tetejére érkezve utol is értük őt, ezért a táv rövidebb felét már újra egy bolyban, „egyenlő” esélyekkel kezdhettük el. Itt egyébként volt egy 30 méteres lejtős szakasz, ami az egész verseny legkeményebb részét jelentette, mert a lábaink annyira hozzászoktak az emelkedőhöz.. (még vízszintes sem volt a pályán) Egy ideig még úgy éreztem, hogy Barnát akár meg is lehetne verni, mert láthatólag azért ő is kezdett fáradni, de aztán az utolsó egy kilométerhez érve egy kicsit elfáradtam, ők pedig elkezdtek mozgolódni. Végül egy kicsivel leszakadtam tőlük, amiben azért közrejátszott a megelégedettség is, mert összességében most az volt a célom ezzel a versennyel, hogy a dobogó legyen meg. Máskülönben pedig a két másik versenyző papírforma szerint erősebbek nálam, ezért nem sok ráció lett volna most egy hajrába bocsátkozni. Végül, 16:40-el sikerült megszereznem a bronzérmet, ráadásul csak 10 másodperccel kaptam ki, és majdnem egy perccel jobbat futottam a korábbi próbálkozásomnál. Most egyelőre nem vágyok vissza erre a versenyre, de majd egyszer azért nyerni is kellene, szóval majd valószínűleg még visszatérek erre a 12. kerületi kalandra!