10 km-es Országúti OB

A Félmaratoni OB után két héttel egy újabb bajnokság következett; a 10 km-es országúti Országos Bajnokság, amit idén rendeztek meg először, elsőként Szombathelyen. Az újításnak kifejezetten örültem, mert a 10 km-es táv a fő versenyszámaim közé tartozik, amiből évente idáig csak egy bajnokságot rendeztek, azt is pályán. Emellett a szeptember második fele idáig valahogy mindig eseménytelenül telt, most azonban lehetőség nyílt arra, hogy a félmaratoni lendületet fenntartva még egy komolyabb megmérettetés keretében összecsapjanak a távfutás legjobbjai. Az elmúlt hónapokban kimondottan jól sikerültek a tétversenyek: A felnőtt OB-n 4. lettem (5000m), a Szuperliga Döntőn 3. (szintén 5000m), a Félmaratoni OB-n pedig 2. helyezést értem el. Most ugyebár egy aranyéremnek kellett volna következnie, de erre most nem sok esélyem volt, mivel elég erős mezőn gyűlt össze, ráadásul a többiek is jó formában voltak az elhúzódó atlétika idény miatt (a Csapatbajnokság döntőjét is két hete rendezték meg). Természetesen így is hajtottam a dobogóra, de még fontosabbnak találtam most az időeredményt, tehát úgy voltam vele, hogy ha sikerülne esetleg valamivel 30 perc alá becsúszni, akkor már szinte mindegy a helyezés. Végül az utóbbi modell érvényesült: abszolút 4. lettem, impozáns 29:54-es idővel! Nagyon örülök a jó időnek, a versenyt is nagyon élveztem.

 

Érdekes, mert a verseny előtti 10 napon már nem végeztem olyan intenzív edzésmunkát, mégis erősnek éreztem magam, valószínűleg a félmaratoni felkészülés miatt. A versenyre végül is sikerült viszonylag jó, friss állapotban érkeznem, még a hosszú utazás sem okozott problémát, pedig még vezetnem is kellett. A bemelegítéssel szerencsére nem voltak gondok, az időjárás is kedvezett. A verseny kimenetének bizonytalansága viszont egy kicsit nyugtalanított. Nem tudtam pontosan, hogy mire is számíthatok, mert az ilyen bajnokságokon ugye gyakori a taktikázás (lassú kezdés, nagy hajrák), én viszont alapvetően tempóban gondolkoztam, így lelkileg már arra is felkészültem, hogy akár az iramdiktáló szerepet is felvállaljam. A rajtolást követően azonban meglepően jól alakultak az események. Kovács Tomi és Minczér Albert ugyanis nagy elszántsággal vágtak az élre, és ideálisnak mondható, 3 perc körüli iram felvezetésébe kezdtek. Én gyorsan felsorakoztam a 3-4. hely környékére és próbáltam felvenni egy könnyed futómozgást, hogy bírjam a száguldást. Hála Istennek sikerült belehelyezkednem egy takarékos „üzemmódba” és a kezdeti kilométerek is aránylag hamar elteltek.

 

 

A verseny egyébként 4 körből állt. Nekem tetszett a pálya, bár az aszfalt minősége nem volt valami jó, és egy minimális szintkülönbséget is lehetett helyenként érezni. Különösen a pálya második felére kellett odafigyelni, mert ott volt egy enyhe lejtő, ahol általában mindig erősödött az iram, a rajt-cél területen azonban sokan szurkoltak, ami mindig nagy lendületet adott az újabb kör teljesítéséhez. A verseny felénél még mindig nagy bolyban futottunk: Többnyire Kovács Tomi és Minczér Albi vezettek, de egy pár percre Koszár Zsolti és én is élre álltunk. Ezen felül még Gregor Laci, Bene Barna és Farkas Dárius is az élbolyban futottak, tehát igazán komoly verseny alakult ki. A sűrű mezőny az erős iram miatt jól jött, igyekeztem is jól meghúzódni és minél inkább gazdaságosan futni. Továbbra is tartottuk a 3 perces átlagot, ami időnként fáradási pontokat idézett elő. Ilyenkor mindig próbáltam legyűrni a lankadást, nehogy holtpont alakuljon ki. Imában gyors segítségért fordultam Istenhez, amire többször is választ kaptam. Meg is lepődtem, hogy mennyire sikerült egy-egy helyzetben megújulnom… A táv háromnegyedéhez közeledve azért már vártam, hogy vége legyen a rohanásnak, mert tényleg a teherbírásom határmezsgyéjén mozogtam. Emellett elkezdtem azon gondolkozni, hogy itt nekem vajon milyen helyezésre lehet majd esélyem. 

