U23 OB, 5000 m

A Mondsee Félmaratonnal számomra lezárult a 2011. év első felének versenyszezonja. Már ezen az osztrák félmaratonon is érződött, hogy kissé kilóg abból az időszakból, amikor a legjobban teljesítettem. Így utólag nézve, szerintem a május 22-ei Szigetköz Minimaratonon voltam a csúcsformában. Most már látom, hogy szakmailag igen nehéz megtervezni egy jó versenyszezont. Ugyanis ha sorozatosan, minden hétvégén rajthoz állunk egy versenyen, akkor egy idő után óhatatlanul csökken a teljesítmény. Így van ez, hiszen versenyszezonban a hét közbeni edzések nem annyira intenzívek, mint alapozáskor, hanem inkább lendületi, koordinációs futások alkotják a versenyek közötti időszakot. Természetesen júniusra nem lettem rosszabb futó, csupán az állóképességem csökkent le az erős edzések híján. Nekünk, hosszútávfutóknak ezért a nyár egyfajta „utóalapozást” jelent. Ennek megfelelően edzőmmel nem is terveztünk a nyárra pályaversenyeket, helyette inkább az edzést választottuk, ami a lassan, de közelgő Félmaratoni OB miatt különösen releváns.

A Mondsee Félmaraton után egy laza hét következett. Aztán edzőmmel úgy döntöttük, hogy a június végi U23-as OB-t még bevállaljuk, mivel 5000 méteren még így edzés nélkül is lehet esélyem a dobogóra. Emellett nem is lenne idén több lehetőségem 5000-t futni… A versenyre való készüléshez tehát körülbelül 10 napunk maradt. Nem sok. Kemény edzéseim szinte nem is voltak, egy-két lendületes, célirányos edzést iktattunk csak be. Inkább a mozgásra, ritmusra koncentráltunk, próbáltam a 70-es körök tempóját „sulykolni”. A technikai felkészülésnek meg is lett az eredménye: frissen, jó mozgással álltam rajthoz a szabadtéri U23-as Országos Bajnokság 5000 méteres futamában, amit június 26-án, Nyíregyházán rendeztek meg. Kisebb fenntartásaim azért voltak a versennyel kapcsolatban, hiszen keveset készültem, az elvégzett (könnyű) edzések pedig kevéssé adtak reális képet az edzettségi állapotomról. Ezen kívül szokatlanul erős mezőny ígérkezett, továbbá sok versenyző volt előttem „kérdőjeles”. Mindezek ellenére próbáltam nem görcsölni, hanem hittel nézni a versenyre. Előrehaladás, hogy a verseny előtt nem izgultam túlságosan! Laza voltam és tudatában maradtam annak, hogy számomra ez nem egy vérre menő bajnokság.

Na de, nézzük végre magát a futást: Összességében jó eredményt értem el, már a célba érés pillanatában is ezt könyveltem el magamban. Ez a kijelentés valahol paradox, mert az eredmény kívülről nem túl csinos: 4. hely, 15:01-es időeredmény. Gyakorlatilag, ha jobban megnézzük, abszolút kudarc, hiszen helyezésileg a legrosszabb (pont lecsúsztam a dobogóról), időeredményileg pedig pont lecsúsztam a 15 perces álomhatárról… Ezzel szemben egy pillanatig sem éreztem kudarcnak a teljesítményt. Ahogy már hosszasan ecseteltem, nem készültem különösebben a versenyre, ehhez képest szépen helyt álltam. A helyezésem abszolút reális. Csak olyanok előztek meg, akik egyértelműen erősebbek voltak éppen nálam. Kiss Tomival kevés eséllyel szálltam hajrá-harcba, ahhoz meg erőm nem lett volna, hogy hamarabb leszakítsam őt, hiszen múltkor már ő is futott 14:50-et. Kicsit azért volt bennem igazságtalanság-érzet, mert 4500 métert vezettem, amiből sokan profitáltak. Kiss Tomi a leginkább. A helyezésről még annyit, hogy nem rossz a 4., mert ezzel leelőztem erős versenyzőket, mint Farkas Dáriust, Szaniszló Barnát… Az időeredmény is reális, igaz szerettem volna jóval jobbat menni. Ahhoz képest, hogy egyedül vezettem, vagyis nem húzott senki, jól néz ki a 3 perces átlag. Főleg azért, mert az utolsó kilométeréig nagyon könnyedén ment a futás, kevéssé fárasztott ki. A „15 percen kívüliség” pedig azért zavar, mert simán meglehetett volna egy 14:59, csak a vége felé egyáltalán nem néztem az órát, ezért fogalmam sem volt, hogy pontosan mennyinél járunk… Ez tehát más eset, mint tavaly. Most már semmi kétségem nincs a 15 percen belüli képességem felől, utcán egyébként már futottam belül.

