Félmaraton MEFOB

Idén a novemberi mezeifutó versenyszezon szokatlanul alakult, hiszen most egy egészen más jellegű futás, egész pontosan egy félmaraton is beékelődött a versenysorozatba. A már említett Mezeifutó Liga második fordulója (Veszprém, november 9.) következett volna, de én végül is úgy döntöttem, hogy inkább a november 10-ei Félmaraton MEFOB-on indulok. Egyébként a mezeifutóversenyek miatt 2010 óta mindig le kellett mondanom erről a bajnokságról, most azonban már tényleg ki szerettem volna próbálni ezt a futást, ráadásul mégiscsak egy országos bajnokságról van szó… Ezzel kapcsolatban pedig még fontos megjegyeznem azt is, hogy az utóbbi egy évben már másként viszonyulok az egyetemi versenyekhez. Rájöttem, hogy ha színvonalas egyetemi élsportot szeretnénk Magyarországon, akkor tulajdonképpen nekünk sportolóknak kell minél nagyobb számban részt vennünk ezeken a versenyeken, és nem várhatjuk, hogy a semmiből kialakul majd ez a versenyrendszer. Ennek megfelelően egyfajta támogatási szándék is benne volt a versenyzésemben, azon túl, hogy már maga a félmaratoni táv is önmagában motivált, hiszen jelenleg ez a fő versenyszámom. Pontosan két hónap telt el a Félmaraton OB óta, ezért úgy éreztem, hogy a direkt felkészülés hiánya ellenére még azért csak rejlik bennem valamennyi „tudás” abból a szeptemberi formából. A szükséges hosszú futások elmaradása miatt az iramot illetően nem tettem magasra a lécet: tisztában voltam vele, hogy most így lendületből egy 69-70 közötti időeredményt lehet kihozni. Ugyanakkor a helyezést illetően már „szigorú” voltam, mivel a győzelmet tűztem ki célul, és erre elég sok esélyt is láttam. Végül most a második helyezést tudtam megszerezni, de a továbbiakban részletezésre kerülő körülményekből látható, hogy összességében ez azért egy nagyszerű futás volt.

  

A versenyen az előző évekhez képest egy elég erős mezőny gyűlt össze, ezért egy jó darabig mehetett a bolyozás: a legjobb helyezésekért többek között Farkas Dáriusz, Jenkei Péter és Szelepcsényi Zsolt volt még versenyben. A taktika valami miatt mégis úgy alakult, hogy a verseny 2/3-t én vezettem, vélhetően az első 5 kilométeren tanúsított fölényes élre állás alapozta meg ezt a státuszt. A félmaraton első egyharmada egyébként jól esett. 3:16-20 közötti ezer métereket futottunk, mozgásra könnyen ment, viszont azért éreztem, hogy nagyon takarékosnak kell lenni, mert a lendület mögött nincs túl sok edzettség. Az időjárás végül egész jól alakult, mert a hőmérsékletnek sikerült elérnie a 12 fokot, és a nap is kisütött. Sajnos a szél viszont akadályozó tényezőként jelent meg, mert visszafelé döbbentünk rá, hogy valójában idáig nem szélcsend volt, hanem egyszerűen fordítva fújt a szél a megszokottól, ezért kapjuk most déli irányba futva az ellenszelet.. Emiatt a tempónk lassult is (3:24 körüli ezrek), és ingadozott is a váltások miatt. Ez most nem igazán zavart, mert még a táv felénél jártunk, jó részidőkkel (10km – 32:40 körül), és a megpihenés amúgy is kellett a hátralevő szakasz érdekében.

 A következő kilométerek során egyre inkább azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen taktikát válasszak ahhoz, hogy nyerni tudjak. 13 kilométernél már csak ketten maradtunk Dáriusszal, a helyzet viszont úgy festett, hogy ő még kifejezetten friss állapotban van, én pedig már nem éreztem magamban annyi erőt, hogy egy akcióval lerázzam az ellenfelemet, mert abba valószínűleg „beletört volna a bicskám”. Kénytelen voltam arra törekedni, hogy egy erős, de gazdaságos futással fárasszam ki őt, magamat pedig kellően friss állapotba mentsem át, hogy aztán majd 18 km után elléphessek. A pálya viszontagságai (Petőfi híd, Lágymányosi Campus kedvezőtlen útvonalvezetése) miatt nehéz volt a takarékos futás megvalósítása, mindenesetre még így is elégedett voltam a formámmal. A fölényes vezetéssel 16-17 között még teljesen reálisnak láttam a győzelmet. Ezután következett az újabb próba, vagyis a Lágymányosi-hídra való felfutás, amiről azt hittem, hogy nekem kovácsol majd előnyt. Dáriusz azonban lazán lépegetett a sarkamban, és a 18. km-hez érve vettem észre, hogy most amikor lépnem kellene, akkor már nem igazán bírok tovább erősíteni, ellenfelem pedig laza mozdulatokkal zárkózik mellém, jelezve a hosszú hajrára való készségét. El is kezdődött a harc, amit még inkább nehézzé tettek a pálya körülményei: lejtők, bicikliút, padkák, kereszteződések. A Lurdy-ház előtt már kifejezetten zaklatottá vált a verseny, mert fej-fej mellett előzgettük egymást, de valahogy még itt is sok esélyt éreztem a győzelemre. Aztán egy kb. 600 méter múlva elérkeztem egy kisebb holtponthoz. Egyszerűen belefáradtam ebbe a küzdelembe, ezért az egyik komolyabb erősítésre már nem tudtam megfelelően reagálni, és végül Dáriusz „kicsúszott a karmaim közül”. Ezzel lényegében feladtam a versenyt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy benne még jóval több erő maradt, szóval a maradék másfél kilométer már kevés lenne ahhoz, hogy én őt valahogyan is ki tudjam fárasztani. Rossz érzés volt így lefutni az utolsó kilométert, mert az alapvető célomat így most nem sikerült elérnem. 

Ugyanakkor pozitívan töltött el például az, hogy a leszakadás ellenére nem lassultam le, sőt még sikerült 70 perc alá is beslisszolnom: végül 01:09:54-el az abszolút második lettem! (MEFOB kategóriában is). Egy ideig azért zavart, hogy kikaptam, viszont aztán rájöttem, hogy így felkészülés nélkül, „beugorva” azért mégis egy remek futás volt, Dáriusz pedig azért most jóval erősebb felkészülési háttérrel vert meg. Gratulálok Dáriusznak, és a Semmelweis Egyetem többi futójának is, akikkel együtt aranyérmet szereztünk az egyetemek közötti kategóriában! A rendezés is színvonalasra sikerült, mindenkinek ajánlom ezt a kiváló budapesti versenyzési lehetőséget!