Az utolsó kör előtt, azon a bizonyos enyhe lejtőn aztán meglepő dolgok történtek. Kovács Tomi hirtelen megindult és az élboly valamelyest szétszakadozott. Egy pillanatig elbizonytalanodtam, hogy mi legyen, mert ez most nagyon nem esett jól. Aztán inkább összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy visszazárkózok, mert úgy éreztem, hogy a tempó majd egy idő után úgy is visszarendeződik, másfelől nem akartam az utolsó kört egyedül lefutni, mert akkor az időeredményem veszélybe kerülhet. Időközben Dárius sajnos leszakadt, Bene Barna pedig meglepő módon kiállt. Hála Istennek sikerült felzárkóznom Minczér Albertre, Tomi és Laci azonban szereztek egy kis előnyt – úgy tűnt, hogy a győzelemért ők ketten fognak majd küzdeni. Az utolsó kört tehát a harmadik helyért való küzdelemmel kezdtem meg. A kör elején Albi egy kicsit lelassult, aminek én kifejezetten örültem, mert így tudtam egy kicsit pihenni. Nem sokkal később meglepően „friss” állapotba kerültem, éreztem, hogy a bronzérem jó eséllyel meglehet.

Sajnos aztán egy 6-800 méter erejéig átvettem a vezetést, amelynek hatására újra elég fáradtnak éreztem magam. Ez idő alatt viszont valószínűleg az ellenfelem pihente ki magát, ugyanis arra lejtős szakaszra érve újra élre állt, és egy 5-10 méterre el is szökött tőlem. Nagy erőfeszítéseket tettem, Albit mégsem tudtam elég jól megközelítenem. Ezt a taktikázást tehát most eléggé elrontottam… Természetesen nem adtam fel, de hiába fokoztam az utolsó pár száz méteren az iramot, mert ellenfelem is nagyon hajtott. Végül mindössze 3 másodperccel maradtam le a dobogóról, viszont amikor az órámra tekintettem, akkor nagyon megörültem az eredménynek. Mivel a pályán nem voltak kijelezve a kilométerek, ezért nem tudtam a pontos időket és nagyjából egy harminc elejére számítottam. Hát mit ne mondjak, ez a 29-es szám nagyon megörvendeztetett! A 29:54 tehát egészen feledtette a 4. helyezést, ráadásul a csapatversenyben a 2. helyen zártunk: az újonnan hozzánk igazoló Farkas Dárius 6. lett 30:27-tel, Borsányi Dániel triatlonos edzőtársunk pedig egy 22. helyet érő 33:02-vel segített be. Nagyszerű eredmények. Dicsőség Istennek!

Budapest Félmaraton OB 2014

Szeptember közepén elérkezett számomra az év egyik legfontosabb megmérettetése. Idén 7. alkalommal álltam rajthoz a Budapest Félmaratonon, amit egyébként a kedvenc futóversenyemnek tartok. Most is együtt rendezték a tömegfutóversennyel a félmaratoni OB-t, viszont változás állt be a főszponzor esetében: a 29. Budapest Félmaratont ezúttal a Wizz Air szponzorálta. Ezen kívül újabb változás, hogy még egy héttel későbbre tették a verseny időpontját, ami az időjárást tekintve jelentős változással járt. Az elmúlt 6 alkalommal mindig verőfényes napsütés és minimum 24 fok jellemezte a futást, most azonban borús, nedves, párás idő volt, mindössze 18-19 fokkal. Ez viszonylag kedvezővé tette a versenyzést, bár én azért jobban kedvelem a napos időt.

