Jelenleg a félmaratont érzem a hozzám legközelebb álló távnak. Félmaratont futni számomra minden alkalommal felemelő érzés, ezeket a versenyeket mindig nagyon várom. Nem szoktam előttük ideges lenni, sőt ellenkezőleg, mindig nagyon várom, hogy végre neki kezdhessek a 21,1 km-es futásnak! Legutóbb is hasonló jelenség zajlott le. Már téli alapozáskor is egy jó tavaszi félmaraton gondolatat járt a fejemben, és ez is tartotta meg bennem a lelkesedést.
Időközben kiderült, hogy 2011-ben mégsem áprilisban lesz a Félmaraton OB. Nem örültem neki, hogy a bajnokságot áttették szeptemberre, de hát ez van… Én azonban mindenképpen szerettem volna tavasszal egy félmaratont futni, ezért elkezdtem keresgélni a futónaptárak között. Meglepetésemre találtam rá az április 10-ei Vivicittára, ami nagy örömömre idén egy félmaratoni versenyszámmal rukkolt elő. Így került a választás erre a versenyre. Nagy tervekkel kezdtem meg a márciusi felkészülést. Egyéni csúcsot terveztem, egész pontosan ’68 perc alá szerettem volna kerülni. A ’68 perc felől nem volt kétségem, sőt úgy éreztem, ha jó körülmények lesznek, akkor egy ’67-el kezdődő időeredmény is összejöhet. A körülmények viszont nem hogy nem voltak kedvezőek, hanem egyszerűen alkalmatlanok voltak jó versenyzésre. Itt elsősorban az időjárásra gondolok. Pedig a felkészülésem teljesen jól sikerült: 2 nagyszerű verseny márciusban (Lőrinci futás, Pólus futás), valamint sok-sok jó edzés…
Aztán a verseny előtti héten hidegre és szelesre fordult az időjárás. A verseny előtti nap orkán erejű széllökések sorozata vette el az emberek kedvét a szabadtéren való tartózkodástól. „Mi lehet a helyzet a futással?” Belegondolni sem mertem… Kissé elszontyolodtam a rossz idő miatt, de összességében bizakodó maradtam: Nem adtam fel a csúcskísérletet, keménynek éreztem magam. A verseny napján, reggel egészen lenyugodott az idő, de délre megint felerősödött a szél. Nagyon jó formában voltam, felszabadultan és kiéhezve álltam a rajthoz. (Az öltözködés megint nehéz feladat elé állított. Az erős napsütés ellenére a hideg szél rendesen hűtött, így végül jobban felöltöztem a megszokottnál. „Inkább legyen egy kicsit melegem, minthogy lemerevedjek…”)
A 13 órakor eldördülő rajt után egyből „megkóstolhattuk” a ránk váró szelet, majd az Andrássy-útra kanyarodva viszonylag jobb körülmények fogadtak. Nem volt gyors a kezdés, ezért beálltam a 12 km-es élmezőny mögé. Egy kicsivel gyorsabban mentek (3:10 körül) az általam tervezettnél (3:12-14), de nem tartottam vészesnek a dolgot. Legalább addig is volt szélárnyékom, továbbá már akkor is éreztem, hogy eleget kell majd egyedül szenvednem, hiszen az első 3 kilométeren egyértelművé vált számomra, hogy nem lesz ellenfelem. A Roosevelt tér (bocsánat, most már: Széchenyi-tér) után kaptuk az első „szél-támadást”. Egy kicsit lassultunk is, 4 km-nél 12:45 volt az időnk. Aztán 4,5 km-nél a 12 km-esek elkanyarodtak, engem pedig a Duna part felé irányítottak, ahol a szembeszél várt rám. Egészen a Margit-híd és az Árpád-híd között félúton elhelyezett fordítóig kellett futnom, végig a leírhatatlanul erős szembeszélben.
A fordító valamelyest megkönnyebbülést jelentett, bár kipihenni nem igazán tudtam magam. Még csak 7 km-nél jártam, de az erős kezdés és a 3km-ig tartó szembeszél miatt már jelentkeztek a fizikai fáradtság első jelei. Ennek ellenére pszichésen még teljesen rendben voltam. Tudtam, hogy a pillanatnyi fáradtságokat még nem szabad figyelembe venni, mert nagy harc áll még előttem. Hála Istennek fejben még jelentős tartalékokkal rendelkeztem. A rakparton dél felé haladva erős hátszél támogatott. Sikerült kicsit kipihennem az erős kezdést, majd újra gyors tempóra kapcsoltam. Szerettem volna jól kihasználni a hátszelet, vagyis előnyt felhalmozni, ami a várható szembeszél miatt volt indokolt. Korábbi elképzeléseim szerint könnyű lesz majd a tempóval játszani: 3:30 a szembeszélben, 3:00 a hátbeszélben, végeredményként pedig egy megfelelő átlag… Hamar rájöttem, hogy ez a valóságban egész másként működik. A hátszélben ugyanis sehogy sem bírtam takarékosan futva 3:08-nál jobbat menni. Tehát a hátszél sokkal kevesebb előnnyel jár, mint amilyen sok hátrányt a szembeszél okoz. Végül pedig azt is szeretném még megjegyezni, hogy alapvetően hátszélben sem jó futni, mert a szél (akármilyen irányú) egyszerűen szétszedi a futómozgást. A harmonikus mozgást, frekvenciát csak a viszonylagos szélcsend teszi lehetővé. Azért szépen szedtem a lábaimat, jó részidők születtek. Az Erzsébet–hídnál szurkolt Szabó Imre edzőm, ekkor fogtam fel először, hogy „ja tényleg, első helyen futok”, előtte valahogy csak a másodpercekre koncentráltam… A fordítóhoz közeledve még úgy éreztem, meg is lehet az eredeti terv (67-68 perc). Nyílván itt még nem gondoltam bele jobban, hogy vissza fele mi is fog rám tulajdonképpen várni. Jobb is…
32:18 volt a 10 km-es részidő (ebből még lehetett volna 68al kezdődőt futni..), majd 10,5 km-nél (Fővám-térnél) fordultunk egy újabb 180 fokot. Ugyanúgy a rakparton kellett visszafele futni, „csupán” egy különbség állt elő: A hátszél helyett most újra a szembe szél vette át az uralmat, ráadásul nem is akármilyen szembe szél… Ez jelentős lassulásra késztetett, hiszen semmi esélyem sem volt tartani a tempót.
A kritikus helyzetet felmérve megpróbáltam uralni a mentális állapotomon. Hirtelen félretettem minden elvárást, előzetes tervet. Csak egy dologgal foglalkoztam: Próbáltam higgadtan és lehetőleg minél gyorsabban és gazdaságosabban lefutni az előttem álló közel 4 km-es szeles szakaszt. Talán a verseny legkellemetlenebb része volt, az biztos. Kb. 3:45-ös tempóban próbáltam átvergődni a „szél függönyön”, az erőlködés rendkívül sok erőt vett ki belőlem. A szembe jövő versenyzők (+Kriván Andris barátom) buzdítása jól esett és sokat segített. A méterek és velük együtt a hidak, nagyon lassan teltek. A kínszenvedés csúcsát a Kossuth-tér utáni feljáró jelentette, hiszen a szél mellett még egy emelkedő is nehezítette a haladást. Viszont itt már örültem, hogy a kritikus szeles rész legvégén vagyok. Egy határozott jobb kanyar után végre megszabadultam a kínzó szembeszéltől. Érdekes módon, ekkor rögtön visszaálltam egy 3:20 körüli iramba, mintha ’misem történt volna. Valószínűleg csak folytattam azt a frekvenciát és erőbeadást, mint amit a szélben végeztem, csakhogy ez most már látványos gyorsasággal is járt.
14 km-nél jártam, a futás harmadik felvonása következett. Sok erőm elment a küszködéstől, de annyi frissességet még éreztem magamban, hogy a maradék kilométereket tisztességes tempóban végig fussam. A tervezett időről természetesen már lemondtam, ez az órámra nézve reális döntés is volt, ugyanis a rakparton kb. 2 perces hátrányt szedtem össze. Kerek 50 percet ütött az órám a 15 km-es táblánál. Így a célom az lett, hogy a 3:20-as tempót tartva 70 perces idővel célba érjek. Nem örültem annak, hogy le kellett mondanom a célomról, de tisztában voltam vele, hogy ilyen szélben a 70 perc se lesz gyenge eredmény, szóval összességében jól éreztem magam a futás közben. Időközben megjelentek a 12 km-es táv utolsó futói. Mit ne mondjak, azért meglepődtem, hogy amíg én a 16. kilométert taposom, ők még csak a 6. km-nél tartanak. 16,5 km-től folyamatosan kellett előzni a kocogókat. Az előzgetés és közben az a tudat, hogy első vagyok, nagy löketet adott. A 3:20-as km-ek lendületesen mentek, de a lábaim azért már fáradtak voltak, gyorsabban így nem nagyon tudtam volna már futni. Pár kanyar után már a Városliget szomszédságában voltam, ez biztatóan hatott. Ennek ellenére még közel sem jártam a táv végén. Sajnos a ligetben még egy 3 km-es kacskaringós kör várt rám. Nagyon nem volt hozzá kedvem…
A lendület azért még vitt, a felvezető motoros és bringás jelenléte ösztönzőleg hatott. 19 km-nél viszont nagyon besűrűsödött a mezőny, ráadásul az út teljes szélességét elfoglalták a kocogók. A felvezetők sajnos nem igazán tudtak nekem utat törni, ezért gyakran kénytelen voltam kerülgetni a versenyzőket, akik nem számítottak rám. Nagyon nem hiányzott ez így a végére, épp eléggé el voltam már csigázva. Ez nagy hiba volt a szervezők részéről (valószínűleg ezzel nem számoltak), jövőre remélem ezt jobban megoldják. Ez az utolsó 3 km-es szakasz talán még a szembeszeles-rakpartos szakasznál is kellemetlenebb volt: Pszichésen teljesen kikészültem a cikázástól, a tömegtől és a motor fül-süketítő dudálásától… A kátyús út pedig örökké kanyargott, soha sem akart végett érni. A legvégén már csak az órámat nézegettem. Az utolsó 2 km-en befejeztem a hajtást, a körülmények nem voltak erre alkalmasak, továbbá már tétje sem volt a dolognak. Csupán arra törekedtem, hogy ne fussak 71 percen kívül.
Egy nagy kanyar után a célegyenesbe értem, a fáradtság hirtelen elmúlt, szinte repültem. (Sajnos még itt is kerülgetnem kellett az embereket). Végül az első helyet megtartva, 01:10:44-es időeredménnyel szakítottam át a célszalagot. Ambivalens érzésekkel fújtam ki magam. Boldog voltam, hiszen megnyertem az első Vivicittá Félmaratont és futottam egy jó időt ebben az irdatlan szélben. A mögöttem lévő útra viszont nem szívesen gondoltam vissza. Mindenesetre nagy harc volt, az biztos! Hálás vagyok!
A verseny után rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, jól esett az elismerés. Szerepeltem TV-ben, a médiában sok helyen megjelentem. Jövőre lehet hogy újra rajthoz állok!