Sífutó edzőtábor -Ramsau

Sajnos az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a blogomat, bár igazság szerint nem is nagyon lett volna miről írnom.. Leginkább azért, mert versenyek már két hónapja nincsenek, hiszen a tél a futók és duatlonosok számára az alapozást jelenti. Azonban űzök egy hihetetlenül jó (alapozást kiegészítő) télisportot is, ami alkalmat ad élmény beszámolásra. Ez pedig nem más, mint a sífutás!

Az idei telet minden eddiginél elszántabban kezdtem, ami a sífutást illeti: A téli szezon előtt sírollereztem, ezzel fejlesztettem a technikai-erőnléti képességeimet. A sífutás számára helyet szorítottam az edzés-menetrendemben. Véleményt kértem szakértőktől az atlétika és a sífutás összeegyeztethetőségéről. Vettem új sífutóbotot is. Egyszóval teljesen készen álltam a sífutásra. Viszont e gyönyörű hóborthoz rengeteg adottság is kell. Várni kell a havat, a pályát és külföldre-utazási lehetőségek iránt is kell kutakodni… Szóval nem egy egyszerű eset. A vágyakozás nem elegendő! A szezon amúgy kifejezetten bíztatónak indult, hiszen először október 17.-én álltam futólécen! Persze ez csak bohóckodás volt Dobogókőn vizes, 15 centi hóban, de azért kezdésnek nem volt rossz. Ezután december közepéig nem esett hó. Viszont lehetőséget kaptam egy 4 napos edzőtáborban való részvételre. Erről szeretnék bővebben értekezni.

December 17.-étól 20.-áig egy edzőtábor jellegű esemény keretében Ramsauban sífutottam. A meghívást Marosffy Danitól kaptam, köszönöm neki a lehetőséget. Óriási élményekben lehetett részem és rengeteget tudtam fejlődni a 4 nap alatt. Többet talán nem is bírtam volna (mármint fizikailag). Az első nap fele utazással telt el, majd 1 körül megérkeztünk Ramsau am Dachstein-re, Ausztria egyik sífutó paradicsomába. Egy falu széli, barátságos házban kaptunk szállást, ahonnan a pálya 50 méternyire helyezkedett el, és bizonyos erkélyeiből még a gleccser csipkés láncait is megcsodálhattuk. Rettentően hideg volt, -10 fok várt bennünket. Ez némi aggodalmat keltett bennem, mert amatőr módon ezzel nem számoltam. Viszont az a tény, hogy mindjárt sífuthatok egyből jókedvre derített.

Minimális elhelyezkedés majd átmozgatás után fel is csatoltunk és élvezkedni kezdtünk a sífutás gyönyörében. Nem volt nagy hó, mindössze 25 centi lehetett. Ez kissé rontott is a pálya minőségén, de ez engem nem érdekelt. Eleinte bizonytalanul ment a futás a szokatlanság miatt, de jó érzés volt csúszni. Ismerkedésképpen a többiekkel tartva lesíeltem a Ramsau-i stadionhoz, ahol nem mindennapi látvány fogadott: Profi északi összetettes sífutóversenyzők edzettek a hétvégi világkupára. Bemerészkedtünk a versenypályára, így alakalmunk nyílt a versenyzőkkel együtt síelni. A pálya nagyon durva volt. Teljesen más élőben egy sífutópálya, mint a tv-ben. Brutális emelkedők és lejtők váltakoztak, lapos rész szinte nem is volt… 3 kört mentem a 2,5 km-es körön. Nagyon jól éreztem magam, szinte el se tudtam hinni, mi történik éppen velem. Viszont nagyon hideg volt, az arcom szinte már fájt. A hideg hó miatt a lécek egyébként lassúak voltak. A technikámat illetően is nagyon elégedetlen voltam, de bíztam benne, hogy a következő nap majd belejövök. Persze ezek a tényezők semmit sem rontottak a hangulatomon. Egyszerűen csak fel kellett nézni a napsütötte gleccserre, és egyből elszálltak a gondok. Ezután visszasíeltem a házhoz (4,5 km), és lecsatoltam. Még kocogtam is egyet a profizmus kedvéért. (Ezt egyébként minden reggel és este megtettem.)

Másnap Gnadenalm-on, egy Ramsautól 30 km-nyire fekvő sífutópályán találtuk magunkat. Mivel Dani elég gyengének értékelte a ramsaui pálya hó minőségét, ezért javasolta, hogy nézzünk el a „környékre”. Útközben találtunk rá erre a vonzó sífutópályára, ami kiváló minősége mellet még a tömeget is távolt tartotta magától. Gnadenalm; egy csodás hely, ami szinte ránk várt. Egy változatos, de nem túl meredek 6 km-es körön edzhettünk, méghozzá gyönyörű napsütésben és havas hegyekkel körülövezve. Alkalmam nyílt elsőként nyomot hagyni a reggeli ratrak rovátkáiban is. A kör több hosszú (enyhe emelkedésű, vagy lejtésű) egyenesből állt, ezért a technikámat nagyon jól tudtam csiszolgatni. Ezúttal a mámor ellenére sikerült visszafognom magam, így az erőbeosztással nem voltak gondok. Egyedül a rendkívül alacsony hőmérséklet maradt negatív élményként, ami a napon se akart -10 fölé kúszni, a fák között pedig a -15 is jól érezte magát. Mindenesetre, életem legjobb sífutó edzése volt ez a 3 órás délelőtti síelés. Délután a stadionban edzettünk, a technika fejlesztésére tettük a hangsúlyt. Másfél órát bírtunk ki az irdatlan hidegben.

A harmadik napon újra autóba szálltunk azzal a céllal, hogy egy újabb pályát próbáljunk ki. Sajnos a havazás megnehezítette a közlekedést, így csak lassú tempóban tudtunk a szerpentinen felmenni. A bizonytalan útviszonyok miatt, nem mentünk feljebb és az előző napi Gnadenalm-nál szálltunk ki. ’Na jó, ez is megfelel’- gondoltuk. A pálya illetve az időjárás ugyan nem volt annyira mesés, mint előzőleg, de azért egy hasznos edzést tudtunk végrehajtan. Én ezen az edzésen valahogy gyengébben szerepeltem, mint a többiek. Egy jó kis délutáni pihenő után este újra lécre álltunk. A cél a Ramsau-i 30 km-es kör megtétele volt. Még világosban indultunk, ám hamar ránk sötétedett, de ez nem volt gond: Pelyhe Dani fejlámpával világította az utat. A túra jellegű esti edzés hihetetlenül jól sikerült: A tábor legjobb edzéseként tudok rá visszaemlékezni. Valami oknál fogva, most nekem ment sokkal jobban, mint a többieknek. Egyszer se fáradtam el az út során, sőt még a mozgásomra is oda tudtam figyelni. A kör kitérőit kihagytuk, így 18,5 km-re jött ki az edzés. Óriási élmény volt!

