Téli felkészülés 2013

Röviden szeretnék beszámolni a téli szezonról. Nekünk, hosszútávfutóknak ez egy kevésbé eseménydús időszak, éppen ezért sem születtek bejegyzések a blogon. Persze lehetne írni a felkészülés apróbb mozzanatairól is, például az edzésekről. Elvileg a sportblogom ezt is célul tűzte ki, de az elmúlt egy-két évben a növekvő elfoglaltságaim miatt a blog fókusza már inkább csak a versenybeszámolók területére terjedt ki. Természetesen az igény részemről meg van a tartalom feltúrbózására, így remélhetőleg majd a gyakorlatban is újra el tudok mozdulni ebbe az irányba. A téli időszakban egyébként már egy jó ideje nem szoktam versenyezni. A fedett pályás atlétika versenyek már nem vonzanak, és hát a leghosszabb 3000m is túl rövid nekem. Emellett inkább az értékes edzések gyűjtésére koncentrálok, hogy a tavaszi megmérettetésekre jól felkészült legyek. Ezt a folyamatot nem igazán érdemes versenyekkel megtörni. Ráadásul az elmúlt évek során arra lettem figyelmes, hogy egyre kevesebb versenyen indulok. Szerintem ez nem véletlen, hiszen ha az ember fejlődik és komolyabb szintekre ér el, akkor már visszafogja a versenyzés mennyiségét. Én is az utóbbi szezonokban már csak a fő versenyekre, bajnokságokra koncentráltam, és néhány építő jellegű kiegészítő versenyt illesztettem bele a naptárba. Persze, a visszaesés hátterében a sérülések is állnak, de a versenyzést illetően alapvetően már átálltam a távlati módszerre.

Visszatérve, a mezei versenyszezon után tartottam egy három hetes teljes pihenőt. A mezei versenyeket ugyanis egy térdsérüléssel küszködve csináltam végig, ezért érdemesnek láttam, hogy a fájdalmat gyökeresen kiirtsam egy ilyen drasztikus pihenővel. Aztán január elején kezdtem újra edzeni. Hála Istennek, az említett térdem teljesen rendbe jött, és a kondícióm se romlott jelentősen. Érdekes módon azonban, a másik térdem fájni kezdett, sőt ezt már a pihenő közben is észrevettem. Emiatt csak fokozatosan növeltem az intenzitást, de egy idő után megállapítottam, hogy annyira nem vészes a dolog, lehet vele edzeni, és szerencsére sokat enyhült is. Január közepétől egy elég színvonalas edzésmunkát tudtam elkezdeni. Különösen a résztávos edzések terén mozdultam nagyot. Mind intenzitásban, mind mennyiségben emeltük a szintet. Az intenzívebb hosszú futásokat viszont csak később kezdtem el. Időközben pedig sífutással egészítettem ki az alapozást. Januárban egy hétvégére kimentünk Ausztriába, ezt követően pedig pár alkalommal Normafán is lécre álltam. Ezután pedig eljött az első megmérettetés: Jeruzsálem maraton (10 km) – március 1. Ez a nagyszerű verseny sportszakmailag még csak felvezető jellegű volt (ezért is mentem rövidebb távon), és inkább szellemi tartalmat hordozott. A viszonylag rövid felkészülés ellenére azonban nagyon jól sikerült, a következőkben olvashattok is róla beszámolót!

Egy kis sífutás..

Ebben a téli szezonban még nem álltam lécen, mivel az elmúlt pár hetet pihenéssel töltöttem, és megfelelő havas körülmények sem voltak a lakókörnyezetemben. Tegnap este azonban kíváncsiságból kinéztem a tőlünk pár száz méterre fekvő budatétényi golfpályához, hátha lehet csúszkálni rajta. Ugyan mindössze 2-3 centis hó maradt, de az teljesen meg volt fagyva, így kiválóan lehetett sífutni a golfpálya egyenletes (amúgy rövid füves, valamint kavics és göröngy mentes) pályáin. Nem gondoltam volna, hogy egy köpésre otthontól ennyire jó viszonyok fogadnak. Ma délután újra kinéztem, hogy dokumentáljam a helyzetet. A nap folyamán tovább vékonyodott a hóréteg, de ahogy a felvételek is bizonyítják, még így is remekül lehetett síelni rajta..

