Etyeki cross

Ahogy az előző blogbejegyzésben is említettem – szeretnék még kicsit részletesebben is szót ejteni a január 25-ei Futapest Etyek Crossfutásról, ahol 4 évnyi futapestes kihagyás után én is részt vettem. Hála Istennek sikerült megnyernem a futást, bár efelől őszintén szólva azért nem annyira kételkedtem. Egy-két gyorsabb futó azért mindig feltűnik, és ez főként a téli versenyeknél tapasztalható. Konkrétan ennél a versenynél is úgy tűnt, hogy kivételesen erős mezőny lesz (újabban már van online előnevezési rendszer, ami jelentős előrelépés a Futapestnél), de végül is egyik futó sem jött el a riválisok közül… Ezt eléggé sajnáltam, mert akkor nem kellett volna egyedül futnom, és akár még versenyhelyzet is kialakulhatott volna, mert azért terepen nem vagyok annyira otthonos, mint utcai műfajban. A rajtnál nem is annyira volt versenyhangulatom, ezért ez most tényleg edzésjellegű eseményre sikeredett. Ezzel szemben viszont akadt jócskán akadály, amivel meg kellett küzdenem, ez pedig az időjárás és az ezáltal kialakuló terepviszonyok voltak. Reggel még nagyon örültem a hónak, mert alapvetően hó kedvelő vagyok, havon is szeretek futni, meg úgy voltam vele, hogy ez biztosan jobb lesz, mint az előző napokra jellemző sártenger. Sajnos a tapasztalatok nagymértékben felülírták az előzetes elképzeléseimet, ugyanis a pálya futhatatlan volt, így a versenyzésem csupa erőlködés lett, ami inkább csúszó-mászó katonai kiképzésre hasonlított, mintsem atlétikára. Hiába volt szép fehér táj, meg minden, a körülmények mégis nagyon rossz kombinációban jöttek össze. 

  

A hó ugyanis az enyhe hőmérséklet miatt elég vizes volt, mitöbb a földfelszín nem is volt megfagyva, sőt egy vastag dagonya képezte az alapot. Először úgy tűnt, hogy a szögescipőm alkalmas lesz a probléma megoldására, de ez csak részint jött be, mivel az etyeki pálya pont olyan útvonalon haladt, ahol a szöges nem sokat ért. A pálya kb. 70 %- ugyanis szántóföldön haladt, ahol mindenütt 10-15 cm-es szűzhó fogadott, nélkülözve bármiféle lábnyomot, ráadásul ezek amolyan „úttalan utak” voltak, ahol még száraz időben is nehézkes lehet a haladás az egyenetlen, árkos földfelszín miatt. A maradék 30 % pedig aszfalt és kemény burkolatú műút volt, ahol azonban a hó a sózás miatt csak egy vékony rétegű latyakként maradt meg, ami megint csak nem kedvezett a szögesemnek… Kopogtam is rendesen, meg a cipő is teljesen átázott a jeges vízben. Aztán ott volt még a tájékozódás is, mint plusz feladat. Ugye a megszokott menetrend szerint a rendezők csak előző nap (száraz időben) járták be a pályát, így az útvonal első és utolsó pár kilométerét leszámítva magunkra voltunk hagyva, ami a hirtelen jött hó miatt nehézségeket szült. Egyfelől az útjelző szalagok sok helyen nem látszottak rendesen, mert a hó betemette őket – a szántóföldön ugye nincs lehetőség magasabbra (pl. bokorra, fára) helyezni, de szinte mindegy is, mert a szalagok fehérek voltak… A kereszteződéseknél többnyire voltak irányjellel ellátott jelzőtáblák is, ennek ellenére azért voltak kevéssé egyértelmű helyzetek. Először kb. 3 km-nél, egy tó mentén futottam tovább vagy 40-50 métert, mire ráeszméltem, hogy el kellett volna kanyarodni, de ez nem is jelentett különösebb gondot, mert már volt kb. 200 méter előnyöm. Aztán egy jó ideig nem okozott gondot a tájékozódás, de azért nagyon oda kellett figyelni az útvonalra. Szintén kedvező újdonság a Futapest részéről, hogy már a kilométerek is jelezve voltak a pálya szélén, így tudtam kalkulálni az erőbeosztásban. Az 5. kilométerhez kb. 18:45-nél értem, ami jól szemlélteti, hogy mennyire nem lehetett gyors iramot menni. Mindeközben viszont tetőtől talpig küzdeni kellett, mert szinte egy lépést sem lehetett biztos talajfogással, gazdaságosan megtenni, hanem végig magas járaton kellett pörögni, illetve egyensúlyozni, ami a pulzust is aránytalanul megnövelte az elért tempóhoz képest. A szűzhó már pont volt annyira vastag, hogy akadályozta a könnyed lépést, a besüppedést pedig sok esetben egy csúszás követte a nagy sár miatt. Mindez pedig arcot ziláló, zuhogó havazásban zajlott, ezért a verseny igencsak „munkás” jelleget öltött. Én egyébként élveztem, mert inkább téli futó-túrának fogtam fel, de azért még egy kis kihívás is volt bennem, hogy minél nagyobb előnnyel megpróbáljak nyerni.