Az utolsó nap számomra amolyan levezető jelleget öltött. Persze nem lazsáltam egy percig se, tudtam, hogy ki kell használni az alkalmat. Azonban a halmozott terhelés által fáradt lettem, ezért már nem akartam annyira nyomni így a végén. 2 és fél órát sífutottam a Ramsau-i réten, szép, napsütéses időben. Próbáltam törekedni arra, hogy az utolsó edzés kifejezetten szép mozgással történjen meg. Kijelöltem egy változatos útvonalat, ahol mindegyik technikát gyakorolni tudtam. Emellett sokat néztem a hegyeket is. Miután nagyjából beteltünk a sífutás és a táj adta örömökkel, lecsatoltunk, megebédeltünk, összepakoltunk majd hazaindultunk. Nehéz volt elbúcsúzni Ramsau-tól. Ennek ellenére azt hiszem jól kihasználtam a lehetőséget: Az edzőtáborban sokat fejlődtem, mind technikai, mind erőnléti szempontból és az utóbbi ráadásul még a futás terén is kamatozódott. Ezen kívül álmok váltak valóra és nem utolsó sorban új embereket ismerhettem meg.

Kismaratoni Országos Bajnokság

A 2009-es évet a Kismaratoni Országos Bajnoksággal zártam. Ezt a hosszú távú futóversenyt az év legfontosabb versenyei közé tűztem ki. Éreztem, hogy ott kell lenem, ez egy nekem való megmérettetés lesz, mert a hosszútávfutás jelenleg az a versenyszám, amiben a legotthonosabban érzem magam. Szerencsére idén nem októberben, hanem november közepén rendezték meg a bajnokságot. Ez nekem nagyon kedvező volt, mert így tudtam külön készülni a versenyre. Október közepén még pihentem egy hetet, hiszen az őszi (9 versenyből álló) szezon kifárasztott, majd ezután megkezdtem a 3 hetes felkészülést, immár (régi)új edzőmmel, Szabó Imrével. Örülök, hogy újra vele (is) dolgozhatok, azt hiszem ez a változás egy új, szintbeli lépést jelent számomra.

Az Országos Bajnokság november 14-én, Siófokon került megrendezésre. A MASZ és a BSI ezúttal összedolgozott: a Kismaratoni OB és a Balaton Maraton egy napon, ugyanazon a helyszínen lett megtartva. Nekem ez bizonyos szempontból előny volt, ugyanis tavaly már indultam ugyanitt a Balaton Maratonon, szóval a pálya, környezet és a hangulat már nem volt számomra ismeretlen. A felkészülésem szerintem teljesen megfelelő volt. Kicsit ugyan izgultam, hiszen most nem saját magamtól edzettem, hanem Imre bácsitól, személyre szabott edzéstervet követtem, viszont bíztam a jó eredményben. Jó formában voltam, jó edzéseket hajtottam végre és fejben is rendben voltam. A célom viszont nem volt teljesen konkrét. Annyit tudtam, hogy keményen fogok küzdeni, és futok egy képességemből telő maximumot.

Amikor megtudtam, hogy az aranyjelvény 01:11:50 a félmaratoni távon, egészen megdöbbentem. Eleinte úgy gondoltam, hogy 01:13-as időnél nem tudok jobbat, ezért azt hittem, hogy ezzel az idővel már a legjobbak közé kerülhetek… Rendesen meglepődtem a szintidőn. Felbátorodtam, és elhitettem magammal, hogy 01:11-re én is képes vagyok, még akkor is, ha ez a 3:24/km-es tempó ijesztőnek tűnik! Egyre magabiztosabban álltam hozzá a versenyhez. Nagyon sokat gondolkoztam, számoltam, álmodoztam és persze edzettem. A másik elgondolkodtató tényező a mezőny volt. Vajon kik jönnek el, ki milyen formában van…stb. Aztán lett rajtlista is. Nem is akármilyen! Csak a junioroknál 35 versenyző nevezett, köztük mindenki aki számít, hosszútávosok és középtávosok egyaránt. Fogalmam se volt, ebből mi sül majd ki. Lehet hogy csak 10. leszek, vagy hatodik, esetleg harmadik?! Azért bizakodtam a minél jobb helyezésben. Éreztem, az első hatban mindenképp ott a helyem, de azért a szívem mélyén a dobogóról álmodoztam.

A verseny napján nagyon jó hangulatban voltam. 100 %-os koncentráció, szellemi-fizikai felkészültség…stb. Nem féltem, a futást pedig hihetetlenül vártam. Nagyon szeretem a hosszútávfutás adta érzést, élményt. Az időjárás is kedvező volt: 8-9 fokos száraz, napos idő. Rajtam kívül azt hiszem csak egy(!) versenyző futott szintén hosszú öltözetben. Együtt rajtoltunk az ifikkel, akik két kört, azaz 14 km-t futottak. Mi, juniorok 3 kört, vagyis egy félmaratont (21,1 km-t) teljesítettünk. Íme a verseny menete:

1. km.: Legeleje lassú, vezetek. Utána bekezdés, de nem tűnik keménynek, pedig 3:14 lett! Szelepcsényi Zsolt, ifi versenyző elhúz a mezőnytől.

2. km.: Még mindig túl gyors a tervezetthez képest, de jól esik, könnyen megy. ’Mintha a juniorok csak az ifik miatt mennének gyorsan.., ciki lenne hagyni őket hogy menjenek, vagy mi?!’ Mindenesetre nem fárasztó, ezért továbbra is futok Szaniszló sarkában.

3. km.: Már viszonylag helyén volt a tempó, 3:20as ezret mentünk. Fantasztikus hangulat: 8 junior, plusz kb. 7 ifi alkotja az élbolyt, amiben futok.

4. km.: A terepviszonyokat illetően változás áll be, ami nehezíti a tempótartást. Sárosak lettünk és göröngyös füvön kell rohanni. ’Mezei?’

5.-6. km.: Még együtt a boly, kivéve Kállay-t, aki felzárkózik Szelepcsényihez. A tempó megint gyorsabb, de szerencsére még jó a légzésem, szinte csak lépkedek. 16:42-es 5000. ’Húha, sportos tempó.. Mi lesz így a végén?!’

7. km.: 23:22 lett a 7000. Túl vagyunk az első körön. Kezdődik a verseny. Az UTE-sok akcióba indulnak, taktikázás veszi kezdetét. Cél: szakítás, boly szűkítése. Eljárás módja: fartlek játék, rántások ezerrel. Egyszer 3 perces, aztán 3:30-as tempó…Pszichésen kikészítő. Rossz érzés az amúgy is gyors félmaraton közben sprintelni. Többen le is szakadtak. Én is belefáradtam a játékba. Egyszer le is szakadtam egy 20-30 métert. Ekkor kicsit kétségbeestem, szinte már fel is adtam. Majdnem megegyeztem Molnár Ákossal az eredeti tempóban, de aztán összeszedtem magam és rohantam az utésok után. Nem hittem el, hogy Bárányék ezt végig fogják bírni, tudtam, hogy ez csak trükk. Sikerült is a felzárkózás, sőt még ki is tudtam pihenni a repülőt, hiszen a gyorsítást laza futás követte. Azt hiszem ez egy döntőpont lehetett a versenyen.

8-10. km.: Taktikázás. Folytatódik az iramjáték, de most már szűkebb körben, és nem annyira drasztikusan. 33:11-es 10000.

10,5 km.: Épp ’kocogunk’ egy gyorsítás után. Meguntam a koncepciót, ezért elléptem. Beálltam egy 3:20-as egyenletes tempóba. Kicsit kockázatosnak véltem, de azért biztos voltam a dologban. Szaniszló Barnabás, Molnár Ákos, Kiss Dávid és Zsigmond Előd jön csak velem a juniorok közül, igaz, ők is csak leszakadozva, nem szorosan. A többiekkel (Tessedik Balázs, Bárány András..!) nem tudom mi történt.

’Ezután megkezdődik a masszív tempótartás, a munka, a hosszútávfutás gyönyörű monotóniája, amibe az ember annyira belemerül, hogy a körülötte történő dolgokat alig észleli.’ Valahogy így tudnám jellemezni a verseny hátralevő részét. Nem tudom mi történt ezután, csak annyit tudok, hogy fékezhetetlenül rohanok a második helyen. Kiss Dávid még egy 200 méter erejéig átveszi a vezetést, de úgy tűnik, nem bírja. Egyedül vezetem a 3:20-akat.

12-14 km.: 39:49-12 kili. A többiek fokozatosan leszakadnak mögülem. Csak Szaniszló marad a közelemben, de ő se követ már szorosan. Kállay pedig csak 20 méterrel lohol előttem! 14 km-ig megy lendületesen a futás. Rövid frissítés. Már csak egy kör. Biztató.

15 km.: 50:12-es idő 15 kilométernél. Elkezdek fáradni, viszont motivál a lassú BSI-s tömeg, amit folyamatosan előzök. Sajnos levegővételi problémák jelentkeznek. Beszúr az oldalam, de nem végzetes. A tempót továbbra is sikerül tartani. Kállay előnye nem növekszik. Mögöttem nem tudom mi zajlik, de úgy tűnik, veszély nem fenyeget, mert csak Szaniszlót látom magam mögött.

16-20 km.: Komoly szenvedés. Az energiám elfogyott, szinte csak az akaraterőmből és a fentről jövő segítségből dolgozom. A feladat a pozíció megtartása, ami egyre biztosabbnak tűnik. Minden fájdalom ellenére nem lassulok, és szinte még élvezem is az embertelen rohanást (még mindig 3:20-ak!)

20. km.: A második hely véglegesnek mondható. Azért nem nyugszom, továbbra is küzdök, bár az első hely megszerzése nem motivál. Hihetetlennek éreztem a helyzetemet, nagyon örültem.

21. km.: Különös, eddig nem tapasztalt érzés fog el. Nem érzem semmimet, nem is tudom, mi hajt engem. A karom viszont elnehezült. ’Mintha boxkesztyűk lennének rajtam!’

A végét valamelyest meghúzom, ahogyan tőlem telik. Nagyon boldogan, a második helyen érek célba, 01:10:08-as időeredménnyel!

A levezetés-az edzés 3. része

A levezetés a 3. fő része edzésünknek. Fontos erre is odafigyelni, időt szánni, hiszen jelentőssége és igénye hasonlóan nagy, mint a bemelegítésnek. A levezetéssel lezárjuk az edzést. Semmiképpen se szabad hirtelen befejezni az edzést. A levezetés betartása több okból kifolyólag is alapvető kelléke az edzésünknek. Nézzük meg alaposabban, milyen szerepeket is tölt be az edzés terén és miért annyira hasznos:

· A levezetéssel visszaállítjuk testünket, szervezetünket (idegrendszerünket, keringésünket…stb.) a nyugalmi állapothoz közeli helyzetbe, oda, ahol edzés előtt, a bemelegítéskor is voltunk. Fontos, hogy ez ne hirtelen, hanem fokozatosan történjen, mert így egészséges.

· A levezetéssel részt veszünk az izmaink, izületeink karbantartásában is. Nem tenne jót testünknek, ha a megterhelt állapotot rögtön a nyugalmi állapot követné. Szükséges tehát egy köztes, átmeneti státusz, ez pedig a levezetés

· A levezetés, csak úgy, mint az edzés előtti készülődések, agyban is történik. Levezetés közben az agy központosítása lassan véget ér, majd idővel megoszlik. Az agy koncentrációja a sporttól visszairányul az élet egyéb dolgaira. Természetesen ez a folyamat automatikusan, minden esetben végbe megy. Azonban a levezetés véleményem szerint biztosan jót fog tenni az agyműködésünknek is. Ezen kívül levezetés közben értékelhetjük gondolatban az aznapi teljesítményünket, valamint az edzésből levont konklúzió alapján tervezhetünk a jövőre is.

A levezetés 2 részből; a levezetőmozgásból és az edzést záró nyújtásból áll.:

1. Levezetőmozgás

Ezt nyilvánvalóan az adott sportág határozza meg: Futóedzés végén futással, úszóedzés után úszással vezetünk le…stb. A levezetőmozgás lényege, hogy lassú legyen, a bemelegítőmozgásnál is valamivel lassabb. (Egyébként, ha jól csináltad az edzés fő részét, akkor nem is marad erőd arra, hogy gyorsan vezess le.. Kivétel a könnyű edzések esete). A levezetésnél figyeljünk oda arra, hogy mozgásunk szép és kiegyensúlyozott legyen (hiszen testünk emlékezete ezt fogja elraktározni a következő alkalomig). A levegővétel is legyen szabályos, azért, hogy szívünk működése, keringésünk zavartalanul vissza tudjon lassulni.

2. Nyújtás

Edzés végén legalább annyira fontos nyújtani, mint előtte. A két nyújtás jellegét és értelmét tekintve több dologban is eltér egymástól, ezért fontos megkülönböztetnünk őket. A hatékony edzés felépítés érdekében mindkét nyújtást végezzük helyesen, a különbségeket betartva.

Az edzés végi nyújtást hívhatjuk ’lassú’ vagy ’erőteljes’ nyújtásnak is. Tehát ez a nyújtás típus legyen erős (kicsit fájhat is), valamint ezt végezzük hosszú ideig is. (A nyújtógyakorlatok külön-külön is hosszúi ideig tartsanak, ne csak összevetve a nyújtás!) A bemelegítő nyújtással ellentétben most nincs szükség rúgózásra, a lényeg hogy a nyújtógyakorlatokat tartsuk ki hoszzan, erősen.

A cél az, hogy a megterhelt izmokat helyrerakjuk, és oly módon ápoljuk őket nyújtással, hogy az edzés általi terhelés az izom számára erősödést, fejlődést, ne pedig sérülést és leépülést jelentsen. Ha nem nyújtanánk egy kemény edzés után, akkor másnap valószínűleg izomlázunk lenne és izmainkat nehéznek is éreznénk. Tehát a nyújtással az izomláz kialakulását is megelőzhetjük, ami kedvező lehet az edzést követő napokra tekintve, hogy akkor majd szintén akadály- és fájdalommentesen, valamint frissen edzhessünk tovább. Edzés után addig kell nyújtani, amíg azt nem érezzük, hogy izmainkból minden kis fájás kisimult. Lehetőleg tökéletes állapotra kell vissza ’szervízelni’ magunkat. Ezzel már előre van

borítékolva a következő edzésünk sikere és a sérülések is ki fognak minket kerülni!

