A jeruzsálemi futás
után 9 nappal (március 30-án) került sor a berlini félmaratonra, amire
sportszakmai szempontból a tavaszi szezon legfontosabb versenyeként
tekintettem. Gyakorlatilag egész télen erre a versenyre készültem, mert
szerettem volna az ősszel elért félmaratoni teljesítményemet egy hasonló,
lehetőleg valamivel jobb eredménnyel megerősíteni. A januári és februári
időszak során elég jó minőségű edzésmunkát tudtam folytatni, és a jeruzsálemi
10 km is jó felkészülési állomásnak bizonyult. Egyedül a február végi - március
elejei kihagyás jelentett kisebb törést, ami összességében azért nem borította
fel a terveket, de utólag nézve egy pici hátrányt azért mégis képezhetett.
Végül is 01:07:11-es idővel, az abszolút 21. helyen érkeztem be a világ egyik
legismertebb, legnagyobb szabású félmaratonján. Habár pont egy perccel jobb
időt szerettem volna futni, azért összességében mégis elégedett vagyok, mert
csak 17 másodperccel maradtam el az egyéni csúcsomtól (ami félmaratonon kis
különbségnek számít), ráadásul az őszihez képest könnyebben ment a futás, a
mozgásom pedig kifejezetten lazább volt. Mindezeken felül pedig fontos azt is
megjegyezni, hogy pusztán a részvétel is hatalmas élmény volt, hiszen ilyen
nagyszabású (32 000 induló csak a félmaratonon!), nagy presztízsű
tömegfutóversenyen még nem indultam, továbbá az is rendkívül emlékezetes
számomra, hogy elit futó kategóriában, ennyi profi futó között futhattam.
Egyébként azért
választottuk éppen ezt a versenyt, mert a berlini pálya kifejezetten a
gyorsaságáról híres, és még viszonylag közel is van hazánkhoz. A verseny előtti
napon egy nagyszerű városnézés keretében le is „ellenőriztük” a város
adottságait. Bejártuk a versenypálya első három kilométerét (ami egyébként pont
érintette a fő látványosságok egy részét – Brandenburgi-kapu, Dóm,
Parlament..), és megbizonyosodtunk róla,
hogy a kiváló útminőség mellett teljesen lapos, egyenes utak jellemzik a
pályát. Hála Istennek a hétvégére felmelegedett az idő, ezért egyre inkább úgy
tűnt, hogy az öltözködéssel nem lesz probléma. Végül az óraátállítás ellenére
is nagyjából 15 fokban rajtolhattunk, ami a célba érkezéskor már 18 fok lett –
tökéletes hőmérséklet. A bemelegítésem viszonylag jól sikerült, és különösen tetszett,
hogy az elit sátor közvetlenül a rajt mellett lett elhelyezve, így a rajthoz
állás és a verseny előtti teendők nyugodt körülmények között történhettek. A
rajt nagyon hangulatos volt, hiszen több mint 30 elit futó volt még rajtam
kívül az első sorokban, közöttük több mint egy tucat afrikai – világszínvonalú
futók. Az első pár száz méteren jó gyorsan mentünk, de egyáltalán nem fárasztott
ki. Aztán ahogy ráfordultunk a Karl-Liebknecht Strasse-ra, már kialakultak a
különböző bolyok. A kenyaiak hamar eltávolodtak, velük csupán három fehér futó
tartott. Ezután következett a mi 8-10 fős bolyunk, amelynek többnyire az elején
futottam.
Az első kilométerek nagyon nyugodtan teltek. Örültem neki, hogy a
3:08-as tempó kifejezetten nem tűnt gyorsnak, és a hőmérséklettel sem voltak
gondok. A pálya továbbra is nyíl egyenesen haladt, az út szélén folyamatosan
drukkoltak. Egyre biztatóbb volt, hogy még 5-6 kilométernél sem éreztem semmi
fáradtságot, a légzésem tehát nyugodt volt, és a mozgásomat is jónak éreztem.