2012 - összesítés

Mezei EB 2012

A Mezei OB után pár nappal, kihirdetésre került a mezei EB válogatott csapat. Az Országos Bajnokságon elért eredményem alapján engem is beválogattak, ami mindenképpen megtisztelő számomra. A sérülésem miatt egy ideig még vacilláltam, hogy induljak-e, de aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább a részvétel felé kezdett billenni a dolog. A térdfájás ugyan nem szűnt meg, de egy könnyített edzésmunkával azért sikerült konzerválnom magam a versenyig. Emellett a bajnokság hangulata egyre inkább megfogott, ezért végül úgy döntöttem, hogy akármilyen hiányos is a felkészülésem, futok egy jót, mert ezt az élményt semmiképpen sem szeretném kihagyni. És valóban, egy ilyen Európa Bajnokság annyira emlékezetes szokott lenni, hogy annak pozitív hatása hónapokig is eltarthat. Úgy éreztem, erre a hajtóerőre most is szükségem lesz. Végül fontosnak tartottam azt is, hogy a magyarországi rendezésű EB-n, én is képviseljem Magyarországot. Igazán csalódás lett volna, ha a pálya széléről kellene végignéznem a versenyt…

A versennyel kapcsolatban nem voltak különösebb elvárásaim, bár a tavalyinál mindenképpen jobbat akartam futni. Aztán ahogy beköszöntött a télies idő, esélyeimet kedvezőbbnek véltem. Úgy gondoltam, hogy a havas pálya majd lassítja a tempót, így inkább a körülményekkel kell majd megbirkózni, ami jelen esetben nekem előnyösebb lehet. Az elmélet talán megállja a helyét, a gyakorlatban azonban már mást tapasztaltam…

 

Életem egyik legnehezebb versenye volt a december 9-én, a szentendrei Skanzenben megrendezett Mezeifutó Európa Bajnokság. Összességében egyébként nem sikerült rosszul, bár én egy kicsit azért jobbat szerettem volna. A kb. 100 fős mezőnyben a 77. helyezést szereztem meg az U23-as korcsoportban. A versenyem amúgy csak nagyon kis részben alakult az előzetes terveknek megfelelően. Végeredményben inkább egy küzdelemről beszélhetünk, ahol nem sok helye volt a játéknak, gondolkodásnak, de még az élvezetnek sem, mert a futás nagyrészt egy fog összeszorításról szólt.

 A bemelegítésem egész jól sikerült, bár az öltözést kissé elrontottam, mert a végére már beleizzadtam. Aztán elérkezett a call-room és az ezzel járó sürgés-forgás, ami olyannyira felturbózta az adrenalin szintemet, hogy a térdfájásom teljesen eltűnt és a hideget sem éreztem (igaz, a mezőny átlagánál jobban felöltöztem). A rajtolás idén is izgalmas volt, de a harcba most nem folytam bele, mert óvatosan akartam kezdeni. Ezt be is tartottam, de még így is rohanni kellett rendesen. A 8 km-es távunk 4 kicsi, és 4 nagy körből állt. A kis körök végére gyakorlatilag el is fogyott mindenfajta komfortérzésem. Az első 2 kilométer tehát a mezőny végén futva is nagyon sok energiát ki vett belőlem. Elég rossz érzés volt így nekivágni a 4 nagy körnek, ami igazából a verseny lényegét jelentette. Ennek ellenére azért még volt bennem lendület, és úgy éreztem, meg tudom majd valósítani a felzárkózó taktikámat. Érdekes módon, Áront a kis körök során lehagytam. Valahogy, nem akartam még jobban lemaradni, mert így is elég hátul voltam már… 