Duatlon Diákolimpia Országos Döntő

Az őszi versenyszezont a Duatlon Diákolimpia Országos Döntővel zártam, ami október 10.-én, Lakitelken került megrendezésre. Kicsit sajnálom, hogy a szezon utolsó versenye pont egy országos döntő volt, ugyanis már elég fáradt lettem így október közepe táján, 8 versennyel a hátam mögött.
A készülésem kifogástalan volt. Úgy gondolom, futás terén sikerült csúcsformába kerülnöm, ezt az őszi szerepléseim is igazolják. A bicikliedzések száma, arányait tekintve még mindig elmaradtak a futóedzések számától, de jelenleg ez nem ígérkezett hátránynak. Szerencsére sokat fejlődtem kerékpározásban az elmúlt félévben, ráadásul a diákolimpián csak 12 km-t kell teljesíteni. Szóval jó edzések, és sikeres versenyek sorozata előzte meg az október 10.-ei megmérettetést, ezért magabiztos voltam, sőt oly annyira is, hogy győzelmet terveztem. Úgy éreztem, ha kellően koncentrálok, és nem ütközök semmilyen technikai akadályba, akkor rengeteg esélyem lehet az első helyre. És nemcsak a formám miatt éreztem esélyt, hanem a papírforma is ezt igazolta. A versenyre csupán két olyan ellenfél jött el, akik veszélyt jelenthettek számomra, ők Balog Bence és Tarnai László voltak. Bence közel sem volt olyan jó formában, mint szezonban szokott lenni, Laci pedig még csak V. korcsoportba számított.
Sajnos a valóságban több szempontból sem úgy alakultak a dolgok, ahogy simán alakulhattak volna, ezért csak a 3. helyezést sikerült megszereznem. Természetesen örültem a dobogónak, de a rossz szereplésem miatt kissé csalódott lettem. Nézzük is meg pontról pontra, hogy hol és mit hibáztam. (Rendhagyó módon most nem írok felszínes dolgokról, mert már unalmasak, amúgy egy átlagos duatlon verseny zajlott le.)
A probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy későn értünk le Lakitelekre, a verseny helyszínére. Ebben én vagyok a hunyó, mert az indulást én terveztem. Sajnos rosszul. (Tehát félreértés ne essék, Kriván Andris apukája egyáltalán nem felelős ezért, sőt ezúton szeretném is neki megköszöni, hogy készségesen levitt engem és segítségemre volt!) Ugyan a rajt előtt másfél órával már ott voltunk, de a bemelegítést csak később, sietősen tudtuk elkezdeni. Azt hiszem a bemelegítés a következő kifogásolható pont. Sajnos a versenyközpont alkalmatlan volt egy olyan minőségi bemelegítés lebonyolítására, amit egy kemény edzés, vagy verseny előtt szoktam végezni. A hely szűkös, zsúfolt és nyugtalan volt. Nem találtam egyetlen olyan helyet sem, ahol le tudtam volna ülni lazítani, és nyújtani tudtam volna. A bemelegítésem nem eredményezett kellő ellazulást és ráhangolódást. Ráadásul az idő hamar eltelt, ezért a technikai előkészületek stresszesen oldódtak meg. A felhalmozódott stressz és elégedetlenség kétségbe ejtett. Ennek pedig semmiképpen se szabadott volna megtörténnie, hiszen ez egy nagy akadályként zuhant elém. Izgulva álltam a rajthoz, fejben pedig nem voltak rendezve a dolgok. Szerencsére a rajtot hamar ellőtték, ezzel pedig végett vetettek az izgatott és nyomasztóan zaklatott lélekállapotomnak. Azonban itt jó pontként meg kell említenem, hogy a rajtom jól sikerült, ugyanis már 150 méter után vezettem a mezőnyt. Ezután viszont kiábrándítóvá vált a helyzet: a futópálya egy bokáig besüppedő homokos úton folytatódott, és úgy tűnt végig ilyen is marad. Persze a rossz talaj nem lehetett kifogás, mert ez mindenkinek egyenlő esélyeket szült. Pszichésen azonban nagyon rossz érzés volt az, hogy a megszokott versenytempóban való haladás most kétszer annyi energiát nyelt el. A 3 kilométeres futás felénél már szétszakadozott a mezőny. Közvetlenül utánam kb. csak 5 ember futott. Világosan láttam, hogy az eredeti tervnek megfelelő előnyszerzés már nem reális, hiszen nem sikerült az ellépés. Ugyan az ellenfelek már láthatóan fáradtabbak voltak nálam, mégse tudtam határozott tempóváltásba kezdeni a rossz terepviszonyok miatt. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy legalább 50 méter előnnyel érjek a depóhoz, hogy az esetleges lassú depózás se jelentsen veszélyt. Ez be is jött; kb. 60 métert adtam a Balog-Tarnai párosnak, akikkel azonban egyszerre kezdtem meg a tekerést. Ők ugyanis klipsszel mentek, én pedig cipőt cseréltem, amit nem siettem el. A következő nagy boly több mint fél perccel később fejezte be a futást, ezért nyugodtan kezdtünk el biciklizni, sajnos túl nyugodtan is. A következő nagy hibát itt vétettem el. Ekkor kellett volna otthagynom a két versenyzőt, és beállni egy 40-es tempóra. Ha ez a budapestin ment, akkor itt is összejöhetett volna! Nem így történtek a dolgok. Annak tudatában, hogy Tarnai és Balog elég jó versenyzők (lásd: Duatlon EB, Triatlon EB…), arra számítottam, hogy majd így hárman váltogatva egymást, szépen végigtekerjük egy jó átlaggal a távot. Az első 2 km-en 32-vel pörgettük… Ezt még elviseltem, mert én is fáradt voltam. De aztán érdekesen, számomra máig is érthetetlenül alakult a verseny. Felraktuk nagy tányérra, de csak 35, max. 37-re mentünk fel. Próbáltuk váltogatni egymást, de borzasztó volt. Aztán egyik pillanatban Tarnai hirtelen elhúzott. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem mentem utána?! Oké, hogy fáradt voltam, de azért ezt luxus lett volna hagynom. Sajnos nem tudom felidézni magamban ezt a pillanatot, ezért nem tudom megfejteni, mi történt pontosan. Annyira még emlékszem, hogy az akciót nem vettem annyira komolyan, mert én azt hittem, hogy Bence és Laci megbeszélték előre a koncepciót… Azt hiszem itt veszítettem el az első helyemet. Egyedül maradtam Bencével, aki nagyon ki volt; egy métert nem bírt vezetni, ezért végig húznom kellett őt. Az volt a baj, hogy így ’ketten’ nem volt erőnk masszív tempótartásra. Belőlem az akaraterő és a koncentráció hiányzott, Bence meg valószínűleg nem volt edzésben, plusz motiválatlan állapotban is volt. Teltek a kilométerek, az üldözőboly pedig vészesen közelgett. Egyébként ők se mentek gyorsan, az ő tempójukat is bírtam volna egyedül, csak hát pszichésen teljesen le voltam gyengülve. Az utolsó kör elején láttuk, hogy már csak 200 méternyire lihegnek mögöttünk. Sokat noszogattam Bencét, hogy szedjük össze magunkat, és ne engedjük, hogy utolérjenek minket. Sajnos ő a fáradtsága révén elvesztette az akaraterejét és az egészséges optimizmusát, ezért azt válaszolta, hogy „hagyjuk, úgy is utolérnek”. Belementem a feladásba, és vártam a közelgő bolyt. Ez volt a következő nagy hibám a verseny alatt, ami nem (az eddigiekhez hasonló) taktikai bakinak, hanem egyszerűen nem sportszerű, szégyentelen magatartásnak nevezhető. Ez maga a feladás volt, amit soha többé nem akarok megismételni, akármilyen helyzetbe is kerülök! A legnagyobb vicc az volt az egészben, hogy a boly csiga lassan ment… És hogy még nagyobb kudarc legyen: ezt a lusta bolyt én vezettem szinte végig, mert ha kiálltam, akkor senki se ment előre, hanem mögöttem sunnyogtak. Képesek voltak 28-ra is visszalassulni, csak hogy ne kelljen vezetni. A taktika teljesen érthető, tipikus szívatás volt. Direkt fárasztottak engem, ők meg gyenge futók lévén erőt tartogattak. Utólag persze már látom, hogy egy igazi versenyen ennyire igazságtalanul egy ilyen eset úgy se történhet meg. Visszatérve, kb. 7-en fejeztük be a tekerést. Bezzeg a végén mindenki belehúzott, és erőszakosan helyezkedett. Na, ez az ami nekem nem ment, valószínűleg az alapvetően szerény jellemem, plusz a pillanatnyi rossz kedvem miatt. Tehát egy újabb dolog, amit elszúrtam: Ahhoz képest, hogy vezettem a bolyt, sikerült utolsóként beérnem a depóba… Ahol egy újabb baki miatt majdnem kiállítottak, így másodperceket veszítettem. Mire átvettem a futócipőmet (amit meg se húztam), a többiek már a futópályán trappoltak. Egyébként meg kell említenem, hogy a szerencsétlenségeim sora kivételesek voltak, ezek csupán a zaklatott, határozatlan lelki állapotomnak köszönhetőek. Ennél Hála Istennek már sokkal profibban versenyzek… (lásd: Budapesti Duatlon Diákolimpia) Visszatérve a mentegetőzésből, a második futás nagy feladatot állított elém. Be kellett hoznom egy csomó lemaradást és helyezést a lötyögő cipőmmel egy sivatagi terephez hasonló körülmények között. Szerencsére, (dicsőség Istennek!) jobban bírtam a többieknél a futást, ezért sikerült a visszaelőzés. A végén gyorsan összeszedtem magam, és lehagytam Reizert is, így sikerült bebiztosítanom a féltett harmadik helyet. Tarnai nagy főlénnyel nyerte a futamot, ő szerencsére fiatalabb korosztály (!). A Gyányi András-Balog Bence hajrából végül Gyányi jött ki győztesként. Bence második lett, én pedig utána jöttem harmadikként. Kivételesen nem volt jó érzés célba érni. Elégedetlen voltam a teljesítményemmel (ez ugyan teljes mértékben jogos, de azért mégsem helyes érzés volt). Rengeteg gondolat dúlt a fejemben. Sok minden idegesített a végeredményt illetően. Mindegy, inkább nem akarok ítélkezni.
Összegezve kétoldalúan értékelem az esetet. Egyrészt, valóban elszúrtam a dolgokat, gyenge versenyzést mutattam be. Másrészt, (amit már említettem is) szerencsére egy komolyabb versenyen ilyen problémák nem igen merülhetnek fel. Például, ha felnőttekkel versenyzek, akkor lesz kivel bicikliznem egy erős futás után, és így a gyengébb ellenfeleimtől már nem kell tartanom. Tehát az óta mindent tisztáztam magamban. Olyannyira sikerült békességre jutnom, hogy már teljesen hálásan gondolok vissza az országos harmadik helyemre, aminek nagyon örülök.

Minimaraton

Október 4.-e a futás napja. Legalábbis a BSI szerint. Saját nézőpontomból nézve nekem csak egy verseny volt a sok közül a vasárnapi Minimaraton. Ha objektívan nézem, akkor azért tényleg nagy esemény volt a SPAR Budapest Nemzetközi Maraton, hiszen összesen 13 ezer sportoló vett részt a több futam valamelyikén. Én maratont még nem futok, 30 kilométert sem. Nem baj, van még több táv is: Minimaraton, Maratonka, illetve 3 és 5 fős váltófutás. Eredetileg úgy terveztem, hogy váltóban indulok, hiszen egy hozzám hasonló képességű futókból álló csapattal könnyen dobogón végezhetnénk. Sajnos nem sikerült összehoznom egy jó csapatot, ezért a 7 kilométeres Minimaratonra neveztem be. Persze, ha nem lennék ennyire futóbolond, akkor értelemszerűen a pihenést választottam volna, hiszen előtte való nap már futottam egy keményet a Futafokon… De ezzel nem tudtam betelni. Úgy éreztem a jelenlegi csúcsformámat most ki kell használni. Ezen kívül, a versenyzés melletti döntésemben az is fontos szerepet játszott, hogy idén a BSI újítással rukkolt elő: a Minimaratont kerek 7 kilométerre rövidítette le, sőt még chipes időmérést is szolgáltatott. Úgy gondoltam, ez egy jó lehetőség arra, hogy fussak 7 kilométeren egy jó időt.

A verseny napján, reggel még szokatlanul hideg volt. Nem számítottam erre, ezért kissé fáztam az utazás ideje alatt. 9-re értem a Maraton helyszínére, a Városligetbe. Még mindig fáztam, sajnos a szél is fújt. Abban bíztam, hogy 10-re már meleg lesz. Az időjárás szerencsére rohamosan megváltozott: fél óra alatt kb. 5 fokot emelkedett a hőmérséklet. Ez nagyon megnyugtatott, hiszen már kezdtem aggódni a bemelegítésem felől, ami végül kielégítően jól sikerült. Egyedül a WC-zés nem ment zökkenőmentesen. Az egy dolog, hogy ilyenkor, a Maraton előtt több ezer futó telepisili a Városligetet, ezzel nincs is gond, mert én is így jártam el. Viszont a nagyobb dolgokat nem tudtam otthon elintézni a sietség miatt, ezért kénytelen voltam egy fantasztikus TOY-TOY-t igénybe venni. A dolog csak azért zavart, mert sorba kellett állni. Az egyéb kellemetlenségektől, amit egy TOY-TOY okozhat, nem riadtam vissza. Szeretem a kihívásokat, minden területen. Ez oké, de azért ennyire extrém helyzetre nem számítottam: erőlködésem alatt (nem is értem miért) kétszer is rám nyitották a TOY-TOY-t, ezzel megosztva a látványt a sorban álló emberek sokaságával. A magában rendkívül cikinek értékelhető eset akkor valahogy nem zavart. A versenyre koncentráltam, ezért szinte csak röhögni tudtam az eseten. A rajtidő előtt 4 perccel álltam csak rajthoz. Szépen befurakodtam a tömeg elejére, de így is csak a 4. sorig jutottam.

A verseny kezdetét vette. Nagy elánnal futottunk át a Hősök-terén, az Andrássy-útra igyekezve. Idegesen kerülgettem az embereket. Kicsit vicces volt, hogy a kikerült futók sebessége is megfelelő lett volna, de hát nem hagyhattam annyiban azt, hogy az élmezőny ennyire elhúzzon. A helyezkedést elrontottam, de ez igazából nem sokat változtathatott a végeredményemen. Az élbolyt szinte már képtelenség (felesleges is) lett volna utolérni, annyira bekezdtek. Ekkor realizálódott bennem az a kép, hogy a dobogó közelébe jutásra semmi esélyem sincs, de még az egy-tíz közé kerülés is kemény munkát kíván. A mezőny meglepően erős volt. Az első kilométer lefutása után is csak a 15-20. hely környékén voltam, pedig az időm 03:03 lett! A mezőnyt amúgy 3 afrikai vezette. A végeredmény már ekkor egyértelmű… Elhatároztam, hogy inkább csak időre megyek, plusz megpróbálok elfutni Szalai Benjáminnal, akiről nem tudtam, hogy éppen hol fut, de tudtam, hogy ő is indul, mert szerepelt a rajtlistán. 2 kilométer után, ami 06:13 lett, utolértem Szalait, aki egy másik futóval diktálta a 03:10-es tempót. Az élboly persze már előrébb tartott, mert ők tartották a 3 percest. Az említett páros mögé beálltam és vártam, hogy teljenek a méterek. Egy ideig nehézkes volt tartani a tempót, mert éreztem egy kis fáradtságot az előző napi verseny miatt, de aztán sikerült belerázódnom a hajtásba, és fel is élénkültem. A harmadik kilométerrel nem volt gond: 03:11 lett, így összesen 09:24-nél jártunk. Na, ezután jött a szél, ezzel együtt a lassulás is. (Arányait tekintve idáig minden úgy alakult, mint az 5vös-ön). A 3 fős bolyunk 6 fősre bővült, az iram pedig határozottan gyengült: a negyedik kilométer 03:22-re sikerült! Megint nehéz helyzetbe kerültem, mert simán bírtam volna tartani a 03:10-eket, de egyedül ezt nem akartam bevállalni, ezért inkább meghúzódtam, hogy erőt nyerjek a táv hátralévő részéhez. Az ötödik kilométeren szerencsére újra összekaptuk magunkat, bár nem vittük túlzásba: 03:14-t mentünk. Az zavart a legjobban, hogy az 5 kilométerünk kerek 16 perc lett, tehát 10 másodperccel rosszabb a 03:10-es átlagú 15:50-nél, ami szerintem minden jelenlévő terve volt. Ezt nem bírtam elviselni, ezért robbantottam. Határozott tempóváltásba kezdtem; visszaálltam az eredeti iramba, sőt még fokoztam is azt. Kíváncsi voltam, jönnek-e utánam. Csak Szalai jött velem, ez érthető volt. Azon kívül, hogy meglepett volt, úgy tűnt, nehezebben is bírja, mint én. Azért hosszú léptekkel rohant a sarkamban. A gyorsulás sikeres volt: a hatodik kilométer ezúttal 03:05! Jó érzés volt újra száguldani, és bíztató volt, hogy a 03:10-es átlagtól csak 5 másodpercnyire voltunk lemaradva. (6 km = 19:05) Eközben Szalai láthatóan kedvet kapott, és mellém igyekezett. Én ’húztam’ őt, ő pedig ’tolt’ engem. Nagyon jól segítettük egymást. Az utolsó kilométer már gyilkos volt. Fáradtak voltunk, mégis elszántan robotoltunk tovább. Kicsit lassan teltek a méterek. Amikor már közel jártunk a célhoz, még jobban fokoztuk a sebességet. Szalai, mint profi középtávfutó hajrába kezdett. Mögé kerültem. Az utolsó 200 méteren pedig ott hagyott. A semmiből egy hatalmas sprintet vágott, elképesztő volt… Sajnos én lassabb voltam, ezért rám vert egy 30 métert. Nem zavart a dolog, mert így is kitűnő idővel értem célba: 22:10 alatt futottam le a 7 kilométert. (Ez pontosan a 03:10-es átlag!!) Időeredményemmel a 9. helyezést sikerült megszereznem, amivel teljes mértékben elégedett vagyok. Jó futás volt.