Aztán a 8. kilométernél egy nagyobb hiba következett be. Egy vitatható kereszteződéshez értem, ahol hiányzott az irányjelző tábla és a szalag sem látszott, csupán egy kilométer tábla lett elhelyezve. Mivel érintetlen volt a hó, és a két út egyformán reálisnak tűnt, ezért inkább nem kanyarodtam be, hanem egyenesen haladtam tovább. 100-150 méter után már kezdett gyanússá válni a szalagok hiánya, de még nem vetettem el az utat, mert nem is lett volna hova elhelyezni a szalagot a kietlenség miatt. Így hát elmentem az első fákig, ami kb. 500 méterre volt a kereszteződéstől, és miután itt sem volt semmi jelzés, azonnal visszafordultam, hogy a másik útvonalat is leteszteljem. Egy rövid ideig ideges lettem, de aztán rájöttem, hogy ez így nem is akkora baj, mert akkora előnyöm volt, hogy még így is nyerhetek. Miután visszaértem a közel 1 km-es felfedező „vargabetűből”, pont odaért az üldözőboly is, akik szintén nem tudták merre kell menni, de én már biztonsággal jeleztem, hogy bizony a másik lesz a jó út. A verseny tehát lényegében kezdődött elölről, de nem gond, hiszen még 4,5 km hátra volt a 12,5 kilométerből. A komplikáció adott némi plusz löketett, így a végére sikerült gyorsítanom is. Főleg az utolsó 2,5 kilométer tetszett, mert akkor újra azon az úton kellett menni, ahol odafele is jöttünk, ezúttal viszont már jól letaposott úton száguldhattam – végre sikerült egy olyan 3:25 körüli tempóra lemenni. Nagy kalandok után tehát sikerült abszolút 1. helyen, 48:45-ös időeredménnyel beérni.

Végül 12,5 helyett 13,5 km lett a futamom, de így sikerült 2 perccel verni a második helyezettet. Kende edzőtársam hazai pályán, egész jó futással 4. lett. A lábaimat elég furának éreztem a verseny után, mert a szalagokat azért rendesen megdolgozta a csúszkálás, hálás is vagyok, hogy nem történt húzódás vagy ízületi probléma. Habár a futómozgásomnak nem tett jót ez a „túra”, de egy darab futás még nem nagy szám, és azért pozitív oldala is van a rendhagyó terhelésnek, ugyanis a törzsemet és a felsőtestemet nagyon szépen erősítette ez a fajta megmérettetés. A verseny után elég jó volt a hangulat, úgy láttam, hogy még a korábbinál is összetartóbb, lelkesebb volt a közösség. Az eredményhirdetés azért már nem volt annyira ünnepélyes, mint régen, de hát Dénes bácsit nem könnyű helyettesíteni. Egyébként végig motoszkált is bennem egy különös hiányérzet a Dénes miatt, ezért voltak alapvetően ambivalens érzéseim az eseménnyel kapcsolatban. Összességében azért tetszett a verseny, téli edzésnek is abszolút megfelelt.