Vivicittá Félmaraton

A sporteredményeket, mint sikereket több szempont alapján is ellhetne különíteni. Hála Istennek, én már sokféle sikert elértem. Az április 10-ei Vivicittá Félmaratonon szerzett győzelmem egy újfajta sikerélmény, hiszen még sohasem nyertem egy több ezer fős tömegfutóversenyen. Nagyon hálás vagyok. Nemcsak ez (eddig még nem tapasztalat) média megjelenés tölt el jó érzéssel, hanem magának a teljesítménynek is nagyon örülök!

Jelenleg a félmaratont érzem a hozzám legközelebb álló távnak. Félmaratont futni számomra minden alkalommal felemelő érzés, ezeket a versenyeket mindig nagyon várom. Nem szoktam előttük ideges lenni, sőt ellenkezőleg, mindig nagyon várom, hogy végre neki kezdhessek a 21,1 km-es futásnak! Legutóbb is hasonló jelenség zajlott le. Már téli alapozáskor is egy jó tavaszi félmaraton gondolatat járt a fejemben, és ez is tartotta meg bennem a lelkesedést.

Időközben kiderült, hogy 2011-ben mégsem áprilisban lesz a Félmaraton OB. Nem örültem neki, hogy a bajnokságot áttették szeptemberre, de hát ez van… Én azonban mindenképpen szerettem volna tavasszal egy félmaratont futni, ezért elkezdtem keresgélni a futónaptárak között. Meglepetésemre találtam rá az április 10-ei Vivicittára, ami nagy örömömre idén egy félmaratoni versenyszámmal rukkolt elő. Így került a választás erre a versenyre. Nagy tervekkel kezdtem meg a márciusi felkészülést. Egyéni csúcsot terveztem, egész pontosan ’68 perc alá szerettem volna kerülni. A ’68 perc felől nem volt kétségem, sőt úgy éreztem, ha jó körülmények lesznek, akkor egy ’67-el kezdődő időeredmény is összejöhet. A körülmények viszont nem hogy nem voltak kedvezőek, hanem egyszerűen alkalmatlanok voltak jó versenyzésre. Itt elsősorban az időjárásra gondolok. Pedig a felkészülésem teljesen jól sikerült: 2 nagyszerű verseny márciusban (Lőrinci futás, Pólus futás), valamint sok-sok jó edzés…

Aztán a verseny előtti héten hidegre és szelesre fordult az időjárás. A verseny előtti nap orkán erejű széllökések sorozata vette el az emberek kedvét a szabadtéren való tartózkodástól. „Mi lehet a helyzet a futással?” Belegondolni sem mertem… Kissé elszontyolodtam a rossz idő miatt, de összességében bizakodó maradtam: Nem adtam fel a csúcskísérletet, keménynek éreztem magam. A verseny napján, reggel egészen lenyugodott az idő, de délre megint felerősödött a szél. Nagyon jó formában voltam, felszabadultan és kiéhezve álltam a rajthoz. (Az öltözködés megint nehéz feladat elé állított. Az erős napsütés ellenére a hideg szél rendesen hűtött, így végül jobban felöltöztem a megszokottnál. „Inkább legyen egy kicsit melegem, minthogy lemerevedjek…”)

A 13 órakor eldördülő rajt után egyből „megkóstolhattuk” a ránk váró szelet, majd az Andrássy-útra kanyarodva viszonylag jobb körülmények fogadtak. Nem volt gyors a kezdés, ezért beálltam a 12 km-es élmezőny mögé. Egy kicsivel gyorsabban mentek (3:10 körül) az általam tervezettnél (3:12-14), de nem tartottam vészesnek a dolgot. Legalább addig is volt szélárnyékom, továbbá már akkor is éreztem, hogy eleget kell majd egyedül szenvednem, hiszen az első 3 kilométeren egyértelművé vált számomra, hogy nem lesz ellenfelem. A Roosevelt tér (bocsánat, most már: Széchenyi-tér) után kaptuk az első „szél-támadást”. Egy kicsit lassultunk is, 4 km-nél 12:45 volt az időnk. Aztán 4,5 km-nél a 12 km-esek elkanyarodtak, engem pedig a Duna part felé irányítottak, ahol a szembeszél várt rám. Egészen a Margit-híd és az Árpád-híd között félúton elhelyezett fordítóig kellett futnom, végig a leírhatatlanul erős szembeszélben.

A fordító valamelyest megkönnyebbülést jelentett, bár kipihenni nem igazán tudtam magam. Még csak 7 km-nél jártam, de az erős kezdés és a 3km-ig tartó szembeszél miatt már jelentkeztek a fizikai fáradtság első jelei. Ennek ellenére pszichésen még teljesen rendben voltam. Tudtam, hogy a pillanatnyi fáradtságokat még nem szabad figyelembe venni, mert nagy harc áll még előttem. Hála Istennek fejben még jelentős tartalékokkal rendelkeztem. A rakparton dél felé haladva erős hátszél támogatott. Sikerült kicsit kipihennem az erős kezdést, majd újra gyors tempóra kapcsoltam. Szerettem volna jól kihasználni a hátszelet, vagyis előnyt felhalmozni, ami a várható szembeszél miatt volt indokolt. Korábbi elképzeléseim szerint könnyű lesz majd a tempóval játszani: 3:30 a szembeszélben, 3:00 a hátbeszélben, végeredményként pedig egy megfelelő átlag… Hamar rájöttem, hogy ez a valóságban egész másként működik. A hátszélben ugyanis sehogy sem bírtam takarékosan futva 3:08-nál jobbat menni. Tehát a hátszél sokkal kevesebb előnnyel jár, mint amilyen sok hátrányt a szembeszél okoz. Végül pedig azt is szeretném még megjegyezni, hogy alapvetően hátszélben sem jó futni, mert a szél (akármilyen irányú) egyszerűen szétszedi a futómozgást. A harmonikus mozgást, frekvenciát csak a viszonylagos szélcsend teszi lehetővé. Azért szépen szedtem a lábaimat, jó részidők születtek. Az Erzsébet–hídnál szurkolt Szabó Imre edzőm, ekkor fogtam fel először, hogy „ja tényleg, első helyen futok”, előtte valahogy csak a másodpercekre koncentráltam… A fordítóhoz közeledve még úgy éreztem, meg is lehet az eredeti terv (67-68 perc). Nyílván itt még nem gondoltam bele jobban, hogy vissza fele mi is fog rám tulajdonképpen várni. Jobb is…

32:18 volt a 10 km-es részidő (ebből még lehetett volna 68al kezdődőt futni..), majd 10,5 km-nél (Fővám-térnél) fordultunk egy újabb 180 fokot. Ugyanúgy a rakparton kellett visszafele futni, „csupán” egy különbség állt elő: A hátszél helyett most újra a szembe szél vette át az uralmat, ráadásul nem is akármilyen szembe szél… Ez jelentős lassulásra késztetett, hiszen semmi esélyem sem volt tartani a tempót.

A kritikus helyzetet felmérve megpróbáltam uralni a mentális állapotomon. Hirtelen félretettem minden elvárást, előzetes tervet. Csak egy dologgal foglalkoztam: Próbáltam higgadtan és lehetőleg minél gyorsabban és gazdaságosabban lefutni az előttem álló közel 4 km-es szeles szakaszt. Talán a verseny legkellemetlenebb része volt, az biztos. Kb. 3:45-ös tempóban próbáltam átvergődni a „szél függönyön”, az erőlködés rendkívül sok erőt vett ki belőlem. A szembe jövő versenyzők (+Kriván Andris barátom) buzdítása jól esett és sokat segített. A méterek és velük együtt a hidak, nagyon lassan teltek. A kínszenvedés csúcsát a Kossuth-tér utáni feljáró jelentette, hiszen a szél mellett még egy emelkedő is nehezítette a haladást. Viszont itt már örültem, hogy a kritikus szeles rész legvégén vagyok. Egy határozott jobb kanyar után végre megszabadultam a kínzó szembeszéltől. Érdekes módon, ekkor rögtön visszaálltam egy 3:20 körüli iramba, mintha ’misem történt volna. Valószínűleg csak folytattam azt a frekvenciát és erőbeadást, mint amit a szélben végeztem, csakhogy ez most már látványos gyorsasággal is járt.

14 km-nél jártam, a futás harmadik felvonása következett. Sok erőm elment a küszködéstől, de annyi frissességet még éreztem magamban, hogy a maradék kilométereket tisztességes tempóban végig fussam. A tervezett időről természetesen már lemondtam, ez az órámra nézve reális döntés is volt, ugyanis a rakparton kb. 2 perces hátrányt szedtem össze. Kerek 50 percet ütött az órám a 15 km-es táblánál. Így a célom az lett, hogy a 3:20-as tempót tartva 70 perces idővel célba érjek. Nem örültem annak, hogy le kellett mondanom a célomról, de tisztában voltam vele, hogy ilyen szélben a 70 perc se lesz gyenge eredmény, szóval összességében jól éreztem magam a futás közben. Időközben megjelentek a 12 km-es táv utolsó futói. Mit ne mondjak, azért meglepődtem, hogy amíg én a 16. kilométert taposom, ők még csak a 6. km-nél tartanak. 16,5 km-től folyamatosan kellett előzni a kocogókat. Az előzgetés és közben az a tudat, hogy első vagyok, nagy löketet adott. A 3:20-as km-ek lendületesen mentek, de a lábaim azért már fáradtak voltak, gyorsabban így nem nagyon tudtam volna már futni. Pár kanyar után már a Városliget szomszédságában voltam, ez biztatóan hatott. Ennek ellenére még közel sem jártam a táv végén. Sajnos a ligetben még egy 3 km-es kacskaringós kör várt rám. Nagyon nem volt hozzá kedvem…

A lendület azért még vitt, a felvezető motoros és bringás jelenléte ösztönzőleg hatott. 19 km-nél viszont nagyon besűrűsödött a mezőny, ráadásul az út teljes szélességét elfoglalták a kocogók. A felvezetők sajnos nem igazán tudtak nekem utat törni, ezért gyakran kénytelen voltam kerülgetni a versenyzőket, akik nem számítottak rám. Nagyon nem hiányzott ez így a végére, épp eléggé el voltam már csigázva. Ez nagy hiba volt a szervezők részéről (valószínűleg ezzel nem számoltak), jövőre remélem ezt jobban megoldják. Ez az utolsó 3 km-es szakasz talán még a szembeszeles-rakpartos szakasznál is kellemetlenebb volt: Pszichésen teljesen kikészültem a cikázástól, a tömegtől és a motor fül-süketítő dudálásától… A kátyús út pedig örökké kanyargott, soha sem akart végett érni. A legvégén már csak az órámat nézegettem. Az utolsó 2 km-en befejeztem a hajtást, a körülmények nem voltak erre alkalmasak, továbbá már tétje sem volt a dolognak. Csupán arra törekedtem, hogy ne fussak 71 percen kívül.

Egy nagy kanyar után a célegyenesbe értem, a fáradtság hirtelen elmúlt, szinte repültem. (Sajnos még itt is kerülgetnem kellett az embereket). Végül az első helyet megtartva, 01:10:44-es időeredménnyel szakítottam át a célszalagot. Ambivalens érzésekkel fújtam ki magam. Boldog voltam, hiszen megnyertem az első Vivicittá Félmaratont és futottam egy jó időt ebben az irdatlan szélben. A mögöttem lévő útra viszont nem szívesen gondoltam vissza. Mindenesetre nagy harc volt, az biztos! Hálás vagyok!

A verseny után rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, jól esett az elismerés. Szerepeltem TV-ben, a médiában sok helyen megjelentem. Jövőre lehet hogy újra rajthoz állok!