Futafok 2009

Idén már a 12.-edik Futafokomat ünnepelhetném, ha tavaly a rossz szervezés miatt nem késtem volna le a rajtot. Sebaj, összesítve így is jól néz ki az eddigi Futafok-éremtábla: egy negyedik hely, 5 ezüst és 5 arany!

A Futafok a XXII. Kerület egyetlen futóversenye, ezért nagy hagyománnyal és presztízzsel rendelkezik a saját berkeinken belűl. Főként a diákok számára jelent komoly megmérettetést a Futafok. Az első nyolc évfolyam kategóriájában óriási mezőny szokott lenni, hiszen a fiatalok még lelkesek Sajnos a középiskolásokat már kevésbé érinti meg a versengési láz. Ez idén különösen szembeötlő volt, hiszen kevesebben vállalkoztak a 4 km-es táv lefutására, mint az elmúlt években. A Futafok iránti láz egyébként bennem is hasonló ütemben csökkent, annak ellenére, hogy én mindig is szerettem futni. 14 éves koromig a Futafok egy jelentős esemény volt számomra, ezért komolyan is vettem a versenyzést. Idén már csak edzésnek fogtam fel a kerületi szaladást. Igazából egy másik (fontosabb) versenyre kellett volna mennem azon a napon, mégis a hagyományápolást választottam, mivel az iskola elvárása nagy súlyként irányult felém: ’az eredményem az iskola eredménye is egyben’! Ráadásul idén vagyok végzős, ezért utoljára indulhatok Kempelenes színekben…Ezt ki kellett használni.

Az idei Futafok egyébként teljesen megváltozott: új szervezés, új futamok, új (eddig nem megszokott) díjak egy új helyszínnel, a Campona parkolójával. Nem tudom megítélni, hogy a változás jót tett-e a kerületi utcaifutóversenynek, de biztosan állíthatom, hogy az újításoknak pozitív és negatív oldalai is vannak. Mindent összevéve, én jól éreztem magam október 3.-án, szombaton a Futafokon.

A versenyhelyszínre csak 11 után néztem le. Addig otthon pihentem. A helyzetjelentések szerint fél óra csúszás várható, ezért végképp nem siettem. Egyébként is, szokatlanul hideg volt még délelőtt… A helyszínen, érdekes módon többen is csatlakoztam hozzám, így szép lassan bemelegítettem az ’elit’-tel. Végre egy verseny, ahol nem kellett sietnem a készülődésekkel, ugyanis mindenre jutott elég időm. A rajt végül félegykor volt. Laza volt a hangulat, semmi feszültség nem volt bennünk. Magabiztosan, rutinosan álltam a rajthoz, viszont nem volt előre eltervezett koncepcióm a taktikát illetően, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok. Annyit tudtam, hogy kiugró formában vagyok, Áron pedig gyengélkedik. Nem tudtam belelátni Áron gondolataiba, szóval nem volt világos a helyzet arra vonatkozóan, hogy pontosan ki, mit akar. Mindegy, én azért elhatároztam, hogy nyomni fogom végig, mint süket a csengőt, aztán majd a verseny kialakítja a helyzetet. A duda megszólalását a szokásos esztelen sprintelés követte. Egy-két amatőr arc kifejezett elhúzott, ennek értelmét máig sem látom… Mindegy, 250 méter után átvettem a vezetést, és beálltam a mostanában megszokott 03:05 körüli tempóba. Az első fordító megkerülése után azt vettem észre, hogy Áron nem jött velem. Mi van? Erre nem számítottam. Mindenesetre, én futottam tovább a megkezdett iramban, majd a következő fordítónál (kb. 1400 méternél) már egyértelmű volt az ábra: Áron kb. 150 méteres lemaradása minden esélyt megadott arra, hogy megszerezzem a győzelmet. Annak ellenére, hogy két körös volt a verseny, és én csak az első kör vége felé közeledtem, biztos voltam a győzelmemben. Azért szedtem rendesen a lábamat, hogy növeljem az előnyömet, ezzel együtt pedig a biztonságomat is. Pillanatok alatt értem vissza a rajtvonalhoz, hogy megkezdjem a második körömet. Nem fáradtam túlságosan el, ezért tudtam, hogy képes vagyok még egy kört ebben a tempóban futni. Az állítólagos 2 kilométert amúgy 05:23 alatt rohantam végig. Egyértelmű tehát, hogy rövidebb a pálya. Azonban nem sokkal, mert ténylegesen száguldottam. Számításaim szerint, kb. 1820 méter hosszú lehetett a kör. Nagy segítségemre volt a verseny alatt a szurkolás, ezért köszönet jár az iskolámnak. A második kört már rutinból futottam le. A vége már nem esett olyan jól, ezért lassítottam egy kicsit. Felesleges is lett volna tovább nyírni magamat, hiszen már egy percnyi előnyöm volt Áronhoz képest, aki Séra Misuval futott, lemondva a győzelemről. Egyébként a második kör alatt megfordult bennem az a gondolat, hogy Áron esetleg csak tartogatja az erejét, készülve egy bombasztikus támadásra. Nem volt alaptalan a gondolat, hiszen volt már hasonló akciója versenyen, ami sikerült is neki. Amikor hátranéztem, és láttam a nagy távolságot, tudtam, hogy ez azért már semmiképpen se férne bele. Főleg, hogy én változatlanul nyomtam a 03:10-eket, nem is tudom, valójában minek... A már végképp biztosra vélhető győzelem jó érzéssel töltött el. Még egy kis futás, aztán első helyezettként értem be a célba. Jó volt elsőnek lenni. Főleg a magamban lévő korlátok legyőzése esett jól, nem is annyira a bizonyítás. Persze örültem konkrétan annak is, hogy hosszú idő után sikerült újra leelőznöm Dani Áron kollégát. A győzelmem amolyan visszavágást jelentett, hiszen Áron 7. óta sorozatosan vitte a pálmát. Hát, most megfordult a kocka.

