Nike Félmaraton OB 2013

A Nike Budapest Félmaraton eddig is az egyik kedvenc versenyem volt. Ez a preferencia csak tovább erősödött, hiszen az idei futásom egy igazán jó eredménnyel zárult. Harmadszorra is sikerült megnyernem az U23-as országos bajnoki címet, továbbá az időeredményem javításában is jelentős előrelépést tudtam tenni. Az abszolút versenyben 7. a felnőtt bajnoki mezőnyben 5., az U23-as korúak között pedig 1. helyezett lettem, 01:06:53-as új, egyéni csúccsal. Egyébként csupa maradandó emlék fűződik ehhez a futóversenyhez: Itt futottam életemben először félmaratont (2007 – 01:24:32), amit sorozatos javítások követtek (2008 -01:21:04, 2009 – 01:15:41, 2010 – betegség miatt kihagytam, 2011 – 01:09:28, 2012 – 01:08:43). Az utóbbi két évben kicsit lassabb ütemben haladt az időjavítás, mint ahogyan azt korábban szerettem volna. Úgy látszik, mostanra sikerült megérnie annak az időeredménynek, amely folyamatosan alakult a lábaimban. Így utólag nézve ez teljesen érthető, hiszen az elmúlt három évben a félmaratonhoz szükséges futómozgás elsajátítása és a gyorsasági állóképesség fejlesztése állt az edzésmunkám középpontjában, és eközben a mennyiség csak lassacskán emelkedett. Örülök tehát, hogy a hosszú felkészülés után sikerült eljutnom erre a szintre!

A nyári felkészülésem egyébként kifejezetten jól sikerült. Ezúttal is direkt versenyszünetet tartottam, és egy kisebbfajta alapozást végeztem, amelyben a hosszú futások egyre kisebb megterhelést jelentettek. Úgy érzem az időzítés is elég jó lett, ezért már nagyon vártam ezt a futást.

Az idei bajnokságon elég erős mezőny gyűlt össze: Majdnem mindenki benevezett, és sokan voltak most igen jó formában. Ennek kimondottan örültem, mert nekem (az előző évekhez hasonlóan) az időjavítás volt a fő célom. Egyébként már tavaly is ideális élboly alakult ki ezen a versenyen, csak akkor még nem voltam elég erős ahhoz, hogy azt az élharcot elviseljem. Most azonban alkalmasnak éreztem magam az élbolyozásra, ezért elhatároztam, hogy ha az alap-tampó most is 3:10 körüli lesz, akkor mindenképpen kapaszkodni fogok, még akkor is, ha fartlek-szerű robbantásokra kerül sor. 