Időközben utolértünk egy afrikai futót, aki ezáltal a boly vezetésébe
besegített. Erre már nagy szükség volt, mert arra lettem figyelmes, hogy
túlságosan sokat megyek elől, ami úgy általában nem valami gazdaságos. Aztán
31:35-nél érkeztünk meg a 10. kilométerhez, ami abból a szempontból tetszett,
hogy jelentősebb fáradtságot továbbra sem éreztem, ugyanakkor matematikailag
nem tűnt kedvezőnek, hiszen az eredeti tervhez képest ez egy kissé lassú
kezdésnek értékelhető. Utólag visszagondolva azt mondom, hogy szerencsés lett
volna egy 20-25 másodperccel gyorsabban kezdeni, mert így se fáradtam volna el
jobban, mégis lett volna egy kis időtartalék a második felére. Ezután sajnos a
boly lankadni kezdett, mivel észrevétlenül lassultunk 3-5 másodperceket
kilométerenként, és valahogy vezetni sem akart senki. 12 km-nél még mindig
friss voltam, de az óra már kerek 38 percet mutatott, ami azért nem szomorított
el, de éreztem, hogy ebből igazán jó futás már csak úgy lehet, ha az utolsó 5
kilométeren valami akciót hajtunk végre. Ezt ebben a pillanatban még teljesen
reálisnak éreztem, viszont aztán 13 kilométer után valahogy meglepetésszerűen
fáradni kezdtem. Természetesen nem történt semmi extra, csak egyszerűen eltűnt
az addigi frissesség és már nem éreztem olyan nagy lendületet a gyorsításhoz,
hanem egyre inkább a tempótartás tűnt reálisnak. Mindeközben egy kis ellenszél
is hátráltatott, ami inkább csak a vezetéskor jelentett hátrányt. 13 és 16
között talán még volt bennem annyi lendület, hogy akár gyorsíthattam is volna,
de ez most nem jött össze. Aztán 16 és 17 között a boly erősebb futói (3 másik
versenyző) határozottan az élre álltak és megkezdődött a hosszú hajrá. Az
órámra nézve láttam, hogy a 66 perces idő sorsa most dől el… Nem volt túl sok
motivációm, de azért összeszedtem magam, és egy 2 km-t még bírtam velük menni. Ezután szétszakadoztunk, és mindenki ment, ahogy bírt. Hát,
én itt egy kicsit alulmaradtam, ezért a 67 perces határból éppen kicsúsztam (az
egyik spanyol és luxemburgi srácnak pont sikerült becsúszniuk).
Így végül
01:07:11-el értem célba, ami egyáltalán nem szomorított el, de egy kicsi
elégedetlenséget azért éreztem. Főként azért, mert a verseny első fele
kifejezetten jól indult, és utána is viszonylag könnyedén ment a futás. Jobb
taktika, csapatmunka esetén azért jobb eredmény is összejöhetett volna. Úgy
éreztem, hogy maradt még bennem némi tartalék, csak azt az első 15 km során
kellett volna beleadnom, mert az utolsó kilométerek így is – úgy is kemények.
Végül is ez a futás nagyjából ugyanolyan színvonalú volt, mint a tavaly őszi,
tehát elmondhatom, hogy már van a lábamban még egy igen gyors félmaraton! A
helyezéssel kapcsolatban érdekes volt, hogy a helyszínen hivatalos eredmény
híján azt hittem, hogy úgy a 15. hely környékén értem célba. Amikor hazaértem,
akkor nagy csodálkozásomra kiderült, hogy csak a 21. vagyok. Persze, amikor
megláttam, hogy az első 15 befutó kenyai, akkor már megkönnyebbültem… Az
afrikaiak olyan gyorsak voltak, hogy még megszámolni sem volt idő őket a rajt
után… Az eredmény értékelésével kapcsolatban még szeretném azt is megjegyezni,
hogy európai versenytársaim mind legalább 3 évvel idősebbek voltak, ami számomra
külön biztató… A továbbiakban folytatódik a tavaszi versenyszezon rövidebb
távokkal, de előfordulhat, hogy még egy félmaratonnal is megpróbálkozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése