X2S Terepduatlon OB

Legutóbbi versenyem a X2S terepduatlon OB volt, ami a X2S eseménynaptárában az év egyik legnehezebb versenyeként szerepel. Idáig még csak egyszer vettem részt X2S-es versenyen, még március elején a Téli Triatlon OB-n. Ez a téli verseny örökké emlékezetes marad számomra, hiszen ez volt életem eddigi legkeményebb megmérettetése. Lehet, hogy a jövőben az összes X2S esemény ekkora nyomott fog hagyni az emlékezetemben? Könnyen meglehet, ugyanis a mostani verseny se volt egy egyszerű eset… :D

Én ugyan még nem terepkerékpározom, mégis komoly érdeklődéssel figyeltem végig az idei év X2S versenysorozatát. Eléggé megtetszett ez a terepduatlon-triatlon dolog, szóval tervezem, hogy a jövőben ezzel is elkezdek foglalkozni valamilyen szinten. Jelenleg ez még nem aktuális, talán majd jövőre. Viszont addig is van egy alternatíva a hozzám hasonló versenyzők számára, ez pedig a váltóban versenyzés. Ez nem annyira nehéz és nem olyan nagy tett, mint egyéniben indulni, de azért jó élmény. Tavasszal és nyáron többször is kiszemeltem különböző X2S versenyeket, de valahogy sose jött össze a váltócsapat, meg nem is annyira értem rá. Most, hogy az év utolsó multisport-terepversenye közeledett (ami ráadásul duatlon), rászántam magam, hogy mindenképp megyek. Nagyon jó kis csapatot sikerült összehoznom. Dani Áron futotta az első futást (5km), Szalontay Bence bringázott (24 km-t), én pedig a záró 10 kilit vállaltam be. Tökéletes csapat. ’Talán nyerhetünk is’ -gondoltuk. Egyébként erre valóban meg volt az esélyünk: Szalontay Bence jelenleg a korosztályában a második legjobb montis, Áron pedig a magyar középtávfutók legjobbjai közt van. Saját magamat nem akarom fényezni, röviden csak annyit mondok, hogy crossfutásban otthon érzem magam.

