Mezei OB 2012

Idén is mezei futóversenyekkel zárom a 2012-es évet. Habár, az elmúlt 2 évben a szép élmények mellett, azért kiderült, hogy ez nem az én műfajom, a mezei futás adta lehetőségekről azért mégse akartam lemondani. Idén kifejezetten vártam a mezei szezont, egyfelől azért, mert keveset tudtam idáig versenyezni, másfelől a hazai EB rendezés miatt éreztem különleges kihívást. A mezei felkészülést most még később kezdtük meg, amit nem bántam, mert tavaly is egy bő héttel el lett pozicionálva a formaidőzítés. Az edzések intenzitása azonban kétségbeejtően lassan emelkedett. Gyakorlatilag november előtt nem végeztünk semmilyen „látványos” edzésmunkát. Két erős hét után, viszont hamar felrázódtam, így nyugodtan néztem a folytatás elébe. Sajnos a további előrelépésnek, és egyben a sötétvölgyi mezeinek egy fájdalmas térdsérülés tett keresztbe.

Kénytelen voltam egy teljes hetet kihagyni. Ezt követően megpróbáltam edzeni, de a fájdalom újra jelentkezett. Azon a héten azért minden második nap csináltam egy közepes edzést, persze csak amennyire a térdem engedte. Aztán eljött az OB hete. Hétfőn minden eddiginél erősebb fájdalom hátráltatott. Aznap elhatároztam, hogy lemondok az egész mezeiről és inkább pihenek egy nagyot. Kedden és szerdán nem is futottam semmit. Időközben azért nyugtalanított az egész, mert ez a sérülés jellemzően olyan, hogy csak futás közben jött elő, alapjáraton pedig jól éreztem magam. Csütörtök este végül rávettem magam egy végső tesztre. Meglepően jól ment a futás, a fájdalom csak a felétől jött elő, és nem alakult ki annyira erősen, mint korábban. Eldöntöttem tehát, hogy mégis futok egyet az OB-n. Igazi versenyzésben nem igazán gondolkoztam, inkább egyfajta tiszteletfutásnak fogtam fel: a jó versenyhangulatért és a csapatért.

Ilyen állapotban, felkészülési háttérrel még sosem versenyeztem, főleg nem OB-n. Ennek ellenére azonban nagyon nyugodt voltam, egyszerűen békességem volt az egésszel, sőt úgy éreztem, hogy a bőséges rápihenés miatt kicsattanó erőben is vagyok. Valahol azért sejtettem, hogy 3 hét lazítás ide vagy oda, olyan rosszul biztos nem fogok futni, hiszen több, mint 10 éves munkával fogok rajthoz állni, és persze szellemi segítségem is lesz bőven.

Aztán eljött a verseny, ami egy igazi csoda volt. Egy kis izgalom azért elfogott a rajt előtti órákban, de továbbra is kellemes érzéseim voltak, mintha tudtam volna, hogy ennyire szép történet lesz a dologból. A bemelegítésem nagyszerűen sikerült, a fájdalmat ezért még éreztem, de nem volt vészes. Hamar elérkezett a rajt, ahol kifejezetten jól éreztem magam. Óvatosan kezdtem, ami nem jelentett hátrányt, mivel amúgy sem volt erős iram, így az első nagy kör végére már abban a bolyban találtam magam, ahova terveim szerint a legvégén akartam felfutni. Könnyedén, jó mozgással futottam, és kanyarról kanyarra úgy éreztem, hogy nem terhel meg túlságosan ez a munka. 3 km megtétele után tehát ráeszméltem, hogy a vártnál lényegesen jobban megy a futás, a mezőny pedig egyáltalán nem erős. Mégis csak közöm van ehhez a bajnoksághoz? Miért ne… Belevetettem magam a futásba, és ráhangoltam magam a küzdelemre. Jöttek az újabb és újabb nagy körök, és valahogy mindig átvészeltem őket, sőt azt láttam, hogy sorra szakadnak le rólunk a versenyzők (Áron és egy szombathelyi srác vezették ezt az üldöző bolyt). A lejtőkön általában lemaradtam, de az emelkedőkön mindig sikerült feltornáznom magam, sőt a hosszú rész még aránylag pihenős is volt nekem. Amikor az utolsó két körhöz érkeztünk (össz. 1 kicsi és 5 nagy körből állt a táv), kezdtem érezni, hogy ez bizony egy sikeres futás lesz. Az első 10-ben voltam, a fáradtság pedig még nem volt túl erős. Az utolsó előtti kör is még lendületesen ment, bár Áronnéktól valamelyest leszakadtam. Így már csak az utolsó kör maradt hátra. Kicsit megijedtem, hogy tudom-e majd tartani ezt a remek pozíciót, mert itt már azért éreztem a fáradtságot. Hála Istennek, sikerült minden mentális akadálytól megszabadulnom, és ahogy elnéztem, az emelkedő a többieken még jobban is kifogott, ezért gyakorlatilag csak az utolsó 500 méteren, egy hosszú lejtős részen kellett odafigyelnem, hogy ne előzzenek meg. Ez a távolság viszont már annyira rövid volt, hogy akaraterőből simán ki lehetett húzni. A célegyenesbe való befutás nagy boldogsággal töltött el. Alig bírtam elhinni, hogy Isten milyen nagy csodát tett velem. A verseny közben ugyanis végig éreztem, hogy fizikai és lelki erővel támogat engem. A mezei Országos Bajnokságon végül az abszolút 7. helyen értem célba, az U23-as korosztályban pedig a 3. lettem! Az időeredményem is egész jó lett: 27:46-ot futottam a 8,5 km-es távon, ez átlagban még a tavalyinál is jobb eredmény. Hálás vagyok Istennek a meglepően jó teljesítményért!

Sajnos csapatban 4.-ek lettünk, de szerintem egy ilyen mezőnyben ez nem rossz helyezés. 93-as juniorjainknak viszont sikerült elcsípni  a 2. helyezést (Vitárius Bence, Budai Levente, Kriván Andris), így jövőre velük már még erősebb felnőtt csapatot alkothatunk. Gratulálok az edzéstársaimnak is!

2 hét múlva, ugyanitt a szentendrei Skanzenben mezei EB lesz, ahol valószínűleg lehetőséget kapok a részvételre, bár még nem döntöttem el, hogy ezt be fogom-e vállalni.