Szeptember 10-én az EDF Éjszakai futóversennyel folytatódott az őszi versenyszezonom. Ezt a hangulatos utcai tömegfutóversenyt nagyon szeretem, idén negyedik alkalommal álltam rajthoz. Először 2004-ben (13 évesen) futottam ezen a versenyen, ami hatalmas élmény volt, hiszen addigi életem talán legjobb futását produkáltam akkor (a 6,5 km-t 22:35 alatt teljesítettem, ezzel az élmezőnyben végezve). Aztán egy hosszabb kimaradást követően 2009-ben újra szaladtam egyet, ekkor Schweigert Árpi barátomnak segítettem, végül tavaly egy betegség után, kirobbanó formában a 4. helyen értem célba, éppen lemaradva a bronzról. Ennek megfelelően idén a dobogóra való felfutást tűztem ki célul, ami Hála Istennek megtörtént: a kb. 4300 főt számláló mezőnyben az abszolút 2. helyen értem célba!
A Félmaraton OB utáni hét pont jól sikerült: Alapvetően a pihenésre tettük a hangsúlyt, de a gyors regenerációnak köszönhetően egy-két lendületes, koordinációs futás is belefért még az edzésmunkába. Ezen kívül a félmaratonon szerzett sikerélményem hatása máig is pozitívan hat rám, tehát a szombat esti Éjszakai Futáson, teljesen felszabadultan, hittel tudtam rajthoz állni.
A verseny izgalmas volt, érzésem szerint végig kiegyensúlyozottan, jó erőbeosztással tudtam futni. A verseny pályája megint új útvonalon zajlott, a régebbi versenyekhez hasonlóan most is felfutottunk a Budai várhoz, azonban a táv idén rövidebb volt: kb. 5,7 km-t kellett csak teljesítenünk. Ezt a távot közel 3 perces ezrekben lépkedtük végig, ami a pálya domborzatát figyelembe véve nem rossz teljesítmény.
Az első egy km-t én vezettem, majd ahogy elkezdtünk az emelkedőn futni, bolyba tömörültünk és kicsivel hátrébb húzódtam. Az emelkedő alig vett ki belőlem erőt, ez fontos volt. A 2. km-nél már nagyjából látszott, hogy kik között fog eldőlni a dobogó sorsa. Nem néztem annyira hátra, de az egyértelmű volt, hogy elsősorban Tóth Lászlóra, Tábor Miklósra és Zsíros Misire kell odafigyeljek. A hosszú lejtőn -ahogy elnéztem, mindannyian kipihentük magunkat, szinte még bármi lehetett. Egy kicsit el is gondolkoztam, hogy mi lesz ebből… A békéscsabai futókon ráadásul kicsit sem látszódtak a fáradtság jelei. Azért viszonylag nyugodt maradtam, hittel néztem a hátralevő kilométerekre. Aztán a 3. kilométerhez közeledve Tóth Laci váratlanul az élre ált, és jelentős tempóváltásba kezdett. Egy pillanatra megtorpantam, de hamar szedni kezdtem a lábaimat, hogy utolérjem őt. A többiek nem jöttek velünk, túl gyorsnak vélték az iramot. Persze nekem is erőm felülinek tűnt a váltás, de nem akartam meghátrálni. Jól is tettem. Egy kilométer múlva már száz méteres előnnyel futottunk, ráadásul ellenfelem „visszalassított” a 3 perces ezrekhez, így könnyedén tudtam vele tovább futni. Az előny és a frissesség (alig éreztem még fáradtságot!), felszabadítottak és így még élvezetesebbé vált számomra a futás. Az utolsó másfél kilométer megnyugtatónak ígérkezett a pozíció-megtartás szempontjából, a győzelem kivívása viszont nagy feladat maradt. Őszintén szólva erre nem volt túl erős affinitásom, de azért kész voltam mindent megtenni. A vége előtt kb. 600 méterrel Tóth Laci robbantott, erős hajrába kezdett. Próbáltam lépést tartani, ám a két fejjel magasabb ellenfelemmel szemben alul maradtam. Egy idő után viszont belefáradt a hosszú hajrába, szinte már majdnem utolértem. Sajnos azonban már csak háromszáz méter volt hátra, ezért nehéz lett volna már a helyzetemen fordítani.
Az eredményem így is nagyszerű, hiszen nagy boldogsággal érte célba a 2. helyen, csupán 5 másodperces hátránnyal. Az időeredményem 17:20 lett (kb. 5,7 km, 3:04/km).
Dicsőség Istennek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése