Atlétika MEFOB

Már tavaly is szerettem volna rajthoz állni az egyetemi országos bajnokságon, de akkor sérült voltam. Most azonban kifejezetten jó formában tudtam nekivágni az 5000 méteres síkfutásnak, ráadásul a nevezések alapján a győzelem is reálisnak látszott. Egyébként nem készültem direkt erre a versenyre, viszont az elmúlt hetek sorozatos versenyzései miatt nem volt gond az alkalmassággal. A győzelem megszerzése volt a célom, de egy jó időeredményt is szerettem volna futni (15 percen belül). Az első hely megszerzése végül nem okozott gondot, mivel igazán kemény ellenfél most nem jött el a versenyre. Végig az élen futottam, a táv második felében pedig már jelentős előnnyel tudtam haladni. Az első két kilométer nagyon könnyedén ment, de a gyors kezdés (2:55) után hamar beálltam egy kényelmesebb, 3 perces tempóba, ezért a táv felénél már éreztem, hogy ebből olyan nagy futás már nem lesz, ami az időeredményt illeti. A táv második felében pedig egyre inkább éreztem az erős szél akadályozó hatását – addig valahogy ez nem zavart különösebben. Az utolsó két kilométeren már eléggé lezsibbadtam, és a mozgásom se volt már valami jó. Sajnos egy kicsit lelassultam, mert nem éreztem már elég motivációt az erősítésre, amit egyébként elég nehéz lett volna kivitelezni ebben a szélben, húzóerő nélkül. Az utolsó két körön egy ponton elbizonytalanodtam, hogy mi van, ha valaki esetleg felfut rám – ezt a benyomást főként a felém irányuló szurkolások hangneme okozta. Az utolsó kör megkezdése után füleltem, hogy mikor szólal meg a második csöngetés – Hála Istennek, sokat kellett rá várni, tehát volt bőven előnyöm. Az utolsó egyenest azért még erősebben megfutottam, és végül 15:08-as idővel szereztem meg a MEFOB bajnoki címet! Furcsa érzés volt, hogy ilyen gyorsan véget ért a futam, mert mostanában azért inkább hosszabb versenyeken futottam. Az időeredmény egy kicsit zavart, mert a múltkori 5vös 5 annyira biztató volt. Sajnos most ezt egyedül nem sikerült a szélben megismételni. Ennek ellenére elégedett vagyok, és örülök, hogy a rendkívül sikeres ELTE csapat tagjaként én is tudtam egy MEFOB aranyat szerezni!

Radenci Félmaraton

 

A tavaszi versenyszezont nem szerettem volna úgy lezárni, hogy nem futok egy félmaratont -ami jelenleg a fő versenyszámom, ezért már áprilisban elkezdtem keresgélni egy megfelelő félmaraton után. Az előtérbe kerülő 10 km miatt csak májusi versenyekben lehetett gondolkozni, ami úgy általában nem túl kedvező, mert ilyen későn már kevés félmaratont rendeznek. Mindezek ellenére beneveztem a május 18-ai Radenci Félmaratonra (Szlovénia), ami egyébként AIMS hitelesítéssel is rendelkezik, tehát egy viszonylag színvonalas utcai futóversenynek mondható. Erre a versenyre kifejezetten nem készültem, de az elmúlt időszakban olyan jól sikerültek a versenyek, edzések, hogy alkalmasnak találtam a formámat egy jó félmaratoni teljesítményre. Szerettem volna egyéni csúcsot (68 percen belül) futni. Ezt egyébként elég esélyesnek láttam, de sajnos a körülmények most nem kedveztek a célkitűzésnek. A pálya rendben volt, és nekem különösen tetszett a vidéki, országúti jellege. Az időjárás azonban rosszra fordult: Az időre futást nagymértékben akadályozta az erős szél, ami a táv második felében szinte végig oldalról vagy szemből fújt. A végeredmény ezért nem lett valami fényes, de összességében azért egy jó futásnak tartom ezt a szereplést is: abszolút 6. lettem, 01:10:22-es időeredménnyel.