Az első nagy körben igazán jól ment a hosszú emelkedő, majdnem 10 embert meg is előztem. Ekkor még azt hittem, hogy ezt a műveletet a következő körökben is el tudom majd játszani. Hát, sajnos nem így történt. Az előzés túlságosan elhamarkodott volt, ráadásul a lejtők kifejezetten rosszul mentek, ezért a helyezés megtartás is nehézkessé vált, nem hogy az előzés… A második nagy körre (a teljes táv kb. felénél) annyira kifáradtam, hogy egyértelművé vált számomra, hogy most már a pozíció megtartás lesz a követendő taktika. Ezt egy ideig még bírtam, de amikor hozzákezdtem a harmadik nagy körnek, kezdett elviselhetetlenné válni a fáradtság. Sajnos kezdtem leszakadozni az emberekről, Áron is elhúzott mellettem és a mozgásom is eléggé szétesett. Igen kellemetlen pillanatok következtek, kisebbfajta csalódás is megragadott, mivel nem így képzeltem az EB szereplésemet. 

Próbáltam erőben megújulni, de éreztem, hogy már így is az erőn felüli zónában tartózkodom. Ezek után tehát az volt a célom, hogy tisztességesen, minél kisebb lassulással, célba érjek. A kör végén egy pillanatra azt hittem, hogy már jön a célegyenes, mert nagyon megindultak körülöttem a versenyzők, én pedig eléggé elveztettem a fonalat a fáradtság miatt. Sajnos még volt egy kör hátra, ez igen megrémisztett. Őszintén szólva, erre a körre már nem is emlékszem, csak annyit tudok, hogy Szabó Sanyi visszaelőzött (egy korábbi holtpontból sikerült neki valamennyire megújulnia). A lejtős szakaszra jó volt kiérni, de egyben oda is kellett figyelnem, hogy a végleges helyezésem minél szebb legyen. A legvégére sikerült még egy lapáttal rá tennem, és egy ukrán srácot leelőzve értem be a 77. helyen a célba. 

Komoly fáradtságot éreztem, ezért kénytelen voltam egy kicsit elidőzni a célban, majd szép lassan beszédelgettem a sátorba. Csalódott is voltam, de ugyanakkor örültem is. Ahogy teltek a percek, kezdtem átértékelni a futásomat. Rájöttem, hogy milyen jó, hogy egyáltalán itt lehetek, és belegondolva az egész ügy hátterébe, pozitívan kezdtem nézni a teljesítményemre. Ilyen kevés felkészüléssel, sérülten, hóban szerintem jól futottam magamhoz képest. Ha jobban taktikázom, ahogyan azt Áron tette, akkor valamivel előrébb végezhettem volna még, de ez most így alakult. Az időeredményem egyébként alig fél perccel lett gyengébb az OB időmnél, ami ebben a szélben és hóban szerintem nem rossz.

Végeredményben tehát nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a mezei EB-n is, igazán nagy élmény volt számomra!

 

Mezei OB 2012

Idén is mezei futóversenyekkel zárom a 2012-es évet. Habár, az elmúlt 2 évben a szép élmények mellett, azért kiderült, hogy ez nem az én műfajom, a mezei futás adta lehetőségekről azért mégse akartam lemondani. Idén kifejezetten vártam a mezei szezont, egyfelől azért, mert keveset tudtam idáig versenyezni, másfelől a hazai EB rendezés miatt éreztem különleges kihívást. A mezei felkészülést most még később kezdtük meg, amit nem bántam, mert tavaly is egy bő héttel el lett pozicionálva a formaidőzítés. Az edzések intenzitása azonban kétségbeejtően lassan emelkedett. Gyakorlatilag november előtt nem végeztünk semmilyen „látványos” edzésmunkát. Két erős hét után, viszont hamar felrázódtam, így nyugodtan néztem a folytatás elébe. Sajnos a további előrelépésnek, és egyben a sötétvölgyi mezeinek egy fájdalmas térdsérülés tett keresztbe.

Kénytelen voltam egy teljes hetet kihagyni. Ezt követően megpróbáltam edzeni, de a fájdalom újra jelentkezett. Azon a héten azért minden második nap csináltam egy közepes edzést, persze csak amennyire a térdem engedte. Aztán eljött az OB hete. Hétfőn minden eddiginél erősebb fájdalom hátráltatott. Aznap elhatároztam, hogy lemondok az egész mezeiről és inkább pihenek egy nagyot. Kedden és szerdán nem is futottam semmit. Időközben azért nyugtalanított az egész, mert ez a sérülés jellemzően olyan, hogy csak futás közben jött elő, alapjáraton pedig jól éreztem magam. Csütörtök este végül rávettem magam egy végső tesztre. Meglepően jól ment a futás, a fájdalom csak a felétől jött elő, és nem alakult ki annyira erősen, mint korábban. Eldöntöttem tehát, hogy mégis futok egyet az OB-n. Igazi versenyzésben nem igazán gondolkoztam, inkább egyfajta tiszteletfutásnak fogtam fel: a jó versenyhangulatért és a csapatért.

