Radenci Félmaraton

 

A tavaszi versenyszezont nem szerettem volna úgy lezárni, hogy nem futok egy félmaratont -ami jelenleg a fő versenyszámom, ezért már áprilisban elkezdtem keresgélni egy megfelelő félmaraton után. Az előtérbe kerülő 10 km miatt csak májusi versenyekben lehetett gondolkozni, ami úgy általában nem túl kedvező, mert ilyen későn már kevés félmaratont rendeznek. Mindezek ellenére beneveztem a május 18-ai Radenci Félmaratonra (Szlovénia), ami egyébként AIMS hitelesítéssel is rendelkezik, tehát egy viszonylag színvonalas utcai futóversenynek mondható. Erre a versenyre kifejezetten nem készültem, de az elmúlt időszakban olyan jól sikerültek a versenyek, edzések, hogy alkalmasnak találtam a formámat egy jó félmaratoni teljesítményre. Szerettem volna egyéni csúcsot (68 percen belül) futni. Ezt egyébként elég esélyesnek láttam, de sajnos a körülmények most nem kedveztek a célkitűzésnek. A pálya rendben volt, és nekem különösen tetszett a vidéki, országúti jellege. Az időjárás azonban rosszra fordult: Az időre futást nagymértékben akadályozta az erős szél, ami a táv második felében szinte végig oldalról vagy szemből fújt. A végeredmény ezért nem lett valami fényes, de összességében azért egy jó futásnak tartom ezt a szereplést is: abszolút 6. lettem, 01:10:22-es időeredménnyel.

 

A bemelegítés kimondottan nem esett jól, de Hála Istennek a verseny elején ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Az első egy-két kilométer nagyon lazán ment, és talán túl erősre is sikerült. Próbáltam az elején figyelni a mezőny szerkezetét és közben elhelyezkedni a megfelelő tempóba. Sajnos hamar rájöttem, hogy az élmezőny nekem túl erős lesz, a mögöttem jövő futók pedig már eléggé lemaradtak. Az első 3 kilométert Bene Barnával futottam (9:14), aki ezt követően ellépett, hogy felfusson két szlovén futóra, akik még ennél is gyorsabban kezdtek (legelöl pedig két kenyai „sprintelt”). Így maradtam egyedül, és folytattam a 3:07 körüli tempót, ami a tervezett 3:10-nél is gyorsabb volt, de könnyedén ment, ezért nem lassítottam. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Bene és a két szlovén futó gyakorlatilag ugyanazt az iramot futják, csak 50-60 méterrel előbb. Úgy döntöttem, hogy felzárkózok, mert nem szeretnék végig egyedül menni, és kitudja, lehet, hogy még csillapodni fog a tempó (a szlovén futókat nem ismertem, ezért alulbecsültem a tudásukat). Nagy nehezen, úgy két kilométeren keresztüli erősítés révén sikerült felkapaszkodnom. Ehhez egyébként 5 és 6 kilométer között például egy 3:01-es kilométerre volt szükség… (5 km-es részidő: 15:25) A 6. kilométernél már beálltam negyediknek a sorba, és egy kicsit meg is tudtam pihenni. Aztán jött a játszadozás, és szinte már egy fartlek edzésen éreztem magam. A szlovénok edzője ugyanis biciklivel kísérte a versenyt, és adta a taktikai utasításokat. Az én jelenlétem minden bizonnyal zavarta őt, ezért egymás után háromszor is elrendelt egy beleerősítést. Elég rosszul esett, hogy miután nagy nehezen felzárkóztam a 3:08-3:10 körüli tempóra, még ilyen próbáknak is meg kellett felelnem. Sajnos a harmadik robbantás után már végleg leszakadtam róluk. Egyértelmű volt, hogy ők erősebbek, én pedig a 7. kilométerhez érve már kezdtem érezni a fáradtság első jeleit, ezért tudatosan visszafogtam magam. Az erős kezdés és a megpróbáltatások eléggé kiszívtak és a kedvemet is jócskán elvették, ezért egyedül nem tudtam már színvonalas iramot menni, sőt eléggé le is lassultam. 