 

A bemelegítés kimondottan nem esett jól, de Hála Istennek a verseny elején ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Az első egy-két kilométer nagyon lazán ment, és talán túl erősre is sikerült. Próbáltam az elején figyelni a mezőny szerkezetét és közben elhelyezkedni a megfelelő tempóba. Sajnos hamar rájöttem, hogy az élmezőny nekem túl erős lesz, a mögöttem jövő futók pedig már eléggé lemaradtak. Az első 3 kilométert Bene Barnával futottam (9:14), aki ezt követően ellépett, hogy felfusson két szlovén futóra, akik még ennél is gyorsabban kezdtek (legelöl pedig két kenyai „sprintelt”). Így maradtam egyedül, és folytattam a 3:07 körüli tempót, ami a tervezett 3:10-nél is gyorsabb volt, de könnyedén ment, ezért nem lassítottam. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Bene és a két szlovén futó gyakorlatilag ugyanazt az iramot futják, csak 50-60 méterrel előbb. Úgy döntöttem, hogy felzárkózok, mert nem szeretnék végig egyedül menni, és kitudja, lehet, hogy még csillapodni fog a tempó (a szlovén futókat nem ismertem, ezért alulbecsültem a tudásukat). Nagy nehezen, úgy két kilométeren keresztüli erősítés révén sikerült felkapaszkodnom. Ehhez egyébként 5 és 6 kilométer között például egy 3:01-es kilométerre volt szükség… (5 km-es részidő: 15:25) A 6. kilométernél már beálltam negyediknek a sorba, és egy kicsit meg is tudtam pihenni. Aztán jött a játszadozás, és szinte már egy fartlek edzésen éreztem magam. A szlovénok edzője ugyanis biciklivel kísérte a versenyt, és adta a taktikai utasításokat. Az én jelenlétem minden bizonnyal zavarta őt, ezért egymás után háromszor is elrendelt egy beleerősítést. Elég rosszul esett, hogy miután nagy nehezen felzárkóztam a 3:08-3:10 körüli tempóra, még ilyen próbáknak is meg kellett felelnem. Sajnos a harmadik robbantás után már végleg leszakadtam róluk. Egyértelmű volt, hogy ők erősebbek, én pedig a 7. kilométerhez érve már kezdtem érezni a fáradtság első jeleit, ezért tudatosan visszafogtam magam. Az erős kezdés és a megpróbáltatások eléggé kiszívtak és a kedvemet is jócskán elvették, ezért egyedül nem tudtam már színvonalas iramot menni, sőt eléggé le is lassultam. 

 Így utólag felmerült bennem a kérdés, hogy miért csináltam mindezt? Miért nem kezdtem sokkal óvatosabban? A versenyen hirtelen kell taktikát kialakítani, és sokszor nehéz pontosan megítélni, hogy melyik variáció a célravezető. Érthető okokból nem akartam hagyni már az elején elmenni az élbolyt, hanem inkább „kóstolgattam” a mezőnyt. Emellett egyedül sem akartam futni (a tervezett átlag tempóhoz való ragaszkodás ezt eredményezte volna), de lassabban sem akartam futni (ez esetben lett volna kivel futni), mert egyéni csúcsot tűztem ki célul. Mindemellett olyan edzésmunkát végzek, ami mellett a gyors kezdés nem erőltet túlságosan meg. Nagyjából ilyen dolgokon gondolkoztam 8 és 10 kilométer között, miközben erős hátszelet élvezve, 3:20 körüli tempóval pihentem meg. Nem sokkal később utolért az első kenyai maratoni futó, és ezzel megvilágosodott bennem, hogy milyen taktikát is kellett volna választanom. 32:00-val értünk a 10 km-hez, annyi különbséggel, hogy én már drasztikus események sorozatán voltam túl, a kenyai futó pedig teljes lazasággal diktált egy egyenletes tempót. Na igen, egyértelmű, hogy az elejétől kezdve vele kellett volna futnom, de hogyan tudhattam volna ezt előre?! Hála Istennek, sikerült megkapaszkodnom az említett kenyain, aki 3:15-ös ezrekkel futott, még úgy is, hogy időközben a szélirány kezdett kedvezőtlenül alakulni. Olyan nagyon sok szélárnyékot nem biztosított az afrikai, ezért kezdett nehezemre esni a kapaszkodás. Időnként le is maradoztam egy pár métert, de ez a kenyai futó annyira rendes volt, hogy mindig bátorított, hogy ne szakadjak le. Ilyenkor a sarkára mutatott, hogy maradjak szorosan ott és egy-egy bátorító szóval is húzott maga felé. Nagyon jól esett, és örültem, hogy sikerült mentálisan és némileg fizikailag is megújulnom, bár az erősödő ellenszél miatt egyre kevésbé bírtam a menetelést. Minden egyes kilométer túlélésre ment. Nagyon kemény munkát jelentett számomra a kapaszkodás, de végül csak 15,5 kilométerig bírtam. (15 km – kb. 48:30 – még mindig egy egész jó alap!).

A leszakadás után egy kis ideig még sikerült viszonylag jó tempóban futnom, de aztán a pálya olyan egyenesekre fordult, ahol totális ellenszél fogadott, és ez jelentős lassulással is járt. Mindeközben kezdett igazán visszaütni a kezdeti gyors kezdés, ezért teljesen kifáradtam. Bevallom, ezen a ponton feladtam a versenyt, ami az időeredményt illeti. Már csak arra figyeltem, hogy a maradék 4-5 kilométert tisztességesen végigfussam. Egy-két kilométer bágyadt loholás után, a 18. km-hez érve elhatároztam, hogy a maradék kis erőmet összegyűjtöm, és megpróbálok 70 perc alá befutni, mert ez azért presztízskérdés. Egy másfél kilométer erejéig sikerült is összeráznom magam, de sajnos a pálya vége elég technikás volt (kisebb emelkedők, szeles szakaszokkal..), így a kísérlet most nem jött össze. Befutásnál azért zavart a 70 perccel kezdődő idő, de aztán hamar túltettem magam rajta. Hálás vagyok, hogy ilyen körülmények között is tudtam egy 6. helyezést szerezni. Nagy küzdelem volt ez a félmaraton, ami nemcsak tapasztalatszerzést, hanem jelentős fizikai-lelki erősödést is adott. Egyébként Benéék is csak kicsivel 68 percen belül futottak, de ha a kenyaival futok, akkor is csak egy 68 fél körüli időm lehetett volna. Mindezek tükrében megállapítható, hogy ezen a versenyen most sehogy se tudtam volna igazán jót futni. Végül is, ez most csak egy ráadás verseny volt, ezért nem vagyok csalódott. Ha ősszel lesz jó versenyzési lehetőség, akkor szerintem biztosan meg lesz az egyéni csúcs.

