Április 21-én rendezték meg a
Vivicittá városvédő futást, amelynek 10 kilométeres távján én is rajthoz
álltam. Habár különösebben nem készültem erre a versenyre, mégis egy lényeges
állomásként szerepelt a tavaszi versenyszezonomban. Fontosnak éreztem, hogy utcai
futóként részt vegyek Budapest egyik legemblematikusabb futóversenyén, és
lehetőleg dobogóra is kerüljek. Hála Istennek sikerült szépen helyt állnom, így
végül az abszolút 2. helyezést értem el.
A verseny előtti napjaim elég zsúfoltak
voltak (szakdolgozatírás, ügyintézés…), így a versenyre érkezésemkor nem a
frissesség, hanem inkább e felüdülés igénye volt meghatározó. Próbáltam ezért
amolyan rekreációs oldalról megközelíteni a helyzetet, persze a tervezett
3:10-es tempót ez nem zárta ki. A bemelegítésem kifejezetten jól sikerült, a
hangulat is kellően felrázott. A rajtnál népes élmezőnyre lettem figyelmes, de
ez csak még nagyobb kedvet adott a futáshoz. A rajtolást követően hamar előre
futottam, és Radics Csabával vezettük fel az első három kilométert. A kezdés
számomra kiegyensúlyozott, a tervezettnek megfelelő tempójú volt. Éreztem, hogy
habár sokan jönnek még mögöttem, a verseny egyik domináns résztvevője lehetek.
Mozgásilag és erőnlétileg könnyedén ment a futás, viszont a zaklatott
idegállapotom miatt a taktikázás és a versenyhelyzet eléggé megterhelt. Ehhez
hozzájött még a meleg és az erős napsütés is, ami az elhúzódó tél miatt
meglehetősen szokatlan és nehézkes volt.
A táv feléhez érve meg is tört a lendületem, szó szerint holtponthoz érkeztem. A kezdeti könnyedség után nem igazán értettem ezt a változást, mindenesetre előre engedtem az élboly többi négy tagját, hogy megpihenhessek egy kicsit. A tempó azonban folytatódott, én pedig még rosszabbul kezdtem érezni magam. Kicsit elgondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy ez azért indokolatlan, és ennek nem kellene így lennie. Még mielőtt átadtam volna magamat a teljes kétségbeesésnek, gyorsan imádkozni kezdtem a megújulásért, és tapadtam az élbolyhoz, nehogy leszakadjak. Időközben a tempó valamivel lassabb lett (a többiek sem érezték már magukat túl jól), és nem sokkal később megjött felülről a friss erő is. A hetedik kilométer környékén meglepő módon kezdtem felfrissülni, végül valóságosan megújultam! Olyan könnyedén kezdtem el lépegetni, hogy szinte már előzni is bírtam volna. Egy kilométert még azért vártam, hogy elég erőm legyen majd a tervezett hosszú hajrához. A 8. kilométer után ugyanis volt egy emelkedős szakasz (Margit-híd eleje), ahol határozottan elléptem a többiektől. Az akció jól sikerült, hiszen egyedül Kovács Ádám tartott velem, aki hegyi futó lévén valószínűleg nem sok terhet érzett a tempóváltásban. A hajrámnak most kedvezett a Margitszigetre hosszan benyúló lejtő, viszont az utolsó bő egy kilométer egy monoton, egyenes úton haladt végig, ami sohasem akart véget érni. Kezdtem fáradni, mivel 3:05 körüli tempót diktáltam, viszont a vezetői pozíció megtartását reálisnak láttam. Sajnos azonban ellenfelemet nem sikerült eléggé leszakítani, ezért az utolsó 200 méteren felfutott rám. Keményen futottam tovább, de a hajrában végül alul maradtam. Akkor egyébként valahogy úgy voltam az egésszel, hogy a korai holtpont tükrében ez a második hely is egy csoda. Talán ezért sem tudtam a végén még egy lapáttal rátenni. Így utólag nézve azért mindenképpen hálás és elégedett vagyok, persze élénken mozog bennem az a vágy, hogy a hajrá képességemen még fejlesszek. Emellett törekednem kell e gyors regenerálódásra is, hiszen jövő héten 10 000 méteres Országos Bajnokság lesz, ahol szeretnék egy jót futni!
A táv feléhez érve meg is tört a lendületem, szó szerint holtponthoz érkeztem. A kezdeti könnyedség után nem igazán értettem ezt a változást, mindenesetre előre engedtem az élboly többi négy tagját, hogy megpihenhessek egy kicsit. A tempó azonban folytatódott, én pedig még rosszabbul kezdtem érezni magam. Kicsit elgondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy ez azért indokolatlan, és ennek nem kellene így lennie. Még mielőtt átadtam volna magamat a teljes kétségbeesésnek, gyorsan imádkozni kezdtem a megújulásért, és tapadtam az élbolyhoz, nehogy leszakadjak. Időközben a tempó valamivel lassabb lett (a többiek sem érezték már magukat túl jól), és nem sokkal később megjött felülről a friss erő is. A hetedik kilométer környékén meglepő módon kezdtem felfrissülni, végül valóságosan megújultam! Olyan könnyedén kezdtem el lépegetni, hogy szinte már előzni is bírtam volna. Egy kilométert még azért vártam, hogy elég erőm legyen majd a tervezett hosszú hajrához. A 8. kilométer után ugyanis volt egy emelkedős szakasz (Margit-híd eleje), ahol határozottan elléptem a többiektől. Az akció jól sikerült, hiszen egyedül Kovács Ádám tartott velem, aki hegyi futó lévén valószínűleg nem sok terhet érzett a tempóváltásban. A hajrámnak most kedvezett a Margitszigetre hosszan benyúló lejtő, viszont az utolsó bő egy kilométer egy monoton, egyenes úton haladt végig, ami sohasem akart véget érni. Kezdtem fáradni, mivel 3:05 körüli tempót diktáltam, viszont a vezetői pozíció megtartását reálisnak láttam. Sajnos azonban ellenfelemet nem sikerült eléggé leszakítani, ezért az utolsó 200 méteren felfutott rám. Keményen futottam tovább, de a hajrában végül alul maradtam. Akkor egyébként valahogy úgy voltam az egésszel, hogy a korai holtpont tükrében ez a második hely is egy csoda. Talán ezért sem tudtam a végén még egy lapáttal rátenni. Így utólag nézve azért mindenképpen hálás és elégedett vagyok, persze élénken mozog bennem az a vágy, hogy a hajrá képességemen még fejlesszek. Emellett törekednem kell e gyors regenerálódásra is, hiszen jövő héten 10 000 méteres Országos Bajnokság lesz, ahol szeretnék egy jót futni!