A futás tökéletesen indult: egy lassabb bevezető kilométer után beállítottuk magunkat a 3:10-es iramba, ráadásul a vártnak megfelelően méretes élboly alakult ki! Két külföldi (egy olasz és egy svájci futó) vállalta el a vezetést, majd szorosan követtem őket a többi magyar versenyzővel (Kovács Tamás, Koszár Zsolt, Józsa Gábor, Kovács Ádám, Nagy Tamás, Farkas Dáriusz és egy kenyai futó is)! Az első 5 kilométeren talán túl elől mentem, ezért nem sikerült elég takarékosan futnom. Kicsit jobban elfáradtam a kelleténél, ezért mindenre nagyon oda kellett figyelnem. Emellett a rajt előtti sietségben kisebb hibákat is elkövettem (utolsó frissítés, pisilés elmulasztása), amelyek a táv első felében hátráltatták a futás könnyedségét. Habár jó ütemben haladtam, és a boly közepén is jól meghúzódtam, mégis 5 és 8 kilométer között volt egy kellemetlen holtpontom, amelyen csak nagy harcok árán, de csodálatos módon sikerült átbillenem. Egyre gyorsabbnak éreztem a hajtást és a légzésem is csapongani kezdett. Ezek után következett a kétségbeesés előszobája, amelyet negatív gondolatok cikázásával tudnék jellemezni. Egy pillanatra fel is vettem a vesztes identitást, de azért még bőven volt annyi fizikai erőm, hogy ezt magamtól is legyőzzem. Mindeközben átvette a vezetést Henry Kemboi kenyai futó, amely egy látványos robbantással járt. Egy kis időre darabokra is hullott a boly, de aztán újra összeálltunk. Még egyszer lejátszódott egy hasonló jelenet, de végül egyben maradt a társaság, a kenyai pedig stabil fölényre tett szert. Úgy tűnt, hogy senki sem akar tempót váltani, mert elég gyorsan megyünk és egyébként is sok van még hátra. Az akciók túlélése számomra jelentős sikerélményt jelentettek, amelyek a holtpont leküzdésében pozitív szerepet játszottak. Továbbá most hogy újra stabillá vált a futásunk, oda tudtam figyelni a rendezett mozgásra, légzésre is, a belső imaharcom pedig lelkileg-szellemileg is rendbe tett. A Gellért-tér felé közeledve kifejezetten jó állapotba kerültem. A sok szurkolás is sokat segített (külön köszönet Mura-Mészáros Csaba személyes drukkolásáért, ami valami miatt nagyon megfogott!), és az is tetszett, hogy a Szabadság-híd körüli szintemelkedést visszafogott iramban futottuk, így meg tudtam egy kicsit nyugodni. A pesti rakpartra újult erővel és nagy élvezettel indultam neki. Ez az a rész, amit egyedül szinte lehetetlen ilyen tempóban megtenni, ezért nagyon megbecsültem azt, hogy ilyen jó bolyban futhatok. Innentől kezdve arra törekedtem, hogy minél szorosabban, minél gazdaságosabban, a lehető legtöbb ideig a bolyban maradjak. Itt már nem is néztem az órámat, mert a száguldásunkból ítélve tudtam, hogy rendben vagyunk (a 10 km-es részidőnk amúgy 31:28 volt). Azért volt még egy kis feszültség a légkörben, hiszen a többiek a dobogóra hajtottak - ehhez viszont túl sokan voltak. Simán lehetett volna tehát még iramváltás, de Hála Istennek maradt az egyenletes robogás. Ezután elég hamar teltek a kilométerek, én pedig egyre inkább megszoktam a ritmust, így nem is fáradtam már el jobban. Pikk-pakk oda is értünk a 14,5 kilométeres fordítóhoz, ami már önmagában nagy sikerélményt jelentett, mivel úgy gondoltam, hogy a hátralevő részt adott esetben már egyedül is össze tudnám hozni. A lábaim viszont olyan jól mozogtak még, hogy nem okozott gondot a további „kapaszkodás”. 16 km körül, a Parlament környékén kezdtem a mennyiségtől elcsigázottá válni, de valahogy olyan automatizmus alakult ki a futásomban, hogy nem is tudtam volna leszakadni. A Nyugati felüljáróhoz közeledve azonban kezdtem érezni azt a motivációs különbséget, ami köztem és a többiek között van. Ők még frissebbek voltak, és éppen kezdték „élesíteni a fegyverüket” a sorsdöntő hosszú hajrához. Ezzel szemben én örültem, hogy egyáltalán még itt vagyok, és azon gondolkoztam, hogy ezt még meddig bírom… A felüljárót még viszonylag könnyedén megmásztam, az ezt követő lejtő pedig egészen a 18. kilométerig elröpített. A nagy kanyargó előtt viszont kijött rajtam a fáradtság, ezért leszakadtam a bolytól és nekikezdtem a saját harcomhoz. Sajnos a lendület jócskán megtört, ezért visszalassultam 3:20-ra… 

Ugyanakkor úgy számoltam, hogy az utolsó három kilométert még így is meg lehet oldani. Sajnos ez a végső szakasz nagyon lassan telt, és sokkal rosszabb élmény is volt az előző szakaszokhoz képest. Megint csak mentális küzdelembe fordult a futóverseny: Megalkuvó, engedményeket követelő gondolatok környékeztek meg, de tudtam, hogy a jó időeredményt nem szabad itt a végén elrontani. Inkább összeszedtem a maradék erőmet is, és próbáltam minél kisebb lassulással célba érni. Az utolsó 500 méternél valamelyest megkönnyebbültem, de itt már azt hittem, hogy 67 eleje lesz „csak” a futásomból. Ekkor azonban Anikó néni biztatóan drukkolt, hogy „gyerünk, meg lesz a 66 perc”. Nem tudtam megítélni, hogy még pontosan hány méter van hátra, mindenesetre ráerősítettem, amennyire tudtam. Aztán az utolsó 150-en, amikor a jelző óra 66 felet mutatott, akkor hirtelen nagyon megörültem, mert én azt hittem, hogy rosszabbul állok… Lenyomtam tehát a végére egy nagy sprintet, és nagy örömmel értem be a 01:06:53-as egyéni csúcsommal. Hálás vagyok Istennek, hogy végig támogatott a 21 km során. Nagy köszönet jár Szabó Imre edzőmnek és az ideális körülményeket biztosító versenytársaimnak is! Gratulálok edzőtársaimnak, akik nagyszerű eredményeket értek el! Csapatban bronzérmesek lettünk a felnőttek között (Dani Áron – 70:49, Boross Gábor – 73:26!), és aranyérmesek az U23-as csapatban (Áron, Vitárius Bence – 76:54). Mostanra a BEAC hosszútávfutásban is jelentős tényezővé vált bajnoki szinten, ami egy új fejezet kezdetét jelentheti!