A bajnokságot szeptember 19.-én, Pilscsabán rendezték meg. Hamar odaértünk. Az idő és a hangulat egyre jobb volt. A rajt kicsit csúszott, végül 12-kor került sorra. Ekkor, a rajtvonalnál láttam, hogy mennyire sokan indulnak (legalábbis a hasonló versenyekhez képest). Áron magabiztosan állt rajthoz, 5km-t, azaz egy kört kellett teljesítenie. Megmutattam neki, hogy kire figyeljen oda futás közben. Ez a valaki Pulszky Lajos volt, aki a legesélyesebb csapat futójaként, a magyar bajnok Buruczky Szilárddal indult együtt. Azt beszéltük meg Áronnal, hogy kb. féltávig menjen az élbollyal, majd próbáljon meg tempót váltani és elhúzni. Már utólag látjuk, hogy ez a taktika hiba volt, de hát nem tudhattuk ezt előre, hiszen a terv teljesen reális volt. Elrajtoltak a versenyzők, mi pedig belekezdtünk az izgatott várakozásba. Áron hozta a formáját, 2 kilométernél szakított… Elhúzott, viszont ezzel együtt egyedül is maradt a terepen, ami az eltévedés lehetőségét hordozta magában. Áron kb. 3,8-4 km-nél, egy derékszögű falnál elvesztette a helyes irányt, magyarán eltévedt. Árkon-bokron futott, hogy megtalálja a kijelölt utat, mi pedig izgatottan vártuk a futók beérkezését. Bence már nagyon készült a váltás pillanatára. Nem hiába tette ezt, mert Áront valóban az első befutónak vártuk. Ám nem ő jött elsőnek. Nekem már ez gyanús volt, de azért még elfogadtam a tényt. Viszont amikor azt láttam, hogy az első hatban sincs, már tudtam, hogy baj van. Felmerült bennem, hogy esetleg Áronnak most nem megy a futás a felkészülés hiánya miatt, de ezt a gondolatot hamar elhessegettem: ’Ez lehetetlen, hiszen Áron pontosan az a futó, aki bárhol, bármikor hozza a formát’ –gondoltam. Amikor már a középmezőny is beért a depóhoz (hogy biciklin folytassa a versenyt), mindnyájan egyetértettünk abban, hogy Áronnal valami baj történt. Vagy lesérült (ez szintén erőltetettnek, nem Áronhoz illőnek hangzott), vagy eltévedt, gondoltuk. Az utóbbi reálisabbnak tűnt, bár ennek lehetőségére egyáltalán nem számítottunk a versenyt megelőzően. Amúgy iszonyatosan kínos érzés volt látni azt, hogy sorra bukkantak ki az emberek az erdőből, és egyik se ő volt. Amikor az első befutó után már 20 perc is eltelt, nagyon csalódottak lettünk. Pontosan az a szar helyzet, amit az ember egyszerűen nem akar elhinni. ’Ugye csak álmodom’ –gondoltam. Áron 42 percnél ért be, nem túl lelkes arccal. Gyorsan váltottak, Bence már indult is biciklizni. Tényként fogtuk fel azt, hogy már elvesztettük a versenyt (hiszen 20 perces hátrányunk halmozódott fel). ’Nem baj, azért végig csináljuk, ha már itt vagyunk’. Áron tényleg eltévedt, erről rögtön be is számolt nekünk részletesen. Bence ekkor már javában tekert. Úgy tűnt, mindent belead, ez tetszett nekem. Viszont a futástól teljesen elment a kedvem. Sőt, amikor Áron beszámolóját, illetve más eltévedt futók rémtörténeteit meghallottam, az önbizalmam szintje jócskán lezuhant. Szinte kénytelen voltam beletörődni abba a tudatba, hogy szinte biztos, hogy én is el fogok tévedni. Áron ugyanis elmondta, hogy annyira rosszul van az út kijelölve és kiszalagozva, hogy a futópálya középső 3 km-es szakaszán majdnem az összes kereszteződés lehetőséget ad az elbizonytalanodásra és legtöbbször az eltévedésre is. Féltem a rám váró futástól. Szerencsére elegendő idő állt rendelkezésemre a bemelegítéshez, ugyanis Bence 24 km-ét közel másfél órára saccoltuk. Nagyon jól tekert, 30 perces köröket ment. Biztosan feljöttünk néhány helyezést a csapatok között.