Ilyen állapotban, felkészülési háttérrel még sosem versenyeztem, főleg nem OB-n. Ennek ellenére azonban nagyon nyugodt voltam, egyszerűen békességem volt az egésszel, sőt úgy éreztem, hogy a bőséges rápihenés miatt kicsattanó erőben is vagyok. Valahol azért sejtettem, hogy 3 hét lazítás ide vagy oda, olyan rosszul biztos nem fogok futni, hiszen több, mint 10 éves munkával fogok rajthoz állni, és persze szellemi segítségem is lesz bőven.

Aztán eljött a verseny, ami egy igazi csoda volt. Egy kis izgalom azért elfogott a rajt előtti órákban, de továbbra is kellemes érzéseim voltak, mintha tudtam volna, hogy ennyire szép történet lesz a dologból. A bemelegítésem nagyszerűen sikerült, a fájdalmat ezért még éreztem, de nem volt vészes. Hamar elérkezett a rajt, ahol kifejezetten jól éreztem magam. Óvatosan kezdtem, ami nem jelentett hátrányt, mivel amúgy sem volt erős iram, így az első nagy kör végére már abban a bolyban találtam magam, ahova terveim szerint a legvégén akartam felfutni. Könnyedén, jó mozgással futottam, és kanyarról kanyarra úgy éreztem, hogy nem terhel meg túlságosan ez a munka. 3 km megtétele után tehát ráeszméltem, hogy a vártnál lényegesen jobban megy a futás, a mezőny pedig egyáltalán nem erős. Mégis csak közöm van ehhez a bajnoksághoz? Miért ne… Belevetettem magam a futásba, és ráhangoltam magam a küzdelemre. Jöttek az újabb és újabb nagy körök, és valahogy mindig átvészeltem őket, sőt azt láttam, hogy sorra szakadnak le rólunk a versenyzők (Áron és egy szombathelyi srác vezették ezt az üldöző bolyt). A lejtőkön általában lemaradtam, de az emelkedőkön mindig sikerült feltornáznom magam, sőt a hosszú rész még aránylag pihenős is volt nekem. Amikor az utolsó két körhöz érkeztünk (össz. 1 kicsi és 5 nagy körből állt a táv), kezdtem érezni, hogy ez bizony egy sikeres futás lesz. Az első 10-ben voltam, a fáradtság pedig még nem volt túl erős. Az utolsó előtti kör is még lendületesen ment, bár Áronnéktól valamelyest leszakadtam. Így már csak az utolsó kör maradt hátra. Kicsit megijedtem, hogy tudom-e majd tartani ezt a remek pozíciót, mert itt már azért éreztem a fáradtságot. Hála Istennek, sikerült minden mentális akadálytól megszabadulnom, és ahogy elnéztem, az emelkedő a többieken még jobban is kifogott, ezért gyakorlatilag csak az utolsó 500 méteren, egy hosszú lejtős részen kellett odafigyelnem, hogy ne előzzenek meg. Ez a távolság viszont már annyira rövid volt, hogy akaraterőből simán ki lehetett húzni. A célegyenesbe való befutás nagy boldogsággal töltött el. Alig bírtam elhinni, hogy Isten milyen nagy csodát tett velem. A verseny közben ugyanis végig éreztem, hogy fizikai és lelki erővel támogat engem. A mezei Országos Bajnokságon végül az abszolút 7. helyen értem célba, az U23-as korosztályban pedig a 3. lettem! Az időeredményem is egész jó lett: 27:46-ot futottam a 8,5 km-es távon, ez átlagban még a tavalyinál is jobb eredmény. Hálás vagyok Istennek a meglepően jó teljesítményért!

Sajnos csapatban 4.-ek lettünk, de szerintem egy ilyen mezőnyben ez nem rossz helyezés. 93-as juniorjainknak viszont sikerült elcsípni  a 2. helyezést (Vitárius Bence, Budai Levente, Kriván Andris), így jövőre velük már még erősebb felnőtt csapatot alkothatunk. Gratulálok az edzéstársaimnak is!

2 hét múlva, ugyanitt a szentendrei Skanzenben mezei EB lesz, ahol valószínűleg lehetőséget kapok a részvételre, bár még nem döntöttem el, hogy ezt be fogom-e vállalni.

Höhenstrassenlauf 2012

A sikeres 5vös 5km után úgy döntöttem, hogy az őszi versenyszezont még kitolom egy héttel, hogy egy utcai futóversenyen még elindulhassak. Ebben az évben ugyanis még elég keveset versenyeztem, ezért vágytam még a pihenő előtt egy megmérettetésre. Jó formában éreztem magam, és kimerültség jele sem jött még elő, így hát beneveztem a 64. International Höhenstrassenlauf-ra. Egy rendkívül nagy hagyományokkal bíró, bécsi versenyről van szó, azt hiszem még sosem indultam ilyen „régi” utcai futóversenyen.

Az ötlet mindenképpen eredményesnek bizonyult. Amellett, hogy egy sikeres versenyt teljesítettem, ez egy remek utazás is volt, amely lehetőséget adott arra, hogy Kata testvéremmel egy szép őszi napot töltsek el, Bécs különleges tájain.

Idén nem volt annyira erős a mezőny, csupán egy lengyel futóval kellett megküzdenem. A bécsi erdőben található, dombos „Höhenstrasse” utcáján azonban nekem sikerült gyorsabban végigfutnom. Közel másfél perces előnnyel sikerült megnyernem a 14,3 km-es távot!(időeredményem: 47:23, 3:19-es átlag)

A pálya számomra igen nagy meglepetést okozott: a 2/3-a lejtő, az 1/3 pedig emelkedő volt. Ennek megfelelően okosan kellett taktikáznom. Egyfelől az emelkedőkre kellett tartalékolnom, másfelől pedig a lejtőkön kellett vigyáznom a lábaimra. Nagyjából a táv feléig, meghúzódtam a vetélytársam mögött, majd egy huzamosabb emelkedőhöz érve robbantottam egyet. Éreztem, hogy jobban bírom nála a tempót, továbbá tisztában voltam vele, hogy az utolsó 4 km egy hosszú lejtő lesz, ahol a testi épségemre való tekintettel már nem szeretnék tiszta erőből futni. Ezért kénytelen voltam egy tartós, kemény felfelé futással, nagymértékű előnyre szert tenni, hogy a végén óvatosan, lendületesen futhassak. 
Hála Istennek, a stratégia teljes mértékben valóra vált, a célba könnyedén futottam be! Jó érzés volt egy külföldi versenyt megnyerni, és kár lett volna kihagyni: a futás mellett sok egyéb élménnyel is gazdagabb lettem! Most egy hetes pihenőt tartok, aztán a kollégákkal megkezdem a mezeifutó felkészülést.

5vös 5km 2012, őszi forduló

Szeptember 28-án futottam le életem 7. 5vös 5km-ét. Ugyan, a 7-es nem illeszkedik az 5-ös számrendszerhez, én azért szeretem ezt a számot, úgyhogy ez a futás is egy kisebbfajta ünnep volt. Korábban úgy terveztem, hogy ezt az alkalmat egy igazán jó szerepléssel koronázom meg (pályacsúcs gondolata is erősen benne volt), de aztán máshogy alakultak a dolgok. Sajnos a Félmaraton OB után 3 nappal megbetegedtem, ami egy hétig elhúzódott. Így kerek 1 hetem maradt a fokozatos edzés elkezdésre, felkészülésre és a verseny előtti pihenésre. Ennek ellenére azért sikerült egy egész jó eredményt elérnem: 2. lettem, 15:04-es idővel! Ami a versenytörténetemet illeti, eddig volt egy 5., egy 3., egy 2. és három 1. helyezésem. A tabella tehát egy újabb ezüstéremmel egészült ki. 2009 tavaszán futottam az első „5vös Csöpit”, ezt követően pedig egy alkalom (2012 tavasz, sérülés) kivételével mindig rajthoz álltam.