A legnagyobb pozitívum a futásommal kapcsolatban, ami gyakorlatilag az eredmény ronda oldalait teljes mértékben elfedezi: a futás technikai kivitelezése. Nagyon jó mozgással, kiegyensúlyozottan, gazdaságosan, frissen futottam végig, komolyabb fáradtság nem jött elő. Számomra ezek kulcsfontosságú tényezők. Az, hogy könnyedén tudok 3 percesben lépkedni és jó a futóstílusom, jóval fontosabbak az eredménynél (főleg, hogy nem is vagyok 5000 méteres versenyző). A mérleg tehát reális, megfelel az előzményeknek: Mivel tökéletes volt a technikai felkészülésem, ezért lendületesen, jó mozgással tudtam futni. A futóstílus mögül azonban hiányzott a megfelelő edzettségi állapot, ami a 70-es körökhöz szükséges lett volna. Az edzettségi hiány teljes mértékben összhangban van az elvégzett edzésmunka erősségével. Végül, fontos még megemlítenem, hogy egyedüliként futottam sima talpú cipőben, ez úgy gondolom tovább fokozza az eredmény színvonalát, valamint kifejezi azt is, hogy utcai futóként számomra ez csak egy kirándulás volt a "rekortán-birodalmában". Tehát az eredményem teljesen helyén való, sőt valahol még túl is teljesítettem magam, hiszen a legyőzött ellenfeleim jóval komolyabb felkészüléssel álltak rajthoz és értek el gyengébb eredményt. Hálás vagyok Istennek, hogy kis ráfordítással is nagy eredményt tudtam futni!

Eredmény:

1. Honti Attila 14:33

2. Szabó Sándor 14:35

3. Kiss Tamás 14:59

4. Csere Gáspár 15:01

5. Farkas Dárius 15:03

6. Szaniszló Barnabás 15:08

7. Czindrity Attila 15:15

8. Bencze Dániel 15:42

9. Molnár Ákos 16:21

10. Szántó Csongor 16:29

Mondsee Félmaraton

Tavaszi versenyszezonomat a 30. Jubileumi Mondsee Félmaratonnal zártam, amit június 5-én rendeztek meg az ausztriai Mondsee kisvárosban. Mivel jelenleg a félmaraton a főversenyszámom, ezért ez a verseny fontos állomása volt a pályafutásomnak, aminek célkeresztjében a maraton teljesítése áll. Eredetileg azért álltam rajthoz, hogy egyéni csúcsot fussak, de a verseny közben egyértelművé vált, hogy erre most a körülmények nem alkalmasak. Ennek ellenére egy szép, emlékezetes hétvégével lettem gazdagabb, amit végeredményben egy jó futás koronázott meg: Az abszolút 4. helyen értem célba, 3 kenyai futó után. Tehát amellett, hogy a BEAC-ot és Magyarországot képviseltem, végső soron a leggyorsabb fehér lettem a közel 2000 főt számláló mezőnyben.

Szombat reggel indultunk, a versenyre Imre bácsi és Anikó néni kísért ki. A kb. 550 km-es utazást egy bécsi sétával szakítottuk meg, végül délután 5 óra tájt érkeztünk meg a csodálatos Mondsee-hoz. Gyönyörű táj fogadott bennünket, a kisváros igazi alpesi hangulata lenyűgöző volt, továbbá a versenyszervezés is az osztrák precizitásnak megfelelően történt. Először a versenyközpontban kedves fogadtatás után átvettük a rajtcsomagot, chipet, majd újra autóba szálltunk, hogy szemügyre vegyük a másnapi verseny útvonalát. Végül, a Mondsee szomszédságában fekvő St. Gilgen-ben kötöttünk ki. Az eszményi tóparti kisváros még vadregényesebb volt, egyszerűen „muszáj” volt itt is megállni egy időre. Amíg Imre bácsiék pihentek, fotóztak, addig én szép kényelmesen átmozgattam, futottam egy kicsit. Ezután foglaltuk el a szállásunkat a Mondsee-tól 10 km-re található Oberwang faluban. Nyugodt körülmények között, megfelelő szállást kaptunk, a kommunikációs nehézségek se jelentettek különösebb akadályt.

