Június
első napjára aztán mégis csak összejött egy félmaraton, mégpedig a
Horvátországban található csodálatos Plitvice-tavaknál. Erre a félmaratonra
viszont egész másként tekintettem, mint mondjuk a berlinire. Az időeredmény
ugyanis itt nem lényeges, mert a hegyi jellegű pálya és a különleges táj miatt
amúgy sem lehet jó időket futni, ezért itt inkább egyfajta élményfutásról lehet
beszélni. A teljesítménynek viszont azért mégis van jelentősége, mivel az
egyéni verseny 1-6. helyezettjét pénzdíjjal jutalmazzák. A félmaratonra már
május elején beneveztem, végül pedig Berecz Lajos segítségével tudtam kijutni a
versenyre. A helyszín valóban nagyon szép volt, de körülnézni szinte egyáltalán
nem tudtam, mert a verseny előtti napon csak este, sötétedésben tudtunk
megérkezni, másnap pedig majdnem egész nap esett az eső, ráadásul délután már
el is kellett indulni, hogy még normális időben haza tudjunk érni. A
turisztikai élményt így főként a futóverseny nyújtotta, ami viszont igazán
egyedülálló volt, hiszen több mint egy óráig csodálhattam az UNESCO
Világörökség részét képező Plitvice Nemzeti Park fantasztikus természeti „kincseit”.
A verseny útvonala ugyanis úgy lett megszerkesztve, hogy a nemzeti park
legjellegzetesebb látnivalóit több oldalról megkerülte, majd a táv második
felében érintette is azt. Mindez igazán esztétikus volt, fizikálisan viszont
annál inkább megterhelő. Az első 9 kilométer végig lejtő volt, ami egy olyan
szerpentinen vezetett, amely időnként a szakadék szélét is érintette – ilyenkor
alkalmunk nyílt a fotókról ismert tavas, vízeséses táj megtekintésére. Útközben
százával jöttek szembe a távol keleti turisták, miközben én 3 kenyai
társaságában nyargaltam lefelé – nem mindennapi látvány lehetett, az biztos. Lefelé
stabilan tartottuk a 3 perces iramot, ami szemmel láthatólag kicsit sem
erőltette meg fekete vetélytársaimat. Nekem sem volt különösebb problémám, de
azért nagyon résen kellett lenni, mert időnként bejött néhány gyorsítás, ami
majdnem leszakított. Emellett az átlagosnál jobban koncentrálni kellett a
testtartásra, mozgásra és a légzésre, mert az ilyen hosszan tartó lejtőnél sok
minden máshogy működik (izommunka, erőbeosztás, lépés..stb.), ráadásul mindez a
sérülésveszély elkerülése érdekében is fontos. Nagyjából a 9. kilométernél
érkeztünk le a völgybe, majd hamar emelkedőbe fordult az utunk. Itt igencsak
kapaszkodni kellett, mert nem sokat lassítottak a többiek, emellett nagyon
furcsa érzés volt majd’ félórányi kemény lejtőfutás után egyszer csak felfelé
menni… Tudtam, hogy innen már szinte csak emelkedők lesznek, hiszen amit idáig
lefutottunk, azt most vissza kell mászni. Kicsit gondba kerültem, hogy milyen
taktikát válasszak a továbbiakban, mert azért volt egy olyan álmom, hogy
valamelyik afrikait legalább megszorongassam. A célkitűzésemnek egyébként
reális alapja is volt, ugyanis a verseny előtt a menedzserük arról számolt be,
hogy az egyik kenyai kifejezetten „gyenge” a többihez képest. Hát nem tudom, a
verseny első felében ez nekem egyáltalán nem tűnt fel…
A verseny pályája ezt
követően felkanyarodott egy meredek hegyre. Itt értük el a 10. kilométert és
egyben egy frissítő állomást. Az időnk még most is nagyon sportos volt (30:20),
én azonban erre a szakaszra eléggé elfáradtam, mert a lejtő-emelkedő drasztikus
váltását valahogy nem tudtam elég jól kiheverni. Erre rátett egy lapáttal még a
frissítés is, amit annyira elrontottam, hogy sajnos leszakadtam az afrikaiakról