A mostani 5vös 5km egyébként egy újabb fejezetbe lépett be. Amikor először elindultam, akkor hasonló történt, ugyanis hirtelen megduplázódott a részvételi létszám, fél évvel később pedig a 300 főt is elérte a futóverseny. Ez a növekedési ütem 2 évig stagnált, most azonban egy újabb lépcsőfokot ugrott át a verseny: kb. 450 fő ért célba az 5vös 5-ön! Emellett az esemény egyre komolyabb marketingje, a járulékos szolgáltatások és az olimpikonok részvétele mind jobban fokozták a verseny színvonalát. Habár én csak résztvevője vagyok ezeknek a versenyeknek, mégis sokat tudnék mesélni róla. Most azonban inkább az aktuális szereplésre térnék át.

 

A versenyre nagyon jól sikerült bemelegítenem. Még jó, hogy időben lementem, mert az előnevezések, és a szervezkedések jó sok időt vettek igénybe. A rajtnál tipikus 5vös 5km-es hangulat volt, szeretem. Az elrajtolás már kissé érdekesre sikeredett, ugyanis míg a speaker hangosan visszaszámlált, a főszervező próbálta leinteni a rajtot. Eredménytelenül… A mezőny menthetetlenül útnak indult, majd egy 100 méter múlva vettük észre, hogy egy sorompó képez akadályt a futópályán… Így már érthető. Nem gond, mi könnyedén elslisszoltunk. Elég rossz, bizonytalan versenykezdet volt ez, ami kicsit sem kedvez egy jó futásnak, na mindegy. Áronnal elkezdtük a vágtázást, eleinte én mentem elől, majd versenytársam lelkesedését látva kissé előreengedtem őt. Az első 2 kilométerünk igen gyors lett, bár a km-jelzők valószínűleg nem voltak pontosak. A felénél még jó formában éreztem magam, viszont nem éreztem erőt ahhoz, hogy akcióba kezdjek. Ehelyett maradtam a meghúzódó pozícióban. Ahogy teltek a méterek és nőtt a fáradtság, úgy egyre inkább egy hosszú vagy nem hosszú hajrás verseny kezdett a dologból kirajzolódni… Ez nem annyira tetszett, de hát most erre volt erőm. A 3. km-nél (kb. 8:55) egyébként már egyértelmű volt a pályacsúcs lehetetlensége, egy 14-essel kezdődőben viszont még reménykedtem. Az utolsó km táblához érve bizonyos értelemben megkönnyebbültem, tempóváltást viszont nem annyira tudtam volna már abszolválni. Érdekes, de az utolsó másfél kilométeren minden ellenkező érzéssel szemben még valamelyest lassultunk is… A végén, a fordító után egy hosszú hajrá gondolata fordult meg bennem, de Áron valahogy jobban érvényesült. Talán itt jelentkezett az a jelenség, hogy a hosszan tartó vezetés mentálisan előnyt jelent (mert egyébként Áron ugyanannyira volt fáradt, mint én). Az utolsó km-en tehát nem volt túl sok motivációm már az akciózásra. Örültem, hogy eddig is ilyen jól bírtam a tempót. A legvégén, ahogy befordultunk a célegyenesbe szinte már kezdtem a hajrámat, de ez külsőleg egyáltalán nem látszott, mert ezt Áron csinálta helyettem. Az utolsó 100 méteren egy méterrel lemaradva szaladtam végig, és sajnálattal konstatáltam a kevésbé csinos 15-tel kezdődő időt (15:04). Egyébként tipikusan az a verseny volt, hogy ha még 2 km-t kell futni, akkor is ugyanígy érünk be. Ha mondjuk 10 kilométer lett volna, akkor már azért kialakult volna egy távolság közöttünk. Tehát második lettem. Vitárius Bence lett a harmadik, így a BEAC-os atléták szépen elfoglalták a dobogót! Örülök az eredményeknek, ez is egy emlékezetes 5vös 5km volt!