Másnap korán reggel keltünk, már 8 előtt a versenyközpontban parkoltunk. Nagyon szép, napos időnk volt, a hőmérséklet azonban egyre melegebbé vált. Egy alapos, sikeres bemelegítés után 9:30-kor kezdetét vette a verseny. Jó formában éreztem magam, már alig vártam, hogy a tervezett tempóban futhassam a kilométereket. A félmaraton számomra mindig ünnepélyes alkalom, ezért mindig „kiéhezetten” vágok neki. Az első méterek alatt a 3 kenyai férfi látványosan az élre álltak, az első kilométer után már majdnem 100 méterrel jártak előttem. Ezáltal egyedül maradtam, a 3:12-es tempót úgy látszik vagy lassúnak vagy túl gyorsnak vélték ellenfeleim. Az első 3-4 kilométer megtétele után sajnos én is az utóbbiak táborába kerültem. Az első két kilométert leszámítva egyáltalán nem esett jól az iram. Ez elsősorban a pálya domborzatának tudható be. Nem számítottam rá, hogy ennyire hullámos pályán kell futni. Nem voltak meredek emelkedők, de a folyamatos szintkülönbségek nagyon kifárasztottak, így a 3:12-es tempót nagyon megsínylettem. Furcsán hangzik, de 5 kilométernél jött az első holtpontom, amin egyszerűen nem sikerült „átverekednem” magam. Egy olyan teher került rám, mit nem bírtam elviselni, gyakorlatilag a verseny egyik oldalát, vagyis az időeredményért küzdést feladtam. Nem volt a környezetemben semmi, ami ösztönzött volna a küzdelemre, hiszen egyedül futottam, a pálya dombos volt, a túl szép táj pedig elvonta a figyelmem… Lassulni kezdtem, majd a 6. kilométer után, amikor hosszantartó szembeszeles emelkedők jöttek, már 3:40-es ezrekkel totyogtam. Utálatos mentális-fizikális zsibbadás uralt le, ami folyamatosan blokkolta a kezdeményezőképességemet. A zsibbadás olyan szintűvé vált, hogy egyszerűen nem tudtam változtatni a helyzetemen: A 3:40-es tempóban (amit bemelegítéskor is futni szoktam) ugyanúgy 180-as pulzussal vert a szívem, a mozgásom szétesett..stb.stb. Gondolom már mindenki átélte ezt az irreális helyzetet, szóval nem kell magyarázkodnom. Idegesítő volt. Nem szeretek lassan futni. Közben egyre közelebb kerültek hozzám a német, osztrák üldözőim, bizonyára lelkesek voltak, hogy hamarosan leelőzhetnek. Fél távnál már (10 km: 33:58..) kevesebb, mint 100 méterrel jött utánam a következő versenyző. Természetesen nem ijesztett meg, mert tudtam, hogy a tempó valójában egyáltalán nem vesz igénybe (hosszú edzésen szoktam 3:20-as iramban futni..), a szívverés, a totyogás csak látszat, amit szellemi tényezők indukálnak.

A 11. kilométer után végre elkezdtünk visszafelé (de más útvonalon) menni, szinte végig enyhe lejtő következett. Ennek fényében kicsit gyorsítottam, ezzel megakadályozva az üldözőm támadását. Majd hosszas kacskaringózások után, kb. 14 kilométernél elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kómás állapotnak, ’ez nem lehet, hogy én vagyok..!’ Megpróbáltam tiszta lapokkal folytatni a futást: Szépen visszalassítottam a légzésemet, elkezdtem kiegyensúlyozott mozgással ritmusra futni, és lám egyből mentek is a 3:20-as ezrek! Igazi fáradtság pedig (az első 6 km-t leszámítva) nem volt bennem… Örültem, hogy végre haladok, az elkövetkező 5 km volt a verseny legjobb szakasza. Az osztrák srác pedig teljesen lemaradt, valószínűleg nem hitt a szemének. Az utolsó két kilométer már megint nehezen ment, már túl akartam lenni ezen a viszontagságos futáson. A verseny közben egyébként jellemzően ambivalens érzések fogtak el. A lelkes szurkolók szemében szinte sztár voltam, hiszen negyedikként futottam a három afrikai után. Ezek a pillanatok azért jól estek, és megváltoztatták a hozzáállásomat a helyzethez. Végül nagy szenvedés után, boldogan értem be a célba. Eredményem tehát: Abszolút 4. hely, 01:12:26-os időeredménnyel. Ez most nem az én versenyem volt, de utólag kicsit sem vagyok szomorú, sőt hálás vagyok Istennek, hogy végig tudtam futni, ráadásul az első fehérként értem célba! A verseny után sokat beszélgettem Imre bácsival, aki teljesen elégedett volt a teljesítményemmel. Levezettem, majd másfél órán keresztül napoztam, fürödtem a csodálatos Mondsee strandján. Aztán 14 órakor volt az eredményhirdetés. A 2500 Euró összdíjazás keretében engem is méltó jutalomban részesítettek. Az ünnepség után elbúcsúztunk Mondsee-tól és szép emlékekkel hazaindultunk.