 Így utólag felmerült bennem a kérdés, hogy miért csináltam mindezt? Miért nem kezdtem sokkal óvatosabban? A versenyen hirtelen kell taktikát kialakítani, és sokszor nehéz pontosan megítélni, hogy melyik variáció a célravezető. Érthető okokból nem akartam hagyni már az elején elmenni az élbolyt, hanem inkább „kóstolgattam” a mezőnyt. Emellett egyedül sem akartam futni (a tervezett átlag tempóhoz való ragaszkodás ezt eredményezte volna), de lassabban sem akartam futni (ez esetben lett volna kivel futni), mert egyéni csúcsot tűztem ki célul. Mindemellett olyan edzésmunkát végzek, ami mellett a gyors kezdés nem erőltet túlságosan meg. Nagyjából ilyen dolgokon gondolkoztam 8 és 10 kilométer között, miközben erős hátszelet élvezve, 3:20 körüli tempóval pihentem meg. Nem sokkal később utolért az első kenyai maratoni futó, és ezzel megvilágosodott bennem, hogy milyen taktikát is kellett volna választanom. 32:00-val értünk a 10 km-hez, annyi különbséggel, hogy én már drasztikus események sorozatán voltam túl, a kenyai futó pedig teljes lazasággal diktált egy egyenletes tempót. Na igen, egyértelmű, hogy az elejétől kezdve vele kellett volna futnom, de hogyan tudhattam volna ezt előre?! Hála Istennek, sikerült megkapaszkodnom az említett kenyain, aki 3:15-ös ezrekkel futott, még úgy is, hogy időközben a szélirány kezdett kedvezőtlenül alakulni. Olyan nagyon sok szélárnyékot nem biztosított az afrikai, ezért kezdett nehezemre esni a kapaszkodás. Időnként le is maradoztam egy pár métert, de ez a kenyai futó annyira rendes volt, hogy mindig bátorított, hogy ne szakadjak le. Ilyenkor a sarkára mutatott, hogy maradjak szorosan ott és egy-egy bátorító szóval is húzott maga felé. Nagyon jól esett, és örültem, hogy sikerült mentálisan és némileg fizikailag is megújulnom, bár az erősödő ellenszél miatt egyre kevésbé bírtam a menetelést. Minden egyes kilométer túlélésre ment. Nagyon kemény munkát jelentett számomra a kapaszkodás, de végül csak 15,5 kilométerig bírtam. (15 km – kb. 48:30 – még mindig egy egész jó alap!).

A leszakadás után egy kis ideig még sikerült viszonylag jó tempóban futnom, de aztán a pálya olyan egyenesekre fordult, ahol totális ellenszél fogadott, és ez jelentős lassulással is járt. Mindeközben kezdett igazán visszaütni a kezdeti gyors kezdés, ezért teljesen kifáradtam. Bevallom, ezen a ponton feladtam a versenyt, ami az időeredményt illeti. Már csak arra figyeltem, hogy a maradék 4-5 kilométert tisztességesen végigfussam. Egy-két kilométer bágyadt loholás után, a 18. km-hez érve elhatároztam, hogy a maradék kis erőmet összegyűjtöm, és megpróbálok 70 perc alá befutni, mert ez azért presztízskérdés. Egy másfél kilométer erejéig sikerült is összeráznom magam, de sajnos a pálya vége elég technikás volt (kisebb emelkedők, szeles szakaszokkal..), így a kísérlet most nem jött össze. Befutásnál azért zavart a 70 perccel kezdődő idő, de aztán hamar túltettem magam rajta. Hálás vagyok, hogy ilyen körülmények között is tudtam egy 6. helyezést szerezni. Nagy küzdelem volt ez a félmaraton, ami nemcsak tapasztalatszerzést, hanem jelentős fizikai-lelki erősödést is adott. Egyébként Benéék is csak kicsivel 68 percen belül futottak, de ha a kenyaival futok, akkor is csak egy 68 fél körüli időm lehetett volna. Mindezek tükrében megállapítható, hogy ezen a versenyen most sehogy se tudtam volna igazán jót futni. Végül is, ez most csak egy ráadás verseny volt, ezért nem vagyok csalódott. Ha ősszel lesz jó versenyzési lehetőség, akkor szerintem biztosan meg lesz az egyéni csúcs.