Az Országos Bajnokságra egyébként nagyszerűen sikerült a felkészülésem. Talán még sohasem voltam ennyire jó formában és a verseny előtti egy-két hétben sem volt már semmi hiányérzetem az edzettséget illetően. Már július elején el tudtam kezdeni egy jó minőségű alapozást, amiben nagy segítséget jelentett a 11 napos salzburgi edzőtábor, amelyen a BEAC-cal vettem részt. Augusztusban is a félmaratonra koncentráltam, de még bevállaltam két 5000 métert is, ahol egyre jobb időket tudtam futni: A felnőttt OB-n 4. helyezett lettem, a Szuperliga döntőn pedig nagy hajrával sikerült megszereznem a 3. helyezést, új egyéni csúccsal – 14:36. Az idei félmaraton OB-ra nagy várakozással tekintettem, elsősorban új egyéni csúcsot szerettem volna futni, mivel idén ezen a távon még nem tudtam javítani. Emellett egyre inkább érdekelni kezdett a helyezés is, mert az aktuális mezőny úgy alakult, hogy a dobogó is reálissá vált számomra. Végül, az egyéni csúcs most nem jött össze (01:07:37 lett az időm), ugyanakkor egy nagyon értékes ezüstérmet sikerült szereznem, aminek nagyon örülök, hiszen felnőtt egyéni kategóriában még nem értem el dobogós helyezést (tavaly voltam utoljára utánpótlás korú versenyző). Habár nagyon jól ment a futás és az eseményt is nagyon élveztem, a versenyzés mégis egy kicsit szerencsétlenül alakult számomra, ezért a beérkezés után némi elégedetlenséget kellett magamban leküzdenem.

A bemelegítésem nagyszerűen sikerült, ezért már alig vártam, hogy belevessem magamat a nagy futásba. Sajnos az első két kilométeren nagy csalódás ért. Rögtön az élen találtam magam, és egyre inkább úgy tűnt, hogy senki sem akarja felvállalni a vezetésben való részvételt. Még a két kenyai futó is rendre meghúzódott, pedig nekik azért nem lett volna megerőltető az általam betervezett 3:07-es iram felvezetése. Az első kilométerünk igen lassú lett (3:20-22), ezért utána rákapcsoltam, hogy felpörgessem az iramot. Sajnos a következő kilométer után se jött előre senki, ezért egy újabb lassulás következett be (mindenki „hátrálni” kezdett). Ez a huzavona ment kb. 6 kilométerig, ami jelentős időhátrány halmozott fel. A táv első egyharmada tehát jelentős mértékben megpecsételte az időeredményünk sorsát, hiszen az átlagtempónk nem volt elég gyors, ehhez képest viszont egyáltalán nem tudtam takarékosan futni, mert az iram ingadozott, valamint nagyrészt elől kellett futnom, ami egy ennyire hosszú futásnál kicsit sem ideális. Viszont a pozícióm sok biztatást adott, mert amellett, hogy a kenyaiak előtt/mellett futni felemelő érzés volt, a magyarok közül is csak Kovács Tomi és Koszár Zsolti futott az élbolyban, ami azt jelezte, hogy a bajnoki dobogóra való kerülésem egyre valószínűbb. A frissítésekkel egy kicsit gondban voltam, mert sok energiát elvettek és utólag értékelve lehet, hogy túlzásba is vittem a hűvösebb időhöz mérten. Mindegy, ebből is lehet még jócskán tanulni! A közönség biztatása viszont nagyon jól esett, számtalan helyen hallottam vissza a nevemet – szinte arra kellett figyelni, nehogy kizökkenjek a koncentrációból… Meghatározó külső tényező volt még az útvonal is, ami annyit változott, hogy a középső közel 7 kilométeres szakaszt most az ellenkező irányba kellett megtenni. Ez nem jelentett különösebb nehézséget, de azért egy kicsit át kellett magunkat hangolni a megszokott pályához képest. Nem is tudom, hogy az útvonal változtatás nehezebbé tette-e a pályát, mindenesetre a korábbi nekem valamivel jobban tetszett.

