A márciusi külföldi megmérettetések után
hazai pálya felé vettem az irányt. A berlini verseny után két héttel (április
13.) került megrendezésre a Vivicittá Városvédő Futóverseny, aminek a 10
kilométeres távjára én is beneveztem. Berlin után már alig vártam, hogy újra
átélhessem a tömegfutóversenyek nagyszerű hangulatát. Természetesen az is benne
volt a várakozásomban, hogy ezúttal a mezőny legelején végezhessek, amire azért
itt Budapesten jóval több esélyem van. Tavaly ugyebár 2. lettem ugyanezen a
távon, ezért most logikus lett volna az aranyra menni, ugyanakkor idén erősebb
mezőny állt össze, így nem volt egyszerű dolgom. Az első helyezésre az aktuális
papírformák alapján nem volt reális esélyem, hiszen az olimpikon Kovács Tomi,
valamint Józsa Gábor is rajthoz állt. Ráadásul egy héttel a verseny előtt egy
kisebb betegség ért engem, ami miatt 3 napot teljesen ki kellett hagynom, utána
pedig egy kisebb náthával kellett gyorsan formába jönnöm. A versenyre azonban
kifejezetten jól lettem, viszont nem tudtam, hogy pontosan mire leszek képes. A
verseny előtt beszélgettem Józsa Gáborral, aki egy korábbi sérülés miatt gyenge
formáról számolt be. Úgy gondoltam, hogy most akkor őt jó lenne esetleg
megfogni, mert az mindenképpen nagy „skalp” lenne. Nekem egy kicsit gyengébben
ment a versenyzés a tervezettnél, Gábor pedig ellentmondásosan jól ment, így ez
a kísérlet most nem jött össze. Ennek ellenére nincs okom a panaszra, mert
sikerült megszereznem a 3. helyezést, ráadásul fél perccel jobb idővel értem
célba, mint tavaly (mostani időeredményem: 31:21).
Az időjárás szinte tökéletes volt, úgy
19 fok környékén mozgott a hőmérséklet, és szél is csak a rakparton fújt
valamennyi. A megfelelő bemelegítés és a hangulatos rajtolás után azonnal az
élbolyba sorakoztam, szorosan Kovács Tomi mögé. Meglehetősen jól ment a
futómozgás, és az sem viselt meg különösen, hogy az első kilométerünk kereken 3
percre sikeredett. Igazán hangulatos volt a verseny, mert egész sok futó jött
még közvetlenül mögöttünk, és a Margit-sziget pedig tele volt szurkolókkal. A
Margit-hídra kiérve is lazán ment minden, de éreztem, hogy figyelni kell a
takarékosságra, mert a tempónk csupán 3:04-es iramra „lassult”.
A második
kilométer után Tomi jelzésére én is átvettem a vezetést. Természetesen így
korrekt a dolog, mindez pedig még nem esett nehezemre, meg amúgy is pont ezt a
tempót tervezetem be előzetesen magamnak. Ez után a nagyszerűen felújított
Kossuth-tér környékére értünk, ahol jó kacskaringós útvonal nehezítette a
dolgunkat. Itt még abszolút biztonságosan tudtam futni, de azért már éreztem,
hogy nem egy olyan egyszerű ezt a tempót tartani, mint ahogy elkezdtük.. Ahogy
kikeveredtünk ebből a kanyarok sűrűjéből, és elhagytuk a 4. kilométert is, vészesen
jelentkezni kezdtek a fáradtság első jelei. Mindeközben Tomi kisebb
beleerősítéseket iktatott a futásba, mert Ő nyílván az első helyezésre
törekedett, a sebesség pedig láthatóan nem jelentett számára problémát.
Mindeddig Józsa Gábor mögöttem szuszogott, ezért azt hittem, hogy ha elém kerül
is, akkor sem fog jelentős mértékben megelőzni. Hát ez nem így történt. Az 5.
kilométer környékén (részidőnk nagyjából 15:20 volt!) kezdtem egy picit
lemaradozni a Tomitól (rakpart – kisebb széllel), erre Józsa Gabi hirtelen
beelőzött – nyilván nem akart egy kicsit sem leszakadni. Ez felettébb
meglepett, és gyors felzárkózásra késztetett. Itt azonban éreztem, hogy nekem
ez most már túl heves iram. Valahogy a légzésem terheltté vált, és a mozgás sem
volt már annyira dinamikus. Vélhetően a korábbi nátha hatása jelentkezett,
ráadásul az orrüregem még a verseny napján se volt kellőképpen kitisztulva. Miközben
szenvedve szakadtam le az élbolyról a rakpart közepén, eszembe jutott a tavalyi
Vivicittá szereplésem, ahol egy hasonló holtpont után fordultak jóra a dolgok.
Ez némiképp megerősített szellemileg, lelkileg, de azért éreztem, hogy itt most
gyorsabban kell szaladni, ezért a 3. hely bebiztosítása kezdett reálissá válni.
Sajnos két kilométer alatt már majdnem 100 méter hátrányt összeszedtem, ugyanakkor
a tempó mérséklődése révén tudtam egy kis erőt tartalékolni a tisztességes
befejezéshez. Nem volt egyszerű dolgom, mert a triatlonos Tarnai Laci nem
sokkal utánam következett, a mérsékelt iramom pedig azért mégiscsak 3:10-12
volt. Hála Istennek annyira mindenképpen meg tudtam újulni, hogy a Margit-hídon
visszafutva még előnyt is szerezzek a 4. helyezetthez képest, a Margit-sziget
utolsó másfél kilométerén azonban egy kicsit már kiengedtem, mert éreztem a 3.
helyezés biztonságát, a futás pedig nagyon nem esett jól a korai holtpont
miatt. Az utolsó kilométer idén is nagyon lassan telt, de egyszer ez a futás is
véget ért. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen előzmények után is hamar ilyen jó
formába tudtam jönni! Idén tehát bronzérmet szereztem 31:21-el (3:08-as ezrek),
előbb-utóbb pedig remélem meg lesz az aranyérem is!