A bemelegítésem alapos volt. Laza voltam és nem fájt semmim, viszont a hangulatom nem volt túl jó. Már 2 óra is elmúlt, ezért a nap délutáni hangulatot idézett elő. Bence a várt időpontban érkezett: 1 óra 32 perc alatt tette meg a távot, amivel az abszolút mezőnyben is szépen megállta a helyét. Sokat köszönhetünk Bencének, nem is tudom mi lett volna, ha ő is eltéved….Szerencsére a bringapálya viszonylag megbízható volt, így nem történt semmi baj. Bence minden fáradtság ellenére is száguldozva tekert be a depóba. Az utolsó méterekig küzdött, valószínűleg ezzel azt akarta elérni, hogy rajta aztán egy másodperc se múljon. Ez a tiszteletre méltó igyekezet motivált engem, és újjáélesztette a már-már elhaló félben lévő reményt is. Felbuzdulva plusz némi becsvággyal vettem át a rajtszámot és indultam neki a 10 km-es futásnak. Nem megszokott versenyhelyzetbe kerültem. A rutinom most nem annyira nyújtott magabiztosságot, úgy éreztem magam, mint aki az ismeretlen felé megy. Csakhogy én győzni akartam. Ekkor a győzelem a sikeres úton maradást, vagyis az eltévedés elkerülését jelentette számomra. Lendületes (kissé talán túl gyors) tempóban nyomtam a futást, miközben a tekintetem szüntelenül a felfestett jelzéseket fürkészte. Az első másfél km. megnyugtató volt, mert a pályát eddig jól lehetett követni, viszont azt is hamar megállapítottam, hogy a terep valóban nagyon kemény. Már az első két km. után fáradt voltam. Egyfelől megijedtem, hogy hogyan fogom én ezt végig bírni, másfelől pedig nem értettem, hogy miért fáradok el ennyire könnyen, amikor egy hete a Nagymaros cross-on ennél jóval hosszabb emelkedőket is jobban bírtam. Kimerültségnek illetve gyenge formának könyveltem el az esetet. Később persze rájöttem, hogy ez hülyeség. Most már látom, hogy csupán arról volt szó, hogy a megszokott szintkülönbséget nem a szokásos 10-12 km-en kellett ledolgozni, hanem jóval rövidebb táv alatt, 5 km-en… Visszatérve a futásomra, 2 km után, egy hegytetőn jött a változás. A jelzéssorozat megszűnt, a tisztás pedig több iránylehetőséget is felkínált. Hirtelen eszembe jutott, hogy az egyik eltévedt futó azt magyarázta, hogy ezen a helyen kell majd határozottan balra fordulni. Megörültem a felismerésnek, és az említett irányba futottam tovább. A bolyongásom ekkor vette kezdetét, persze én erről mit sem sejtettem. Aztán gyanússá vált, hogy már mióta nem találkoztam egyértelmű jelzéssel. Pár perc után pedig, már nem éreztem magam annyira felhőtlenül. Nem értettem, hogy most mi van: az irány jó volt, plusz még több futó lábnyomott is felfedeztem a puha talajon, bár ez feltűnően kevés volt egy ekkora mezőnyhöz. A végleges elbizonytalanodás akkor következett be, amikor az órámra nézve megállapítottam, hogy a tervezett 25 perces menetidőig már csak pár percem van hátra, nekem pedig (a tájékozódási képességeimmel ítélve) még kb. annyit kell futnom a versenyközpontig, mint amennyit idáig megtettem. ’Húha, itt valami nagyon nem stimmel, az biztos.. És egyébként is; miért nem találkoztam már vagy negyed órája egy emberrel sem?!’ Amikor az utamat elzárta egy kerítéssel körülvett kapu, egyértelmű volt, hogy teljesen rossz felé megyek. Sose gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek a következőre, de hát most ez is megtörtént: visszafutottam addig, míg nem találtam újra egy jelzést. Percekkel később, felbukkant egy jelzés, aminek persze örültem, bár enyhén szólva kikészített a három centi vastag, barna törzsű fán ’látható’ sötétnarancssárga kicsi nyíl látványa. Gőzerővel futottam (végre a helyes úton), mintha lenne bármi esélye annak is, hogy behozzam a lemaradásomat… A legszörnyűbb az volt, amikor felfogtam, hogy nekem még egy kört kell futnom ezen a pályán, amit igazából nem is ismerek. :D Ezután, ahogy közeledtem vissza, a versenyközpont felé, utolértem pár futót, akik gyalogolva szenvedtek egy emelkedőn. Megdöbbenéssel vettem észre, hogy ezek a futók azok, akiket még a kör elején hagytam le.. Ráadásul az egyik, aki szintén felismert engem, meg is szólított és ezt mondta: „látom te is eltévedtél”. ’Mi a fene?! Ha ő lassú tempójával eltévedt, akkor én mekkora kerülőt tehettem!!’ -mérgelődtem magamban. Dühített a dolog, hiszen végeredményben olyan volt ez, mintha egyhelyben futottam volna.: Hiába nyomom a négy perceseket, mégis egyszerre érek be az amatörökkel… 36 perc alatt értem vissza a rajthoz, természetesen 5 km helyett, kb. 8-at mentem. ’..Nem, én igazából nem tévedtem el, csupán stréberkedtem egy kicsit, elvégre így is gyorsabb voltam több futónál, akik nem is tévedtek el..’ Természetesen nem ezzel a magatartással érkeztem vissza, hanem Áronnal egyszerűen csak összenevettünk. Hát igen, teljesen átéreztük a szitut, erre csak így lehetett reagálni. Érdekes, hogy a hozzáállás így meg tud változni egy verseny alatt: Amennyire csalódottak lettünk Áron szerencsétlenségétől, olyannyira nevettünk a saját eltévedésemen. ’Na még egy kör futás, aztán vége. Most megmutatom, hogyan kell 24 percen belül futni. Ez a piliscsabai erdő pedig nem foghat ki még egyszer rajtam.’ Szilárd meggyőződésem volt, hogy a pályának csak azt a részét nem ismerem, ahol vissza kellett fordulnom. Sajnos nem így állt a dolog. Még az is eszembe jutott, hogy elég, ha egy kilométert még futok aztán vissza is fordulhatok, hiszen így pont összejönne a 10 km. :D A második körömet ugyanazon (az általam kitalált) úton tettem meg, persze kihagytam azt a bizonyos kerítéses hurkot. Ennek ellenére is csak 31 perc alatt sikerült végig rohannom a második kört. A kör végén megint megismétlődött az az abszurd helyzet, hogy egy futó (akit a kör közben már leelőztem) újra elém került. Az egyik versenyző arcát nagyon megjegyeztem, így jól emlékszem, hogy vele a 2 kör alatt 3-szor is találkoztam. Ez maga a képtelenség, de utólag azért tetszik. A legviccesebb az egészben pedig az, hogy az eredeti futópályát máig sem ismerem… Tehát, ha jövőre indulok (márpedig szándékozom), akkor mindenképpen elmegyek majd a versenyt megelőző pályabejárásra. (Egyébként gyanús is volt, hogy ennyire hirdették ezt a bejárást…) Tehát beértem ezzel a ’csodálatos’ futóidővel (1 óra 8 perc), persze az már más kérdés, hogy 15 km volt a lábamban 10 helyett.