 Visszatérve a versenyre, a Petőfi-híd előtti lehajtónál, a 8. kilométerhez érve a két kenyai futó hirtelen ellépett tőlünk. Egy 20-30 méter erejéig próbáltam velük tartani a ritmust, de a váltás érezhetően drasztikus volt (úgy 2:50 körül kezdtek el rohanni), ezért én maradtam a 3:08-10 környékén. Az első két hely sorsa így nagyjából el is dőlt. Kár hogy legalább a verseny első egyharmadában nem vezettek nekünk egy jó iramot, ha már úgy is lelépnek… Ezután tehát már csak hárman maradtunk, és ezúttal Kovács Tomi is elkezdett vezetést vállalni, ami nekem igazán jól jött. A 10. kilométerhez érve sikerült kialakítani egy nyugodt, ugyanakkor kellően gyors tempót, a részidőnk végül 31:38 lett, ami a kezdeti lazsálásokhoz képest egész jól mutatott. Emellett úgy gondoltam, hogy ha kellően feszesek maradunk a táv második felében, akkor még lehet ebből egy 66 fél körüli futás, ami ha nem is 65 perc, de azért mégiscsak egyéni csúcs lenne. Sajnos ennek megvalósítása korántsem volt egyszerű feladat, mivel időközben Koszár Zsolti is leszakadt – ketten maradtunk, ráadásul a Lánc-hídra való felfutás elég sok erőt kivett belőlem, továbbá ezen a részen a szél is valamivel élénkebb volt. A pesti rakpartra érve aztán fokozatosan sikerült visszapörgetnem a lábaimat, a 13. kilométertől kezdve pedig fej-fej mellett haladtam Tomival, és egyre könnyebben ment a futás.

 15-17 között olyan könnyedén haladtam, hogy szinte vissza kellett magamat fogni, hogy a végére is maradjon erőm. Ekkor nagyon sok esélyt láttam a bajnoki győzelemre, főleg, hogy mostanában két nagyon jó hajrá-élményem is volt. Sajnos a Nyugati-feljáró nem várt szerencsétlenséget hozott: az emelkedő után olyan erősen beszúrt az oldalam, hogy több száz méterig csak erőlködve tudtam tartani a lépést. Sajnos a fájdalom nem akart elmúlni, ezért nem sokkal később leszakadtam, és ezzel elveszítettem a versenyt – a mi a győzelmet illeti. Nagyon idegesített, hogy ezen múlt a dolog, mert kíváncsi lettem volna, hogy ha végig kitartok, akkor mi történik majd a hajrában… Az utolsó közel 3 kilométerem tehát kínszenvedés volt, hiszen nagyjából 10-15 másodpercet lassultam kilométerenként. Nagyon zavart a totyogás és a második helyemet is meg kellett őriznem, bár ez Hála Istennek nem tudott veszélybe kerülni, mert Zsolti meglehetősen lemaradt. Szóval ez történt, én viszont szeretném Istennek megköszönni, hogy még így is sikerült másodiknak lennem és 01:07:37-et futnom és főként azért vagyok hálás, hogy első éves felnőttként rögtön dobogóra tudtam állni három U23 aranyérem után. Jövőre pedig újra megkísérlem a „csúcstámadást”!

 

2014 - összesítés