Hogy ne csak magamról beszéljek: Az iskolám (KFG) is nagy sikert aratott. A fiúknál az első hat helyezésből 5-öt vittünk, és a lányok is hasonló sikerekkel helyt álltak.

5vös 5km, őszi forduló

Az 5vös 5km egy hangulatos budapesti utcaifutóverseny, amit az Eötvös Loránd Tudományos Egyetem minden évben kétszer is megrendez a Campuson. Főként (eredetileg) egyetemistáknak hirdetik meg a versenyt, de mára már teljesen nyílttá vált az 5vös5, hiszen egyre komolyabb mezőny sorakozik fel a klasszikusan 5 óra 5 perckor induló rajtnál. Én is, mint külsős (nem egyetemista) mentem el a szeptember 29.-ei őszi fordulóra. Ma már nem egyedülálló az esetem, hiszen olyan elit versenyzők is ellátogattak már az 5vösre, mint Kedves Roland, Berecz Lajos, Kis Gyula vagy épp Tóth Lívia. (Amúgy nekem még van egy kis közöm az ELTE-hez, mert két nővérem is ott tanul. :D)

Először fél éve (0,5 éve), májusban (05.05.-én) indultam el az 5vös 5km-en, ahol az 5. helyezést értem el 15 perc 5ven5 másodperccel. Tetszett a verseny, ezért most szeptemberben is részt vettem. Ahhoz képest, hogy csak egy kis versenyről van szó, elég komolyan vettem az ügyet. Azért, külön nem készültem fel rá, hiszen maga a verseny is csak egy erős edzésnek tekinthető, viszont konkrét célokkal mentem oda. Egyrészt, szerettem volna minél jobb időt menni. Ez ugyan nem pályaverseny, de viszonylag pontosan kimért, szóval igen is számít az időeredmény. A másik célomnak az abszolút 3 közé jutást tűztem ki. Ezt nem tartottam túl esélyesnek, de azért inkább próbáltam optimista lenni.

A bemelegítésem nem sikerült úgy, ahogy terveztem, mert sokat kellett sorban állni a nevezésnél. Nyújtásra és repülőzésre alig maradt időm, de nem panaszkodhatok, mert jó formában voltam és remekül futottam. A rajtolást szerencsére hamar elintézték, nem kellett várakozni. Jó gyors tempóban indult el a több, mint 300 résztvevőt számláló mezőny. 4 futó, (köztük az esélyes Kedves Roland) különösen elfutott az amúgy is vágtázó tömegtől. Én is utánuk igyekeztem, de nem futottam fel teljesen az élre, mert túl gyorsnak véltem az iramot. Abban bíztam, hogy majd visszalassulnak valamelyest, és együtt megtaláljuk a megfelelő tempót. Az első kilométer kerek 3 perc lett. Az élmezőny kemény hajtása határozottnak tűnt, ezért azt hittem, hogy már szinte kialakult a végleges sorrend. Ekkor nem sok eséllyel gondoltam a dobogóra. A második kilométer már kicsit lassabb volt, de így is repültünk még, hiszen csak 06:06-ot mutatott az óránk. Annak ellenére, hogy úgy tűnt, az előttem lévő boly kezd kifáradni, én csak ekkor szoktam meg a tempót. Idáig kényelmetlen sprintnek éreztem a futást, de ez megváltozott. Beletörődtem az irdatlan vágtázásba és robotosan tartottam az iramot. Ezzel a törekvéssel történt meg az, hogy rövid időn belül az élbolyban találtam magam. 3 versenyzővel mentem együtt (az első már korábban elhúzott). A boly érezhetően lassult, engem pedig tovább húzott a tartalék erőm. Nem akartam egyből ott hagyni őket, ezért egy 600 méter erejéig ’megpihentem’ a szélárnyékukban. A szökéssel inkább megvártam a harmadik kilométert, mert nem akartam két kilométernél többet egyedül futni. A harmadik kilométer valóban lassabbra sikerült, 03:12 lett. Ezután szöktem meg, ami igazából úgy nézett ki, hogy a többiek tovább lassultak, én pedig visszaállítottam magam az eredeti 3.05-3.10-es tempóra, ami sikerült is. Az utolsó két kilométer egy nagy szenvedés volt, lényegében ez tempó –és pozíciótartásról szólt. Megerőltető volt mind fizikailag, mind pszichésen egyedül futni az olykor erősödő ellenszélben, de megérte. A tempótartás sikeres volt: a negyedik kilométerem 03:11, az utolsó pedig 03:12 lett. Így sikerült Kedves Roland után a másodikként, 15:41-es egyéni csúccsal célba érnem. Rendesen kifáradtam, de jól éreztem magam: az eredményem biztató volt, az elismerés pedig jól esett. Edzésnek kiváló, sőt versenynek is helytálló volt a szereplésem. Testvéreim és barátaim is szép eredményeket értek el. Anna, a legkisebb nővérem, aki idén kezdte az ELTE-t, 3. lett a nők között. Mivel több kategória szerint is díjaztak, háromszor is felállhatott a dobogóra. Sára 5. lett. Kicsit sajnáltuk, de ahhoz képest, hogy nem edz már július óta egy grammot sem, elég szépen oda tette magát. Kriván Andris egy kiváló szerepléssel (17:24-gyel) az abszolút 9-edik, az U18 kategóriában pedig az első helyezett lett. Gratulálok nekik! Jó edzés volt, már várjuk a tavaszi fordulót!