Természetesen a többiek már nem voltak annyira szomorúak a szereplésem miatt. Talán ők is úgy érezték, hogy ennek így kellett történnie, hiszen így kerek a sztori, amit sokáig emlegethetünk majd, mint egyedülálló élményt. Elég vicces, hogy Áron és én, a két profi elhívunk egy tök fiatal bringást, hogy tekerjen, erre meg mi ketten bénázunk, Bence meg alázza a mezőnyt! Emiatt kissé furán éreztük magunkat Áronnal.

A célba érés után sok beszélgetés, nyújtás, majd az eredményhirdetésre való várakozás vette kezdetét. Igen, reménykedtünk még, és nagyon kíváncsiak voltunk a végleges szereplésünkre. Egyre több csapattól hallottuk hogy ők is eltévedtek, szóval egyre jobban nőtt a hitünk. Egy padon ültünk, és egy hangulatos garázs-rock zenekar szórakoztatott bennünket. Már fél hat felé járt az idő, valaki még csak ekkor keveredett ki a csabai erdő rengetegéből. Kirakták az eredményeket. Bence apukája, ragyogó tekintettel közölte velünk, hogy a harmadikok lettünk! Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen szavakkal kommentáltuk a dolgot, mindenesetre alig tudtuk elhinni a végeredményt! Az amúgy is jó hangulatunk, hirtelen örömmámorba tört át. Mosolyogva, kissé megilletődve mentünk ki a színpadra és vettük át díjakat. Ki gondolta volna, hogy így zárul ez a különös verseny?! A ’tragikus’ kezdés végül meglepő happyendbe torkollott. Örültünk, viccelődtünk, majd hazautaztunk.

U. I.: Elnézést, hogy ennyire hosszú lett a cikk, de muszály volt ilyen részletesen írnom. Ja, és a képek. Remélhetőleg, ezentúl majd több kép fogja színesíteni a blogot, igyekszem. Bár ez nem rajtam múlik. (Ugyebár magamról nem tudok a verseny közben fotót készíteni... Jó tudom, Áron ezt is megcsinálta,de hát, mint tudjuk ő egy külön eset. :D)