egy 10-20 métert. Persze ha nagyon akartam volna, akkor egy turbóval
felzárkózhattam volna, de egy gyors, reális kalkuláció után arra jutottam, hogy
ebben a pillanatban nem vagyok „partiban” velük, mert ők valószínűleg csak
kóstolgatják a versenyt, én pedig egy jelentősebb fáradási ponton próbálok
átlendülni. Ezen kívül úgy voltam vele, hogy még csak úgy is fél távnál járunk,
ezért akár még lehet szépíteni is a helyezésemen. Sok emelkedő van még hátra,
így előfordulhat, hogy valamelyik afrikai valóban kifárad és akkor szépen fel
lehetne majd zárkózni. Sajnos az elkövetkező 3 kilométeren egy folyamatos,
kifejezetten meredek emelkedőt kellett legyűrni, ami korántsem volt alkalmas az
eddigi fáradalmak kipihenésére vagy valamiféle megnyugvásra, erő gyűjtésre. Emiatt
kénytelen voltam viszonylag lassabb iramot választani, ami sajnos egy jó 150
méteres hátrány kialakulásához vezetett. Ezen a ponton belenyugodtam, hogy
valószínűleg marad a 4. hely, mert most egyszerűen nem gyorsíthatok, ugyanis
tartalékolnom kell a maradék erőmet a hátra lévő 7-8 kilométerre, amely még jó
pár emelkedőt tartogat magában. Persze ha az élbolyban jelentősebb szakadás
történne, akkor mindent meg fogok tenni az előzésért. A verseny harmadik
harmadában a nemzeti park legszebb vidékeire „látogattunk el”. Időnként
kanyargós erdei utakon vagy épp sziklás mezőn keresztül haladtunk
(természetesen aszfaltos úton), majd lefutottunk az egyik legkülönlegesebb
vízeséses tóhoz, amelyet volt szerencsém egészen közelről megcsodálni, ugyanis
egy fahíd vezetett át rajta.
Ezeken a szakaszokon már teljesen eltűntek előlem
a feketék, mert az útvonal eléggé kacskaringós volt, és vélhetően az előnyük is
valamelyest továbbnőtt. Kicsivel később volt egy fordító, ahol megláttam
ellenfeleimet visszafele futni – ebből nagyjából lemérhettem a közöttünk lévő
távolságot, ami sajnos másfél perc körül volt. Mivel továbbra is hárman, együtt
futottak, ezért már láttam, hogy az utolsó három kilométer nem lesz elég a
felkapaszkodásra. Ezen kívül azt is lestem, hogy vajon mögöttem milyen messze
jön a következő versenyző, ugyanis eddig nem észleltem semmilyen veszélyt,
ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy egy vagy kettő vagy éppen öt perc múlva
jönnek az „üldözők”… Amennyire sikerült a fordítónál belátni, úgy azt
észleltem, hogy több mint két percig nem jön senki, tehát nincs veszélyben a
negyedik helyem. Miután a helyezések nagyjából eldőltek, az időmet vizsgálva
számolni kezdtem, hogy mik az esélyek, ugyanis elég jó részidőnél jártam, ezért
úgy gondoltam, hogy ha már marad a negyedik hely, akkor legalább az időeredmény
legyen minél szebb. A verseny előtt kb. a 73 percet láttam esélyesnek ezen a
3-400 méteres szintemelkedéssel megtűzdelt pályán. A vége felé úgy tűnt, hogy
71-72 körül is simán meglehet, ezért a végére megpróbáltam minél jobban
összeszedni még magam. Az utolsó másfél
kilométer nagyon lassan akart véget, mindenesetre a végén aztán meglepően
frissen és gyorsan célba értem: Nagy örömre 70:21-nél értem célba, ami egy
ilyen pályán elég jónak számít, az afrikaiaktól pedig mindössze szűk két percet
kaptam, ami szintén biztató 21 km-en. Hálás vagyok ezért a szép eredményért.
Úgy gondolom, hogy erőnlétileg sokat dobott rajtam ez a futás, mert azért közel
sem átlagos körülmények között kellett teljesíteni a 21 km-t. Nem utolsó sorban
ezt a maratonfutás felé is egy biztató előrelépésnek látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése