Az őszi versenyszezont a Duatlon Diákolimpia Országos Döntővel zártam, ami október 10.-én, Lakitelken került megrendezésre. Kicsit sajnálom, hogy a szezon utolsó versenye pont egy országos döntő volt, ugyanis már elég fáradt lettem így október közepe táján, 8 versennyel a hátam mögött.
A készülésem kifogástalan volt. Úgy gondolom, futás terén sikerült csúcsformába kerülnöm, ezt az őszi szerepléseim is igazolják. A bicikliedzések száma, arányait tekintve még mindig elmaradtak a futóedzések számától, de jelenleg ez nem ígérkezett hátránynak. Szerencsére sokat fejlődtem kerékpározásban az elmúlt félévben, ráadásul a diákolimpián csak 12 km-t kell teljesíteni. Szóval jó edzések, és sikeres versenyek sorozata előzte meg az október 10.-ei megmérettetést, ezért magabiztos voltam, sőt oly annyira is, hogy győzelmet terveztem. Úgy éreztem, ha kellően koncentrálok, és nem ütközök semmilyen technikai akadályba, akkor rengeteg esélyem lehet az első helyre. És nemcsak a formám miatt éreztem esélyt, hanem a papírforma is ezt igazolta. A versenyre csupán két olyan ellenfél jött el, akik veszélyt jelenthettek számomra, ők Balog Bence és Tarnai László voltak. Bence közel sem volt olyan jó formában, mint szezonban szokott lenni, Laci pedig még csak V. korcsoportba számított.
Sajnos a valóságban több szempontból sem úgy alakultak a dolgok, ahogy simán alakulhattak volna, ezért csak a 3. helyezést sikerült megszereznem. Természetesen örültem a dobogónak, de a rossz szereplésem miatt kissé csalódott lettem. Nézzük is meg pontról pontra, hogy hol és mit hibáztam. (Rendhagyó módon most nem írok felszínes dolgokról, mert már unalmasak, amúgy egy átlagos duatlon verseny zajlott le.)
A probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy későn értünk le Lakitelekre, a verseny helyszínére. Ebben én vagyok a hunyó, mert az indulást én terveztem. Sajnos rosszul. (Tehát félreértés ne essék, Kriván Andris apukája egyáltalán nem felelős ezért, sőt ezúton szeretném is neki megköszöni, hogy készségesen levitt engem és segítségemre volt!) Ugyan a rajt előtt másfél órával már ott voltunk, de a bemelegítést csak később, sietősen tudtuk elkezdeni. Azt hiszem a bemelegítés a következő kifogásolható pont. Sajnos a versenyközpont alkalmatlan volt egy olyan minőségi bemelegítés lebonyolítására, amit egy kemény edzés, vagy verseny előtt szoktam végezni. A hely szűkös, zsúfolt és nyugtalan volt. Nem találtam egyetlen olyan helyet sem, ahol le tudtam volna ülni lazítani, és nyújtani tudtam volna. A bemelegítésem nem eredményezett kellő ellazulást és ráhangolódást. Ráadásul az idő hamar eltelt, ezért a technikai előkészületek stresszesen oldódtak meg. A felhalmozódott stressz és elégedetlenség kétségbe ejtett. Ennek pedig semmiképpen se szabadott volna megtörténnie, hiszen ez egy nagy akadályként zuhant elém. Izgulva álltam a rajthoz, fejben pedig nem voltak rendezve a dolgok. Szerencsére a rajtot hamar ellőtték, ezzel pedig végett vetettek az izgatott és nyomasztóan zaklatott lélekállapotomnak. Azonban itt jó pontként meg kell említenem, hogy a rajtom jól sikerült, ugyanis már 150 méter után vezettem a mezőnyt. Ezután viszont kiábrándítóvá vált a helyzet: a futópálya egy bokáig besüppedő homokos úton folytatódott, és úgy tűnt végig ilyen is marad. Persze a rossz talaj nem lehetett kifogás, mert ez mindenkinek egyenlő esélyeket szült. Pszichésen azonban nagyon rossz érzés volt az, hogy a megszokott versenytempóban való haladás most kétszer annyi energiát nyelt el. A 3 kilométeres futás felénél már szétszakadozott a mezőny. Közvetlenül utánam kb. csak 5 ember futott. Világosan láttam, hogy az eredeti tervnek megfelelő előnyszerzés már nem reális, hiszen nem sikerült az ellépés. Ugyan az ellenfelek már láthatóan fáradtabbak voltak nálam, mégse tudtam határozott tempóváltásba kezdeni a rossz terepviszonyok miatt. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy legalább 50 méter előnnyel érjek a depóhoz, hogy az esetleges lassú depózás se jelentsen veszélyt. Ez be is jött; kb. 60 métert adtam a Balog-Tarnai párosnak, akikkel azonban egyszerre kezdtem meg a tekerést. Ők ugyanis klipsszel mentek, én pedig cipőt cseréltem, amit nem siettem el. A következő nagy boly több mint fél perccel később fejezte be a futást, ezért nyugodtan kezdtünk el biciklizni, sajnos túl nyugodtan is. A következő nagy hibát itt vétettem el. Ekkor kellett volna otthagynom a két versenyzőt, és beállni egy 40-es tempóra. Ha ez a budapestin ment, akkor itt is összejöhetett volna! Nem így történtek a dolgok. Annak tudatában, hogy Tarnai és Balog elég jó versenyzők (lásd: Duatlon EB, Triatlon EB…), arra számítottam, hogy majd így hárman váltogatva egymást, szépen végigtekerjük egy jó átlaggal a távot. Az első 2 km-en 32-vel pörgettük… Ezt még elviseltem, mert én is fáradt voltam. De aztán érdekesen, számomra máig is érthetetlenül alakult a verseny. Felraktuk nagy tányérra, de csak 35, max. 37-re mentünk fel. Próbáltuk váltogatni egymást, de borzasztó volt. Aztán egyik pillanatban Tarnai hirtelen elhúzott. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem mentem utána?! Oké, hogy fáradt voltam, de azért ezt luxus lett volna hagynom. Sajnos nem tudom felidézni magamban ezt a pillanatot, ezért nem tudom megfejteni, mi történt pontosan. Annyira még emlékszem, hogy az akciót nem vettem annyira komolyan, mert én azt hittem, hogy Bence és Laci megbeszélték előre a koncepciót… Azt hiszem itt veszítettem el az első helyemet. Egyedül maradtam Bencével, aki nagyon ki volt; egy métert nem bírt vezetni, ezért végig húznom kellett őt. Az volt a baj, hogy így ’ketten’ nem volt erőnk masszív tempótartásra. Belőlem az akaraterő és a koncentráció hiányzott, Bence meg valószínűleg nem volt edzésben, plusz motiválatlan állapotban is volt. Teltek a kilométerek, az üldözőboly pedig vészesen közelgett. Egyébként ők se mentek gyorsan, az ő tempójukat is bírtam volna egyedül, csak hát pszichésen teljesen le voltam gyengülve. Az utolsó kör elején láttuk, hogy már csak 200 méternyire lihegnek mögöttünk. Sokat noszogattam Bencét, hogy szedjük össze magunkat, és ne engedjük, hogy utolérjenek minket. Sajnos ő a fáradtsága révén elvesztette az akaraterejét és az egészséges optimizmusát, ezért azt válaszolta, hogy „hagyjuk, úgy is utolérnek”. Belementem a feladásba, és vártam a közelgő bolyt. Ez volt a következő nagy hibám a verseny alatt, ami nem (az eddigiekhez hasonló) taktikai bakinak, hanem egyszerűen nem sportszerű, szégyentelen magatartásnak nevezhető. Ez maga a feladás volt, amit soha többé nem akarok megismételni, akármilyen helyzetbe is kerülök! A legnagyobb vicc az volt az egészben, hogy a boly csiga lassan ment… És hogy még nagyobb kudarc legyen: ezt a lusta bolyt én vezettem szinte végig, mert ha kiálltam, akkor senki se ment előre, hanem mögöttem sunnyogtak. Képesek voltak 28-ra is visszalassulni, csak hogy ne kelljen vezetni. A taktika teljesen érthető, tipikus szívatás volt. Direkt fárasztottak engem, ők meg gyenge futók lévén erőt tartogattak. Utólag persze már látom, hogy egy igazi versenyen ennyire igazságtalanul egy ilyen eset úgy se történhet meg. Visszatérve, kb. 7-en fejeztük be a tekerést. Bezzeg a végén mindenki belehúzott, és erőszakosan helyezkedett. Na, ez az ami nekem nem ment, valószínűleg az alapvetően szerény jellemem, plusz a pillanatnyi rossz kedvem miatt. Tehát egy újabb dolog, amit elszúrtam: Ahhoz képest, hogy vezettem a bolyt, sikerült utolsóként beérnem a depóba… Ahol egy újabb baki miatt majdnem kiállítottak, így másodperceket veszítettem. Mire átvettem a futócipőmet (amit meg se húztam), a többiek már a futópályán trappoltak. Egyébként meg kell említenem, hogy a szerencsétlenségeim sora kivételesek voltak, ezek csupán a zaklatott, határozatlan lelki állapotomnak köszönhetőek. Ennél Hála Istennek már sokkal profibban versenyzek… (lásd: Budapesti Duatlon Diákolimpia) Visszatérve a mentegetőzésből, a második futás nagy feladatot állított elém. Be kellett hoznom egy csomó lemaradást és helyezést a lötyögő cipőmmel egy sivatagi terephez hasonló körülmények között. Szerencsére, (dicsőség Istennek!) jobban bírtam a többieknél a futást, ezért sikerült a visszaelőzés. A végén gyorsan összeszedtem magam, és lehagytam Reizert is, így sikerült bebiztosítanom a féltett harmadik helyet. Tarnai nagy főlénnyel nyerte a futamot, ő szerencsére fiatalabb korosztály (!). A Gyányi András-Balog Bence hajrából végül Gyányi jött ki győztesként. Bence második lett, én pedig utána jöttem harmadikként. Kivételesen nem volt jó érzés célba érni. Elégedetlen voltam a teljesítményemmel (ez ugyan teljes mértékben jogos, de azért mégsem helyes érzés volt). Rengeteg gondolat dúlt a fejemben. Sok minden idegesített a végeredményt illetően. Mindegy, inkább nem akarok ítélkezni.
Összegezve kétoldalúan értékelem az esetet. Egyrészt, valóban elszúrtam a dolgokat, gyenge versenyzést mutattam be. Másrészt, (amit már említettem is) szerencsére egy komolyabb versenyen ilyen problémák nem igen merülhetnek fel. Például, ha felnőttekkel versenyzek, akkor lesz kivel bicikliznem egy erős futás után, és így a gyengébb ellenfeleimtől már nem kell tartanom. Tehát az óta mindent tisztáztam magamban. Olyannyira sikerült békességre jutnom, hogy már teljesen hálásan gondolok vissza az országos harmadik helyemre, aminek nagyon örülök.
A készülésem kifogástalan volt. Úgy gondolom, futás terén sikerült csúcsformába kerülnöm, ezt az őszi szerepléseim is igazolják. A bicikliedzések száma, arányait tekintve még mindig elmaradtak a futóedzések számától, de jelenleg ez nem ígérkezett hátránynak. Szerencsére sokat fejlődtem kerékpározásban az elmúlt félévben, ráadásul a diákolimpián csak 12 km-t kell teljesíteni. Szóval jó edzések, és sikeres versenyek sorozata előzte meg az október 10.-ei megmérettetést, ezért magabiztos voltam, sőt oly annyira is, hogy győzelmet terveztem. Úgy éreztem, ha kellően koncentrálok, és nem ütközök semmilyen technikai akadályba, akkor rengeteg esélyem lehet az első helyre. És nemcsak a formám miatt éreztem esélyt, hanem a papírforma is ezt igazolta. A versenyre csupán két olyan ellenfél jött el, akik veszélyt jelenthettek számomra, ők Balog Bence és Tarnai László voltak. Bence közel sem volt olyan jó formában, mint szezonban szokott lenni, Laci pedig még csak V. korcsoportba számított.
Sajnos a valóságban több szempontból sem úgy alakultak a dolgok, ahogy simán alakulhattak volna, ezért csak a 3. helyezést sikerült megszereznem. Természetesen örültem a dobogónak, de a rossz szereplésem miatt kissé csalódott lettem. Nézzük is meg pontról pontra, hogy hol és mit hibáztam. (Rendhagyó módon most nem írok felszínes dolgokról, mert már unalmasak, amúgy egy átlagos duatlon verseny zajlott le.)
A probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy későn értünk le Lakitelekre, a verseny helyszínére. Ebben én vagyok a hunyó, mert az indulást én terveztem. Sajnos rosszul. (Tehát félreértés ne essék, Kriván Andris apukája egyáltalán nem felelős ezért, sőt ezúton szeretném is neki megköszöni, hogy készségesen levitt engem és segítségemre volt!) Ugyan a rajt előtt másfél órával már ott voltunk, de a bemelegítést csak később, sietősen tudtuk elkezdeni. Azt hiszem a bemelegítés a következő kifogásolható pont. Sajnos a versenyközpont alkalmatlan volt egy olyan minőségi bemelegítés lebonyolítására, amit egy kemény edzés, vagy verseny előtt szoktam végezni. A hely szűkös, zsúfolt és nyugtalan volt. Nem találtam egyetlen olyan helyet sem, ahol le tudtam volna ülni lazítani, és nyújtani tudtam volna. A bemelegítésem nem eredményezett kellő ellazulást és ráhangolódást. Ráadásul az idő hamar eltelt, ezért a technikai előkészületek stresszesen oldódtak meg. A felhalmozódott stressz és elégedetlenség kétségbe ejtett. Ennek pedig semmiképpen se szabadott volna megtörténnie, hiszen ez egy nagy akadályként zuhant elém. Izgulva álltam a rajthoz, fejben pedig nem voltak rendezve a dolgok. Szerencsére a rajtot hamar ellőtték, ezzel pedig végett vetettek az izgatott és nyomasztóan zaklatott lélekállapotomnak. Azonban itt jó pontként meg kell említenem, hogy a rajtom jól sikerült, ugyanis már 150 méter után vezettem a mezőnyt. Ezután viszont kiábrándítóvá vált a helyzet: a futópálya egy bokáig besüppedő homokos úton folytatódott, és úgy tűnt végig ilyen is marad. Persze a rossz talaj nem lehetett kifogás, mert ez mindenkinek egyenlő esélyeket szült. Pszichésen azonban nagyon rossz érzés volt az, hogy a megszokott versenytempóban való haladás most kétszer annyi energiát nyelt el. A 3 kilométeres futás felénél már szétszakadozott a mezőny. Közvetlenül utánam kb. csak 5 ember futott. Világosan láttam, hogy az eredeti tervnek megfelelő előnyszerzés már nem reális, hiszen nem sikerült az ellépés. Ugyan az ellenfelek már láthatóan fáradtabbak voltak nálam, mégse tudtam határozott tempóváltásba kezdeni a rossz terepviszonyok miatt. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy legalább 50 méter előnnyel érjek a depóhoz, hogy az esetleges lassú depózás se jelentsen veszélyt. Ez be is jött; kb. 60 métert adtam a Balog-Tarnai párosnak, akikkel azonban egyszerre kezdtem meg a tekerést. Ők ugyanis klipsszel mentek, én pedig cipőt cseréltem, amit nem siettem el. A következő nagy boly több mint fél perccel később fejezte be a futást, ezért nyugodtan kezdtünk el biciklizni, sajnos túl nyugodtan is. A következő nagy hibát itt vétettem el. Ekkor kellett volna otthagynom a két versenyzőt, és beállni egy 40-es tempóra. Ha ez a budapestin ment, akkor itt is összejöhetett volna! Nem így történtek a dolgok. Annak tudatában, hogy Tarnai és Balog elég jó versenyzők (lásd: Duatlon EB, Triatlon EB…), arra számítottam, hogy majd így hárman váltogatva egymást, szépen végigtekerjük egy jó átlaggal a távot. Az első 2 km-en 32-vel pörgettük… Ezt még elviseltem, mert én is fáradt voltam. De aztán érdekesen, számomra máig is érthetetlenül alakult a verseny. Felraktuk nagy tányérra, de csak 35, max. 37-re mentünk fel. Próbáltuk váltogatni egymást, de borzasztó volt. Aztán egyik pillanatban Tarnai hirtelen elhúzott. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem mentem utána?! Oké, hogy fáradt voltam, de azért ezt luxus lett volna hagynom. Sajnos nem tudom felidézni magamban ezt a pillanatot, ezért nem tudom megfejteni, mi történt pontosan. Annyira még emlékszem, hogy az akciót nem vettem annyira komolyan, mert én azt hittem, hogy Bence és Laci megbeszélték előre a koncepciót… Azt hiszem itt veszítettem el az első helyemet. Egyedül maradtam Bencével, aki nagyon ki volt; egy métert nem bírt vezetni, ezért végig húznom kellett őt. Az volt a baj, hogy így ’ketten’ nem volt erőnk masszív tempótartásra. Belőlem az akaraterő és a koncentráció hiányzott, Bence meg valószínűleg nem volt edzésben, plusz motiválatlan állapotban is volt. Teltek a kilométerek, az üldözőboly pedig vészesen közelgett. Egyébként ők se mentek gyorsan, az ő tempójukat is bírtam volna egyedül, csak hát pszichésen teljesen le voltam gyengülve. Az utolsó kör elején láttuk, hogy már csak 200 méternyire lihegnek mögöttünk. Sokat noszogattam Bencét, hogy szedjük össze magunkat, és ne engedjük, hogy utolérjenek minket. Sajnos ő a fáradtsága révén elvesztette az akaraterejét és az egészséges optimizmusát, ezért azt válaszolta, hogy „hagyjuk, úgy is utolérnek”. Belementem a feladásba, és vártam a közelgő bolyt. Ez volt a következő nagy hibám a verseny alatt, ami nem (az eddigiekhez hasonló) taktikai bakinak, hanem egyszerűen nem sportszerű, szégyentelen magatartásnak nevezhető. Ez maga a feladás volt, amit soha többé nem akarok megismételni, akármilyen helyzetbe is kerülök! A legnagyobb vicc az volt az egészben, hogy a boly csiga lassan ment… És hogy még nagyobb kudarc legyen: ezt a lusta bolyt én vezettem szinte végig, mert ha kiálltam, akkor senki se ment előre, hanem mögöttem sunnyogtak. Képesek voltak 28-ra is visszalassulni, csak hogy ne kelljen vezetni. A taktika teljesen érthető, tipikus szívatás volt. Direkt fárasztottak engem, ők meg gyenge futók lévén erőt tartogattak. Utólag persze már látom, hogy egy igazi versenyen ennyire igazságtalanul egy ilyen eset úgy se történhet meg. Visszatérve, kb. 7-en fejeztük be a tekerést. Bezzeg a végén mindenki belehúzott, és erőszakosan helyezkedett. Na, ez az ami nekem nem ment, valószínűleg az alapvetően szerény jellemem, plusz a pillanatnyi rossz kedvem miatt. Tehát egy újabb dolog, amit elszúrtam: Ahhoz képest, hogy vezettem a bolyt, sikerült utolsóként beérnem a depóba… Ahol egy újabb baki miatt majdnem kiállítottak, így másodperceket veszítettem. Mire átvettem a futócipőmet (amit meg se húztam), a többiek már a futópályán trappoltak. Egyébként meg kell említenem, hogy a szerencsétlenségeim sora kivételesek voltak, ezek csupán a zaklatott, határozatlan lelki állapotomnak köszönhetőek. Ennél Hála Istennek már sokkal profibban versenyzek… (lásd: Budapesti Duatlon Diákolimpia) Visszatérve a mentegetőzésből, a második futás nagy feladatot állított elém. Be kellett hoznom egy csomó lemaradást és helyezést a lötyögő cipőmmel egy sivatagi terephez hasonló körülmények között. Szerencsére, (dicsőség Istennek!) jobban bírtam a többieknél a futást, ezért sikerült a visszaelőzés. A végén gyorsan összeszedtem magam, és lehagytam Reizert is, így sikerült bebiztosítanom a féltett harmadik helyet. Tarnai nagy főlénnyel nyerte a futamot, ő szerencsére fiatalabb korosztály (!). A Gyányi András-Balog Bence hajrából végül Gyányi jött ki győztesként. Bence második lett, én pedig utána jöttem harmadikként. Kivételesen nem volt jó érzés célba érni. Elégedetlen voltam a teljesítményemmel (ez ugyan teljes mértékben jogos, de azért mégsem helyes érzés volt). Rengeteg gondolat dúlt a fejemben. Sok minden idegesített a végeredményt illetően. Mindegy, inkább nem akarok ítélkezni.
Összegezve kétoldalúan értékelem az esetet. Egyrészt, valóban elszúrtam a dolgokat, gyenge versenyzést mutattam be. Másrészt, (amit már említettem is) szerencsére egy komolyabb versenyen ilyen problémák nem igen merülhetnek fel. Például, ha felnőttekkel versenyzek, akkor lesz kivel bicikliznem egy erős futás után, és így a gyengébb ellenfeleimtől már nem kell tartanom. Tehát az óta mindent tisztáztam magamban. Olyannyira sikerült békességre jutnom, hogy már teljesen hálásan gondolok vissza az országos harmadik helyemre, aminek nagyon örülök.
5 megjegyzés:
Úgy látom helyre kell majd rakni az oldalt, mert valami nem stimmel. De az írások azért megvannak.
Mi nem stimmel?
A legutóbbi cikk még nem került feltöltésre, csak a bejegyzés címe került fel, jelezve, hogy majd megírom... Tudom, ilyet nem illik, de most nem volt ídőm megírni. Igyekszem.
Nah azért mostmár 10 napja hamarosan.... azééé GAZSIII ne lógjááá!!!
Most vagy írsz egy baromi hosszú és részletes beszámolót vagy töröld ki a francba. :P
üdv: egy titkos rajongód
Fú de jó lett a futós kép. Látom misu is rajta van.
Ron
Mondjuk ez a két gyerek legközelebb ne verjen meg.
Megjegyzés küldése