5vös 5km 2013 tavasz

Nyolcadik alkalommal álltam rajthoz az egyre népszerűbb „5vös 5km” egyetemi futóversenyen. Valószínűleg utoljára futottam ELTE-s színekben, így ez a futam most különösen fontos volt számomra. Mindenképpen szerettem volna ezt a korszakot egy kimagasló szerepléssel lezárni – egy pályacsúcs például nagyszerűen klappolt volna az alkalomhoz. Habár papíron sikerült ezt elérnem, a csúcs végül mégsem hozzám fűződik, mert Dani Áron barátom most is megleckéztetett a végső hajrában. Jó lett volna megnyerni ezt a versenyt, már csak azért is, mert az utóbbi időben Áron kolléga vette át az általam korábban elkezdett „aranyszerző” sorozatot, és ez már kezd unalmas lenni, tehát mindenképpen változásra van szükség ezen a téren. Egyébként nagy verseny volt, mert nagyjából egyforma állapotban vágtunk neki, és egy ideig nekem úgy is tűnt, hogy a merész kezdésbe Áron fog belebicsaklani. Ez nem jött be, így az utolsó egy kilométerre maradt a harc, amit a sereghajtó kocogók igazán megnehezítettek és egyben kiéleztek. A tusában elég jól helyt álltam, de az utolsó szakaszra érve egyszerűen már nem tudtam Áront lerázni, így hát maradt a célegyenes taktika, ami nekem kifejezetten nem kedvezett – kaptam is egy két másodperc hátrányt, és végül 14:28-as időeredménnyel zártam a futást. Az idei pálya sajnos rövidebbre lett vágva, így nem tudjuk pontosan a reális időeredményeinket, mindenesetre a körülbelül 100 méteres hiány számbavételével is egy stabil 15 percen belüli eredmény könyvelhető el. A pályacsúcs már egy nehezebb ügy – de hát az elmúlt idők során többször is változott a pálya, így a hitelesítés nem volt szigorú. Örültünk Áronnal, hogy egy edzés keretében is ilyen jól tudtunk szerepelni. Ez mindkettőnk számára biztató volt, és azt hiszem a soron következő 5vös 5-ökhoz pedig komoly inspirációt adott.

10 000 m-es OB

A tavaszi versenyszezon kiemelt versenye számomra a 10 000 méteres Országos Bajnokság volt, amit idén is április utolsó hétvégéjén, a Vasas pályán rendeztek meg. Ezúttal még félmaratont se futottam a bajnokság előtt -mondjuk ebben az alapozás eltolódása is szerepet játszott. Habár inkább utcai futónak tartom magam, a 10 000 méter még azért elég közel áll hozzám, illetve kikerülhetetlen feladat is, hogy ezen a távon gyorsuljak. Mindezek tükrében elég komolyan készültünk a 25 körös megmérettetésre.

Idén szerettem volna egy percet javítani az egyéni csúcsomon (31:09), ami az elvégzett edzésmunka fényében nem is tűnt lehetetlennek. Habár mennyiségre még most sem futottam igazán sokat, a 3 perces tempó ritmusa könnyedén ment, amihez még a viszonylag jó monotonitástűrő képességem is hozzájárult, mint esélynövelő tényező. Szóval ezt a versenyt inkább minőségi szempontból közelítettük meg (egyébként máskor is ez jellemző): Jól éreztem magam egy adott iramban, azt viszont nem tudtam reálisan megítélni, hogy ezt a tempót vajon meddig fogom bírni. Így utólag nézve azért túlkapás volt a tervem. Sajnos közel sem sikerült úgy a bajnokság, ahogy szerettem volna. Részben a taktikai bakik, részben a még nem elég érett edzettségi állapotom miatt a 30 perc körüli eredményt nem tudtam teljesíteni. A próbálkozás végül inkább csak erőlködés volt, ezért a verseny végére nagyon elfáradtam és sajnos le is lassultam. Kellemetlen élményként maradt meg bennem ez a futás, de azért hálás vagyok, hogy még így is sikerült az U23-asok között megszereznem a bronzérmet, sőt a gépi mérés szerint közel egy tizedmásodpercet még javítottam is! (tehát idén is 31:09-et mentem)

A rajt után hamar felzárkóztam az élbolyhoz. Az első körünk elég laza is lett, ezért Szabó Sanyiék átvették a vezetést, hogy legyen egy 3 perces iram az élbolyban. Fel is sorakoztunk úgy hatan-heten, akik erre a tempóra vállalkoztunk. Az első két-három kilométer elég ambivalens érzésekkel töltött el. Viszonylag könnyedén ment a futás, de elég változékony volt az iram, a harmadik kilométernél pedig már nagyon kellett figyelni, mert előjöttek ez első kényelmetlen benyomások. Ezt követően pedig egy hirtelen robbantás következett, amiről az előttem haladó Koszár Zsolttal jól le is maradtunk. A Szabó Sanyi, Józsa Gábor, Kovács Ádám alkotta élboly egy 10-15 méterrel lépett el tőlünk. Döntés elé kényszerültem: Most akkor vagy maradok ebben a helyzetben és diktálom a saját erőviszonynak megfelelő iramot (az elkezdett tempó ugyanis túl feszesnek tűnt), vagy pedig ragaszkodok az eredeti elképzeléshez, és tartom a 3 perces iramot. Tavalyelőtt például az első verziót választottam, ami akkor még jól is sült el, és amúgy hosszútávfutóként rám inkább ez a taktika jellemző. Most azonban vállaltam a keményebb utat. A közönség egyértelműen ebbe az irányba inspirált, másfelől még nem voltam annyira fáradt, hogy ne tudjak felzárkózni. Neki is kezdtem az araszolgatásnak, ami jóval nehezebb feladatot jelentett, mint arra előzőleg számítottam. Gyakorlatilag egy kilométeren keresztül kellett 3 percesnél valamivel gyorsabban szaladnom ahhoz, hogy utolérjem az élbolyt. Hála Istennek sikerült az akció, ugyanakkor nagyon sok erőt vett ki belőlem. Amikor mögéjük kerültem, akkor szerettem volna kicsit megpihenni, de itt nem volt erre lehetőség. „Robotolni” kellett tovább. Az 5 kilométerünk egyébként 15:12 lett, ami meglepett, mert keményebbnek érződött (változékony iram miatt), viszont ez azért még egy jó alapot jelentett egy gyors 10 km-hez. 

A hatodik kilométer környékén megint volt egy rántás az élbolyban, amit szintén nem sikerült kellőképpen kezelnem. A kisebb leszakadásom ezúttal stabillá vált. Elsősorban fizikailag volt megterhelő a helyzet, de kétségtelenül mentálisan sem tudtam megfelelően helyt állni. Talán az előző eset kellemetlensége rendített el attól, hogy továbbfussak a leggyorsabbakkal. Sajnos ez a törés rányomta a bélyegét a további szereplésem egészére. Sokféle inger és befolyás vett körül, így végül leuralt az a bizonyos fizikai-mentális lebénulás, ami minden távfutónak a réme. Innentől kezdve már nem sok mindenre emlékszem. Arra még igen, hogy rápillantottam a körszámlálóra, és sanyarúan állapítottam meg, hogy még 8 kör van hátra… Azért az elég soknak tűnt ebben a zsibbadt állapotban. Közben a közönség nagy elszántsággal drukkolt nekem, ami most elég furán hatott, mert egyelőre azon igyekeztem, hogy valahogyan végigfussam ezt a versenyt. Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy egy üldöző boly robog a sarkamban. Valahogy nem számítottam erre. Talán jó lehetőség lett volna egy kiegyenlítésre, ha elfutok velük, de annyira fáradt állapotban voltam, hogy csak egy fél kört tudtam velük loholni. Ők (Minczér Albert, Szögi István, Farkas Dáriusz) egy egészen más dimenzióban mozogtak: egy óvatosabb kezdés után kezdtek erősíteni, és éppen az önfeledt hosszú hajrájukat kezdték vívni. Az én helyzetképem pedig pont az ellenkezőképpen festett… Valahogy aztán az utolsó körök is lementek, az utolsó 600 méterre pedig még kicsit erősíteni is tudtam. Végül az abszolút 8. helyen, az utánpótláskorúak között harmadikként, 31:09-el értem célba. Jó érzés volt túl lenni rajta! Nem voltam túlságosan feldobva, de a versenyt követően inkább a pozitív oldalát ragadtam meg az esetnek. Hála Istennek, hogy egyáltalán végig futottam, és ha úgy vesszük az a 3:10-es tempóra való lelassulás még azért nem a vég… :)